„nem kicsit manipulatív az ÉLET, nem olyan tiszta, mint a REMÉNY”
Békés családi jelenet indul. Nagymama sütistállal, apa virággal, menyasszony kerekesszékkel, fiú vodkával (bárban). Az eljegyzését telefonon mondja vissza, mert gyógytornászát szereti, akit az apa meglátogat, hogy tisztázzák, de nem ez történik meg, sokkal nagyobb keverés lesz ebből.
Nem, nem ezzel indul. Két kábítószerező fiatal jut szerhez az apa és nagymama pénzéből; ebből állnak neki megcsinálni az élet színházát. Keretes történet a javából, szólamokkal, permutációkkal, lehetőségekkel; ahogy szerhez jutnak, megkeverik a beállítást, és úgy módosul a család története is, amit a nagyon jól ülő helyzetkomikum és az erős karakterek miatt végigizgulunk.
A folytonos helyzet- és színészcsere eltávolít az eseményektől, de helyettük előtérbe kerülnek a szereplők függőségei, ahogy az előadásba egyre több életet visznek: először akkor fogunk gyanút, amikor telefonjaikat a családtagok nem veszik fel, mert azok nem a kommunikációra, hanem annak elfedésére és kikerülésére szolgálnak; kizárólag az őrület leple alatt tudódik ki a nagymama titkolt ellenszenve a mozgássérültekkel szemben; az apa-fiú kapcsolat őszintétlensége is csak a tiltott szerelem hatására jön elő.
Az előadás sikeresen kikerüli a tipizálás csapdáját is, a kezdeti típuskarakterek szépen árnyalódnak (már ha árnyalódás az, hogy a szolid menyasszony megfojtja vőlegényét, a gyógytornászlány sikeres munkamódszere szexuális visszaélésen alapszik, és a stabil értékekben hívő apa vodkázik, drogozik és szinte erőszakol), és szét is esnek: az apa és fia egyre inkább egymás hasonmásaként működik a szerelemben, a menyasszonyt és a gyógytornászt játszó színészek meg folyton átjárnak egymás szerepeibe; ez most vajon az élet vagy az ÉLET miatt van?
A BÁRKIBÁRMIKORban adottak az erős karakterek, a szétbomló történetek és a csípős komikum. Kérdés, hogy szükséges a különböző dizájnerdrogokkal megrendeztetni, és bármivel szemben is ennyire expliciten megjelölni az élet színházát?