EGY MEG NEM ÍRT DARAB AVAGY ÖVÉK ITT A TER – D. Magyari Imre, Criticai Lapok

Húszéves – Isten éltesse! – a Pintér Béla és Társulata, 1998-ban mutatták be a Népi Rablétet a Szkénében. Illetve hát akkor nem is húszéves, hanem már (majdnem) huszonegy! Ez magyarázza a címet.  Valóban beszélgetésekkel indul a 2019 januárjában bemutatott előadás, Szabó Zoltán moderátorként felkonferálja a társulat öt „illusztris” tagját (Bencze Sándor Qpa, Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán, Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs), és vezetőjét, Pintér Bélát, illetve a „sziporkázó és fáradhatatlan” zenészt, Kéménczy Antalt. Persze rögtön van néhány apróság, ami gyanúra ad okot. Pintér színházában az idézett szavak csak ironikusan hangozhatnak el, ahogy egy valódi közönségtalálkozóra aligha a celebek rajongóköszöntő mozdulataival lépnének be a színészek, akik tehát nem önmagukként vannak jelen, hanem önmaguk – vagy nem is önmaguk – alakítójaként. Enyedi Éva egy Enyedi Éva nevű színésznőt játszik; „Enyedi Éva”. Majdhogynem véletlen névazonosság. Feltehetően előre megírt szöveget hallunk, azaz előadást látunk – és gyanúnk percről percre erősödik, míg aztán beigazolódik.

Egészen a játékidő feléig csordogál a beszélgetés, aminek van egy elterelő-informatív, egy parodisztikus-önironikus és egy agressziós szintje, legalább. Szó esik előadásokról, előadásszámokról, díjakról, tervekről, elmaradt meghívásokról – 2011 óta nem voltak a POSZT-on, sem a Kaisers TV, Ungarnnal, sem A 42. Héttel, sem a Titkainkkal! – magánéletről, Kupa és Gyurcsány hasonlóságáról, ahogy már az ilyen kedélyes, sablonkérdésekkel teleszórt, intimkedő-vájkálós társalgásokban szokás – mintegy mellékesen ezeket parodizálja az első rész. És mivel „Pintér” néha Pintérként beszél, megjelenik az önirónia is, sőt iróniamentes vallomást is hallunk, például arról, hogy hiba volt levélben elküldeni egyes tagokat. Még át is vernek bennünket, „Pintér” arról beszél komoly arccal, hogy manapság egy független társulatnak nem kifizetődő kormánykritikus darabokat játszani, ezért ő visszavesz, nem is tehetne mást. Mindenki remekül hozza a civil színészt, akkor is, ha csak némán ül, nagyszerűen mulatunk, már persze, ha kezdetektől fogva vagy legalábbis régóta figyelemmel kísérjük a társulat munkásságát. Az előadás nagy veszélye, hogy csak akkor működik, ha bennfentesek ülnek a nézőtéren. De még akkor sem feltétlenül. Azt hiszem, igaza van Tompa Andreának, amikor azt írja Ünnepi arcrongálás című cikkében (Magyar Narancs, 2019. január 24.), hogy „nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem”, bár én kiegészítettem volna azzal, hogy „egy részének” körében… „Részben azért, mert nem »sima« fikciós darab …, részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített”; innen cikkének címe. Ez utóbbi állításával nem értek egyet, Pintér ugyanis nem küzd „saját nagyságával, szoborrá válásával” – azzal „Pintér” küzd. Bár inkább örül neki. Hozzátehetjük: az előadás jellegénél, a csak most érvényes poénoknál fogva nem is játszható sokáig, hamar kimegy alóla az idő, ha a NER nem dől is össze napokon belül.

Az alig észrevehető agressziós szint a legfontosabb. „Pintér Béla” rögtön az elején arra biztatja a kérdezőt, hogy kérdezzen „bátran, keményen, ahogy a kritikusaink, sőt, ahogy az ellenségeink kérdeznének”. És „Szabó Zoltán” kérdez: „…jól látom rajtad, ugye, Béla, hogy mostanra azért elfáradtál, egy kicsit úgy megöregedtél?” Ez azért sok. A válasz még poénos, visszafogott, de van bene fenyegetés: „Ööö… Zolikám… Említetted, hogy játszol nálunk három futó darabban, tervezed, hogy játszol még egy negyedikben is?” Nevetünk, végig nevetünk az első szakasz alatt, mert nem sejtjük, mi fog történni. Csak utólag rekonstruáljuk, hogy az agresszió számos megnyilvánulásban jelen volt, kumulálódott. „Szabó” vádaskodik, „Thuróczy” megvédi „Bélá”-t, bár eszébe jut ugyan egy régi sérelme, de fontosabb, hogy kiálljon a főnök mellett. Sértett „Kupa” is, mert „Béla” az Árva Csillag óta nem akar vele dolgozni, de nem akar erről semmit se mondani, mert „ez most egy jubileumi beszélgetés”. Mindenki visszafogja magát. Viselkedik. Tanúk vannak: mi. „Thuróczy”-ból tör ki az indulat: „Na, álljunk már meg egy polgári szóra…” Azt kérdezték tőle ugyanis, fél-e a „Bélá”-tól. Ő nem fél. Miért félne? „Kupa” sem. Ahogy „Friedenthal” sem féltékeny Polgár Csabira, egykori osztálytársára, aki az Örkényben eljátszhatta Hamletet, Liliomfit, Peer Gyntöt, míg ő Tivadar bácsi meg Karcsika a Szívszakadtigban, sőt Mónika A Démon Gyermekeiben. „Thuróczy” aztán kitör, már nem érdekesek a tanúk: „Na, idefigyelj, te patisszonfejű kis lepkeszar!” Persze érthető: a moderátor egyre szemtelenebb kérdéseket tesz föl, sőt megengedi magának a feltételezést, hogy „Friedenthal” valójában nő. És ami rosszabb: kormánypárti publicistától és ideológustól akar idézni, meg is jelenik a fotójuk a vásznon. „Béla” nem engedi. „Angéla”, aki eddig jobbára csak hallgatott, érdekes módon a moderátort veszi védelmébe. „Béla” is kitör: „Azt, hogy fogd be a pofádat.” „Ja, jó, akkor befogom a pofámat és éljen a zsarnokság!” „Meg az apád fasza! Az a zsarnokság!” A moderátornak, úgy látszik, sikerül úrrá lenni a helyzeten, megkéri „Bélá”-t, hogy énekelje el a számát, ami ő maga választott. „Béla” elénekli. Sok köszönet nincs benne: „Basszátok szájba a büdös, kurva anyátokat, / Közben hazudjátok, hogy segítitek a rászoruló családokat!”

Kérdés, hogy Pintér Béla valójában mit gondol. De például Alföldi Róbertet és Csáki Juditot sem Bélának, sem „Bélá”-nak nem kellene bántania, méltatlan.

Mindenesetre elszabadul a pokol.

Itt átlépünk egy szürreális (esetleg mitikus is) szintre. (Mitikus szintet azért írok, mert úgy gondolom, Pintér Béla sokat tud arról, hogy a mítoszokban és a paraszti kultúrákban miként jelenik meg az az ösztönvilág, amit a civilizáció leszorított a tudattalanba, s amire egy diktatúrában, autokráciában ma is oly biztonságosan lehet építeni. A látomásban is előtör az addott többé-kevésbé féken tartott agresszió, elszabadulnak a szexuális késztetések is, hisz vannak, akiknek mindent lehet.)

Az előző szakaszban az egyik humorforrás volt, hogy a narrátor következetesen Viktornak szólította Bélát, mert, ugye, több évig volt a Bodó Viktor vezette társulat tagja. Van azonban pillanatnyilag az országban egy másik vezető is ezzel a keresztnévvel. Joggal juthat eszünkbe, hisz, mint említettem, jócskán akadnak aktuálpolitikai célzások. A beszélgetésekből „Bélá”-ról az derült ki, hogy nagyon is agresszív vezető, lám, egy ünnepi alkalmon, előttünk sem bírja türtőztetni magát, nem is akarja, mi nem számítunk Biztos tehát, hogy a Pintér Béla és Társulata nevű formáció elmúlt húsz évéről szól ez a rész? Hogy csak arról? Aligha. De ha úgy tűnik is, visszamenőleg át kell értelmeznünk. Van egy mára önkényeskedővé, egyeduralkodóvá vált vezető, aki nem tűr ellentmondást, durván leugat minden ellenvéleményt, azt szereti, ha szűkebb környezetében félnek tőle. És félnek.

A szürreális szakasz azt mutatja meg, hogy hová fajulhat ez a helyzet, hová fajulhat az egyre növekvő agresszivitás – ismétlem: már „Béla” dala is rendkívül agresszív volt! Mivel, sajnos, nem láttam minden Pintér-darabot, így a Népi rablétet, az Öl, butítot, nem vagyok teljesen képben; a szöveg annyit segít, hogy tudhatjuk, Tövisdisznó Enyedi Éva alakította, remekül felöltöztetett (jelmez: Benedek Mari, Pattantyus Dóra) figurája az utóbbiból való, ott egy alkoholista delíriumos látomásában bukkant fel. Hogy Doktor Turbó (Thuróczy Szabolcs) és Zoltán Friderika (Friedenthal Zoltán) honnan valók, részemről pillanatnyilag nyomozás alatt, ezek a szövegek a két eddigi (!) drámakötetben sem jelentek meg. Akinek ez az első Pintér-előadás az életében, az ekkorra már azt sem tudja, hol van. Ha nem szökött meg.

Már az első részben említődik, hogy „Béla” tavaly írni akart egy darabot, aktualizálta volna a Népi Rablétet, a végén madárcsicsergéssel és Bachhal, de aztán nem írta meg.

Megírta.

Először is Tövisdisznó és Doktor Turbó a főnök, Mister Pinter irányításával megsemmisíti, kinyírja, feltrancsírozza „Angélá”-t és a moderátort, majd hurkát meg kocsonyát készít belőlük. Csak a baj volt velük. Ők lesznek az ünnepi vacsora – mert itt is egy ünneplő társulatot látunk. (Nem tudjuk teljes biztonsággal, hogy a kannibalizmus létezett-e. A kultúrkannibalizmus létezik.) Az ünnepséget egyenes adásban közvetíti a királyi tévé, Mister Pinter évértékelő beszédet mond – „minden okunk megvan arra, hogy ünnepeljük magunkat, de mi, Társulati Tagok, tudjuk, hogy a győztesek legnagyobb erénye a szerénység” –, a hangulatot a legtisztább forrásból merített népzene emeli: „Három kiló bárányhús, / úgy megbaszlak, elájulsz.” Ez a szint. A falon (díszlet: Tamás Gábor) büszkeségeink: Szűz Mária, Bruce Lee és Mága Zoltán.

Ady itt nem kell.

A fényes siker a közös akaratnak, a Társulati Együttműködésnek és csakis annak köszönhető.

Ez itt a TER.

És övék itt a TER.

Meg a tér; minden. Pillanatnyilag minden.

Énekelnek felszabadultan a „társulat” vezetői is, Mister Pinter, Doktor Turbó együtt mulat Tövisdisznóval. Gyönyörű. A mulatozás orgiává fajul. Megjelenik Stefán Angelusz (Stefanovics Angéla) is, a rendező. Doktor Turbó vőfélyként vezeti fel a finom étkeket: „Második fogásként itt friss hurkát adnak ebédre. / Angéla máját, vérét töltöttük Zoli vastagbelébe.” Mister Pinter közben Doktor Turbót is likvidálja: nem csinálta meg a kocsonyát!  Ez már a „társulat”-nak is sok, Tövisdisznó szóvá is teszi, hiányolva a hagyományos és oly hasznos Társulati Konzultációt. Ráadásul a kocsonya elkészült! Amitől még Tövisdisznót jól megbüntetik: megvonják tőle a támogatást. Mindegy, milyet.

Végig egybemosódnak a társulatok, egyfelől Pintéré, „Pintér”-é és Mr Pinteré, ezek néhány fősek, másfelől a tízmilliós. Szóba kerül a tao, a jegyáremelés, Vidnyánszky Attila, a Fészekben vagyunk, a Dob utca jó levegőjén hűl a kocsonya. Benne van ebben az is, hogy mindannyian eltorzulhatunk, te is, én is, Pintér Béla is. A diktatúra veszélye minden közösséget fenyeget, csak az egyikben kivédeni igyekeznek, a másikban kiteljesíteni. Kicsit persze nagy a keveredés. Általában jól szoktam tolerálni, sőt díjazom a pintéri túlhabzást, de itt a túlhabzás habzik túl. Kapkodjuk a fejünket, akkor most Tövisdisznó miért is énekli végig a Kicsiny falum, ott születtem én kezdetű örökbecsűt? Persze, időre van szükség: Mr Pinter mindenkit rituálisan magáévá tesz, magyarán megdug hátulról, szigorúan betartva a demokrácia szabályait nőket-férfiakat egyaránt. Mindenki tűri, bizonyára akad, aki odaadó rajongóként boldogan adja oda magát. Aztán Angi bácsi mindenkit hazaküld. Kicsit szomorú, mert Mr Pinter az ő terhes feleségét, Zoltán Friderikát sem kímélte. De nem tehetett kivételt. Mindenki egyért, egy önmagáért.

Van egy lírai vonal is. A Pintér Béla és Társulatának halottai is lettek az évek során. Még az első részben „Thuróczy” – ebben az esetben idézőjel nélkül is írhatnánk a nevet – megrendítő dalában az elvesztett emberekről is énekelt. A szürreális rész zárásaként Szemerédy Virág (Roszik Hella) és Szűcs Elemér (Terhes Sándor) is megjelennek az ünnepségen. Az ítéletet Elemér mondja ki: „…húsz év alatt megváltozott sok minden, de hogy rossz irányba változtak a dolgok, az bizony csak rajtatok múlt…”. Látszólag a társulatra vonatkozik. Nem, nem arra. Ránk. És megy az idő, a mi időnk! „Jöttök velünk, Szabolcs! Jöttök velünk a Bélával együtt!”

Aztán a kódában folytatódnak a jubileumi beszélgetések, bekapcsolódik „Roszik” és „Terhes” is. Már bennük is ott az agresszivitás. A végén azért csicseregnek a madarak és megszólal az Air, mindenki megölel mindenkit. Irónia? Meghajolni mindenesetre már a valódi társulat hajol meg, szokás szerint együtt, amit én nagyon szépnek tartok.

A meg nem írt darab – álhírt (tanuljuk meg: a piece of fake news) hallottunk! – tehát megíródott. És lehet asszociálni keresztény emberek – magukat annak mondók – nem igazán keresztényi viselkedésére például, meg beleláthatjuk a hajléktalankérdés végső megoldását is, ahogy „Pintér” mondta. Megnyugodhatunk: Pintér Béla és Társulata kormánykritikus darabot ad elő. Különösen bátor tett ez akkor, amikor a kulturális tao 2018-as megszüntetése miatt a független társulatok jövője teljesen bizonytalanná vált, döntés pedig – hónapokkal később, 2019 februárjában írom ezt – még nem született velük kapcsolatban. Ők se fontosak. Ahol Ady nem fontos, ők miért lennének azok? (Azt már tudjuk, hogy a fővárosi fenntartású tizenegy színház közt 3,5 milliárdot osztanak szét, kétszáz millióval többet a tavaly tao-bevételüknél. És azt is tudjuk, hogy a látványsportok 50 milliárd helyett 125 milliárd forint tao-pénzt kapnak.)

Mindenesetre nagyon jó, lélekerősítő azt érezni, hogy bár a helyzet fokozódik, mindenkiben azért nem kell csalódnunk. A katarzis ezúttal elsősorban nem a darabban rejlik, nem is ez a társulat legjobb előadása, de hiteles személyiségeket látunk, akik a körülményekkel dacolva és következményeket vállalva létrehozták. Nem kussolnak, nem fogják be a pofájukat. Pintér Béláék, Pintér Béla művészi és civil bátorsága lenyűgöző. Megismétlem: katartikus. Köszönet érte.

D. Magyari Imre, Criticai Lapok