Ascher Tamás és Novák Eszter osztályában végeztél zenés-színész szakirányon. Miért pont erre szakra jelentkeztél? Foglalkoztál korábban is zenével?
Összesen ötször jelentkeztem a főiskolára, negyedik próbálkozásom után egy évet a Miskolci Nemzeti Színhában töltöttem és az ott töltött év után úgy döntöttem adok még egy utolsó esélyt magamnak – mármint ami a főiskolai felvételimet illeti. Elsősorban az osztályfőnökeim személye inspirált, hogy még egyszer nekifussak – ha prózai osztályt indítottak volna most „prózai” színész lennék.
Hatévesen kezdtem zongorázni, zenei általánosban tanultam a Bakáts téren, a szüleim gyakran vittek az operába, az Erkelbe, koncertekre, így viszonylag korán „átitatódtam”. De természetesen a mindennapjaimban is aktívan jelen van, hol hallgatóként, hol előadóként.
Két alkalommal már zenét is készítettem Kákonyi Árpival (az Örkény színház zenei vezetője) Kálmán Eszter Justine, és N, mint Nosferatu c. előadásaihoz és lassan nekifogunk a Hattyúk Tava alapján készülő A Tó című új bemutatónak. Egy színházi előadásban pedig különösen fontos szerepe van a zenének, hiszen a helyzeteknek, a kimondott szavaknak, de a csendnek is ritmusa, dinamikája van.
Az egyetem után szinte egyből elkezdtél dolgozni a Pintér Béla és Társulatában. Mi az, amit megtaláltál Pintér színházában, ami miatt a mai napig izgalmas feladat a közös munka?
Az Anyám orra c. előadásuk olyan zsigeri élményt okozott, amivel korábban még nem találkoztam színházban. Mind íróilag, mind rendezőileg nagy hatást gyakorolt rám. A pontosság, a fegyelem, a koncentráció elengedhetetlen részei az előadásoknak és az alkotófolyamatnak. Az elvárások, amikkel Béla magát és bennünket is szembeállít, másokat talán feszélyezne, engem inspirál. Ez a fajta hozzáállás különösen szimpatikus volt és engem is arra ösztökélt, hogy rájöjjek csak így van értelme dolgozni.
Fontos szerepe volt a döntésemben az előadások humorának is, amit Béla olyan mesterien tud ötvözni a tragikummal. Egyszerre röhögök-zokogok a látottakon és önmagamon. Ez a fajta szellemiség, világlátás közel áll hozzám. És bár lassan kilencedik éve vagyok a Társulatnál – így már sok minden ismerősnek és néha ismétlésnek tűnhet – a mai napig lázba tud hozni, hogy hogyan jutunk el egy húsz oldalas bevezetőből – amit Béla az első próbára hoz – egy általában igen jól működő előadáshoz.
Az osztályoddal megalapított HOPPart Társulat előadásaiban is rendszeresen játszol, a Jurányiban A csúnya kacsa című előadásban láthat téged a közönség. Tengely Gábor rendezése egyszerre szól a gyerekeknek és a felnőtteknek, ez mennyire nehezítette meg a színészi munkát?
Semennyire. Gyerekeknek játszani hihetetlen öröm és felelősség is egyben. Könnyű abba a csapdába esni, hogy az ember gügyögni vagy mórikálni kezdjen, ha gyerekelőadásról van szó, de a gyerekek nem hülyék. Nem lehet és nem is érdemes őket becsapni.
A gyerekközönség könyörtelenül őszinte, nem tanult „viselkedni” ilyen helyzetekben, és ha úgy érzi, hogy amit lát az unalmas vagy egyáltalán nem érdekli, beszélni, fészkelődni, nyavalyogni kezd, ami tökéletesen megértek. A mi dolgunk az, hogy fenntartsuk a figyelmüket, hogy belekapaszkodjanak a történetbe és ne akarják elengedni. Ez gyakran sokkal több energiát és figyelmet igényel mint azt, az ember más esetben megszokta. Nemes és inspiráló feladat, de nem cserélnék a Bábszínház-béli kollégákkal…
Az előadás többek között a másságról és az elfogadásról szól. Mennyire ismerősek számodra az általad játszott csúnya kacsa tapasztalatai (a meg nem értettség, másnak lenni, kiközösítés stb.)?
Szerintem ez mindenki életében – különböző szinten és formákban – alapvető élmény. Irtózunk kilépni a komfortzónánkból és energiát, időt fordítani arra, hogy megismerjük és megértsük a számunkra szokatlan jelenségeket. Sokkal egyszerűbb, praktikusabb, gyorsabb ítéletet mondani fölöttük. Ez persze nincs jól így, de bevallom, pesszimista vagyok a javuló tendenciát illetően.
A mese végén a kiközösített csúnya kacsából egy mindenki által csodált szépséges hattyú válik. Szerinted mennyire boldog ez a vég?
Ezt mindenki döntse el magában. A magam részéről úgy gondolom, hogy az előadás hangvételéből adódóan azt sugallja, hogy bár tudjuk, mi zajlik körülöttünk valahol mégis mindenki happy-endinget szeretne, mégha az az esetek túlnyomó többségeben nem is jön össze.
Antal Klaudia