Ha Anyának a szeme sem áll jól (Jász Annamária kritikája)
Ha Pintér Béla új előadással jelentkezik, az kitüntetett figyelmet érdemel, lévén szó a független színházi szcéna egyik legjelentősebb alkotójáról – emiatt persze az elvárások is felfokozottak a nézők és a kritika részéről.
Ezek egy része az aktuális társadalmi-politikai problémák felvetésére irányul, a magyar közönség eléggé kiéhezett ezekre, a jelenlegi kultúrpolitikai helyzet pedig elég magasra dobta a labdát. Pintér Béla és Társulata ezt ezúttal nem csapta le, annak ellenére, hogy érintettek – akadnak azért vicces aktuálpolitikai kiszólások az A38-on bulizó Rogán Tóniról és Kocsis Máté nevű macskaidomárról, de ezek gegszerűen villannak csak fel.
Annál fontosabb szerep jut az Anyaszemefénye címben is jelzett kétértelműségnek, ami egyszerre utal a család féltett kincsére, a gyerekre, valamint anya rossz döntéseire (ebben az esetben drogfüggésére), melyek a történetben egy tragikus keresztmetszetben találkoznak.
A darab alaphelyzete több szempontból is emlékeztet A bajnokra: jómódú, hazugsággal és önzéssel terhelt közegben járunk, egy tévécsatorna csilli-villi backstage-ében. A vezérigazgató, a hatalom csapodár és esendő birtokosa újra Nagy Ervin, és a forma ezúttal is operai; ami nem váratlan, hiszen Pintér más előadásaiban is nyúlt már a zenés formátumhoz. A szereplők ajkáról énekelve-recitálva hangzik vallomás és anyázás egyaránt, a megoldás pedig ezúttal is működik: a Bach, Vivaldi, Händel és Mahler dallamain megénekelt szövegek, párbeszédek viccesek, frappánsak.
A bonyodalmak oka látszólag a dögös kollegina (Fodor Annamária), aki miatt előbb a főszerkesztő házaspár (Thuróczy Szabolcs és Roszik Hella) kapcsolata remeg meg, majd a vezérigazgató műsorvezető felesége lép le egy punk oldalán (Jankovics Péter). A valóságban persze a megcsalás csak ürügy, a kapcsolatokat régóta aláássák a sérelmek, hazugságok, a másik fél szisztematikus megalázása. Az egészet nem mások szívják meg, mint az ártatlanok, a házaspárok gyerekei (Stefanovics Angéla és Fáncsik Roland). Felesleges ennél részletesebben ismertetni a sztorit, rengeteg benne a fordulat, szinte vágtáznak az események.
Annyira gyorsan, hogy a sok felvetett téma közül – az emberi kapcsolatok lehetetlensége, a mutatós felszín mögött bűzlő boldogtalanság, a gazdagok és szépek nyomorult világa, a drogfüggőség viszontagságai – nehéz eldönteni, melyiken van a fókusz, és emiatt egyik sem visz be olyan erős gyomrost, mint más Pintér Béla-darabok. Csak nem lehet megszabadulni az iskolás kényszertől, hogy mondanivalót, de legalább tudatos koncepciót keressünk egy történet mögött. Ezen a késztetésen nem segít a különösen elkapkodott utolsó jelenet, ami már-már komikusan tragikus, ezért végképp elbizonytalanítja a nézőt, miről és milyen hangvételben szólt a darab. Nem oldódik fel az ellentmondás, amely az elidegenítő zenés formátum, a helyzetkomikum, a parodikus jelleg és az alapvetően tragikus cselekmény között feszül.
Izgalmas eleme az előadásnak a bábmesterek időszakos megjelenése, akik a szereplőket irányítják a háttérből, és akik uralma alól a hősnőnek sikerül kiszabadulnia, végzetes következményekkel. Az Anyaszemefénye felveti az örök dilemmát, milyen mértékben dönthetünk saját sorsunkról, de a bábmesterek szerepét annyira nem sikerült megérteni, legalábbis nem nyomatékosítják annyira a jelenlétüket, hogy átütő hatást érjen el ez a szál.
A színészek miatt persze nagyon élvezetes az előadás minden perce, egytől egyig profik és zseniálisak, Jordán Adél például a színháztörténet egyik legütősebb ittas jelenetét hozza össze. Miattuk és a rendezés miatt a darab abszolút megtekintésre érdemes; Pintér Béla ezúttal is remek bábmester, még ha azt is érezzük, kevésbé tudatosan ragadta meg saját figuráit és történetét, mint korábbi előadásaiban.