Legújabb bemutatóját a közönség és a szakma egyaránt rajongással fogadta, a társulat vezetője szerint megdolgoztak érte és megérdemlik a sikert. Pintér Bélát kérdeztük.
A Titkaink két kőkemény témát feszeget: az ügynökkérdést és a pedofíliát. Az elejétől biztos volt a párosítás?
Igen. A beszervezések mögött általában a kommunista rendszerben büntetendő homoszexualitás, vagy kiskorúak megrontása állt.
A hazai belpolitikában volt időszak, amikor forrongóbb téma volt az ügynökkérdés. Miért pont most akartál beszélni róla?
A nyitrai fesztivál szervezett egy projektet kelet-európai országok számára az ügynökmúlt feldolgozásáról. Sokáig benne is voltunk ebben a programban, de kiszálltunk, miután kiderült, hogy csak 60 percig tarthat egy előadást és maximum 6 színész lehet benne. Érdekes, hogy utánunk megkeresték a Szputnyikot és náluk már nem léteztek ezek a kikötések. Egy kritikus merengett is írásában, miért veszik elő ennyien az ügynöktémát. Hát ezért. Én is így éreztem ugyanakkor, hogy leszálló ágban van az erről szóló diskurzus.
Miért voltak ilyen szigorú megkötések?
Egyszerre akarták turnéztatni ezeket a produkciókat, akár egy estén belül. A Titkaink nálunk 2 óra lett és tízen játszanak be. El tudom képzelni, hogy 60 percet tartson valami, de mostanában nem ilyen előadásaink születnek, nem abban az alkotói fázisban vagyunk.
Milyen állapotban van most a társulat?
Nem is feltétlenül állapot kérdése ez, de ha dolgozik nálunk tíz színész, nem foglalkoztathatok csak hatot. És mondhatjuk, hogy a Titkainkban csak nyolc színész van és két zenész, de az a két zenész kell.
Anyagilag ez számított nektek?
Nem, csak sok helyre el lehetett volna menni vele.
Ritkán írsz külső behatásra. Most miért tetted?
Igen, általában el szoktam utasítani az ilyen felkéréseket. Egyedül a Korcsula volt ilyen, ott csak annyit kértek az Eurokaz fesztiváltól, hogy horvát téma legyen. Utólag mégsem voltak elégedettek. Eleddig nem sikerültek annyira az ilyen dolgok.
Örültél volna, ha külföldre tudtok menni ezzel a programmal?
Jó lett volna, de úgy tűnik, így is fogunk.
Milyen személyes élményeid vannak a nyolcvanas évekből?
1970-ben születtem, úgyhogy elég sok. Emlékszem rá, hogy a rendőr minden további nélkül igazoltathatott. (Most is persze, de akkor gyakoribb volt.) Nekem meg nem volt munkahelyem. „Mit csináljak én magával, Béla?” – mondták mindig. Vagy ha egy országhatárhoz érek, mind a mai napig összerándul a gyomrom. De nem szerveztek be vagy ilyesmi.
Kemény jelenetek vannak a Titkainkban, mennyire viselte meg ez a társulatot?
Eredetileg úgy terveztem, hogy Balla Bán István egy olyan pedofil hajlamú figura, aki nem éli ki ilyen irányú vágyait. A próbák során én vetettem fel, hogy így nincs súlya az anyagnak. Kiderült, hogy enélkül nem lehet a történetről beszélni. Lehet, hogy másnak sikerül majd, de a mi előadásunkban a bűn nélkül nem működött volna a cselekmény. Hiába beszél a vágyairól a darab elején egy pszichológusnak, az nem volt elég. Bennünket alkotókat is sokkolt, hogy ennek be kell következnie, különben az előadásnak nem lett volna ereje. Nyilván mindenkit megviselt a színészek közül, de egyetértettek. Hiányzott volna a sötétség, a nyomasztás.
Így nagyobb lett a dráma. Ha a beszervezés előtt csak vágyai lettek volna, csupán passzív áldozat lett volna. Így a két bűn – a gyermekbántalmazás és a beszervezés – „méltó” párjai egymásnak.
A néző is zavarban lehet, hogy hogyan érezzen a főhőssel kapcsolatban. Hőst vagy antihőst lát-e. Árnyaltan próbálunk ábrázolni embereket, figurákat, szituációkat és talán soha nem sikerült még ennyire jól.
Honnan gyűjtesz anyagot a témáidról?
Van, amiről tudok annyit, hogy nekifussak, amiről nincs, annak az interneten olvasok utána. Volt egy érdekes eset ezzel kapcsolatban. A Szutyokra készültem, amikor rákerestem a meddőségre, és olvastam egy történetet egy nőről, akire egy műtét várt, hogy lehessen gyereke, de amikor felébredt, megtudta, hogy az egész méhét el kellett távolítani. Egyszer egy előadáson, amikor idáig jutottunk, egy nő felállt a nézőtéren és kirohant. Lehet, hogy az ő történetét olvastam… A 42. hétnél például biztos voltam benne, hogy a dohányzás legalább annyira káros a terhesség alatt, mint az alkohol. Amikor utánajártam, kiderült, a dohányzásról való leszokás még nagyobb stressz is lehet a kismama számára, mint egy-két szál cigi. Ellentétben az alkohollal, amely brutális következménnyel jár a magzatra nézve. A Kaisers esetében Jókai Mór Az én kortársaim és Degré Alajos Visszaemlékezéseim című munkájából dolgoztam.
És a szociografikus elemeket honnan gyűjtöd?
Jó a memóriám, de ha nincs konkrét emlék, akkor írói fantázia.
Milyen állapotban van a társulatod? Látsz változást az elmúlt 2-3 produkció alatt?
A Szutyok óta szövegcentrikusabbak lettek a produkcióink, így egy-egy színészi alakítás sokkal jobban értékelhető. Az mégis meglepett, hogy a Titkainknak ilyen hatása lett. A premier utáni tíz kritikából tíz csak jót írtunk rólunk. Ehhez nem vagyok hozzászokva, azelőtt akkor is jelentek meg rólunk negatív kritikák, ha én jól sikerült produkciónak tartottam.
Érdekes, hogy a kritikát említed először, fontos neked a szakma véleménye, az elismerés?
Igen, mint minden alkotó számára. Első körben a nézők reakciója, másodikban a szakmáé. Így minden díjnak nagyon tudok örülni. De ha nem kapunk, nem halunk bele.
Ritkán szakadsz el a társulattól, s vagy tőle független alkotó, most viszont megjelent a drámaköteted. Változott ezzel valami?
Nem. A kiadó megkeresett, kiadta és szerencsére már újra kellett nyomni.
Az is üzenet, hogy drámaként lehet értelmezni az írásaidat, amelyek szinte a társulatodra varrott ruhának tűnnek.
Az anyag 99 százalékát én írom. Amikor válaszúthoz érünk egy próbafolyamat alatt, közösen gondolkozunk, de a végső formáját én adom meg. A 42. hetet és a Kaisers-t is jelölték a legjobb dráma díjára a színikritikusok, tehát lehet drámaként értékelni. Sőt, vidéken és külföldön is megállják a helyüket, játsszák őket.
El tudod képzelni, hogy máshol dolgozz?
El, de nincs kedvem hozzá. Engem a társulat érdekel. Ha valami mással foglalkoznék, akkor az fél évet elvenne az életemből, amíg én nem velük vagyok és ez nem éri meg. Most mégis van egy érdekes helyzet, mert Jeles András odaadta az Árvák című darabját és el tudom képzelni, hogy azt megrendezzem az Átriumban. Persze az én társulatommal.
El tudod képzelni, hogy más dolgozzon velük?
El, de jelenleg nem itt tartunk. Nem tervezek rendezőt hívni, mert nem olyan nagy a társulat, hogy erre égető szükség lenne. És én elengedek mindenkit azzal a feltétellel, hogy hozzánk egyeztet. Így nincs bennem az a kényszer, hogy a társulaton belül kell a színészeknek munkát adni több új bemutató keretében. A Titkaink alatt most nehéz volt az egyeztetés, mert többen forgattak a próbák alatt, elfáradtam a végére, feszültség is volt emiatt, de túléltük. Az eredményből úgy tűnik, ez nem látszott a munkán. Jól meg volt írva a szerepük. (Nevet.)
Mi jön a csúcs után?
Örülök, ha annak titulálják a Titkainkat, de én csúcsnak éreztem a Parasztoperát, de mást is. Akkor lenne ez nyomasztó számomra, ha nem lenne semmi a fejemben, hogy mi legyen a következő.
Van néhány előadásotok, amelyről te is úgy nyilatkoztál, nem sikerültek a legjobban. Mi volt az oka ennek?
Az Öl, butít esetében a nagyon kevés idő, egy hónap alatt nem lehet létrehozni előadást. A Korcsula esetében az volt a baj, hogy nagyon szépen működött a Színművészeti Egyetemen, a Novák-Ascher osztályban, de utána elkövettem azt a hibát, hogy ugyanazt szerettem volna bemutatni a társulattal is. Kegyelmi állapot lett volna, ha sikerül. A Párhuzamos óra témáját egy olyan hazugság ihlette, amiben én akkor még benne éltem, és hazugságban nem foganhat előadás. Illetve akkor kicsit elvesztem a műfajok között. Volt egy válság, hogy hogyan is tovább, hogy talán a szöveget kéne elengedni, de akkor olyan erősen jelent meg előttem a Szutyok története, hogy nyilvánvaló volt, hogy nem hagyhatjuk el a szöveget, hanem épp erősítjük azt.
A Korcsula most az Átriumban vendégszerepel, ott viszont megváltoztatja a tér, elveszti kissé az intimitását. Nem bánod?
Ezt csak az érzékeli, aki látta a Szkénében is.
Hogy éltek a társulattal? Éjjel-nappal együtt vagytok?
Van próba és előadás. Utána lazulunk, beülünk valahova. A munkában vagyunk egy csapat. Jól működő előadásokat hozunk létre, amelyben a színészek izgalmas karaktereket játszhatnak. Nem mondom, a Titkaink végére nagyon elfáradtam, elvékonyodtak az idegeim, voltak feszültségek, de hamar túl tudjuk tenni magunkat ezeken. Hálisten nem vagyok haragtartó, és azonnal elnézést kérek, ha ok nélkül bántok valakit a próbán.
Ha valaki elmegy a társulatból, te nem tudsz benne gondolkodni többé, vagy neki lesz elege?
Nem tud változni azokban a dolgokban, amelyekben változást kértem.
Mit látsz a klasszikus színházból jövő színészekben? Például Szamosi Zsófiával hogy találtatok egymásra? Ő a Pintér Béla Társulat előtt a Vígszínházban volt, most vezető színésznő a társulatodban. Két egészen másfajta színházcsinálás.
Nem látom értelmét a különbségtételnek. Van intelligens, okos színész és van, aki nem az. Zsófi járt az előadásainkra, jól tudtunk beszélgetni utána. Aztán be kellett ugrania valakinek az Anyám orrába, és több kör után ő került a képbe. Majd a bemutató után azt mondta, hogy ha számítanék rá, akkor szívesen eljönne a Vígszínházból.
Van egy erős rajongótáborotok, a tagjai szinte már feltétel nélkül szeretnek titeket, te pedig már kimeríted a sztár fogalmát. Nem érzed úgy, hogy már mindegy, mit csináltok?
Nagyon sokan megszerettek bennünket, visszajárnak hozzánk, sokan csak ide járnak színházba. Mi ezért sokat tettünk. Jár nekünk ez a szeretet, ha már ennyi munkát tettünk bele, és 15 éven keresztül fennmaradtunk. A kudarcokat én is látom, az okát is tudom. Hiába tapsolják meg ugyanúgy, én tudom, hogy nem olyan jó, kidolgozott az a produkció, mint a többi. Ismerem a jó előadásaink gyenge pontjait is. Hálisten tudom kritikusan nézni az előadásaimat. És a társulat is. Minden előadás előtt próbálunk, akár négy órát, ha kell. Remélem, hogy soha nem leszünk annyira önelégültek, hogy a kelleténél jobban fürödjünk a közönség szeretetében, de ami jár nekünk, az jár.
Kinek a véleményére adsz?
Mindenkiét meghallgatom. Nem az számít, hogy csak az én meglátásaim legyenek benne, hanem hogy legyen jó a darab. A premier előtt több „megnézést” is tartunk, amelyekre a munkatársaimon kívül Ascher Tamást is el szoktam hívni például.
Más rendezők már régen felhagytak volna a színészettel, te minden darabodban játszol.
Szükség van az én energiáimra, tudásomra egy-egy előadásban. Meg is szoktam. Lehet, hogy eljön a pillanat, amikor kívül leszek.
Enyedi Éva a társulat tagja, színésznő és dramaturg, a kislányod édesanyja. Jól bírjátok a közös munkát?
Nagyon. Ha problémáink vannak, azok soha nem azért vannak, mert együtt dolgozunk. Ő az első számú munkatársam.
Egy évadban egy bemutatóra van általában pénzetek?
Általában igen, de most úgy néz ki, idén az Átriummal közösen még egy bemutatóra lesz lehetőségünk.
A független színházak egyre kevesebb pénzből kénytelenek működni, a ti előadásaitokra nem lehet jegyet kapni. Stabil a működésetek?
A 2010-es támogatás felét kapjuk, ami akkor 70 millió forint volt (pontosabban megítélve, de akkor is csak a kétharmadát kaptuk meg végül). Utána sokáig az volt az érzésünk, mintha szórakoznának a független színházakkal. A 2012-es támogatást csak 2013-ban kaptuk meg. Most viszont időben kiírták a pályázatot, ami eddig nem volt jellemző, sőt, évadkezdésre meg is kaptuk az erre az időszakra szóló pénzt.
Szerinted ez minek köszönhető?
Remélem, nem a választásoknak. És abban is bízom, nem csak addig lesz jó a helyzet, hanem utána is.
Szoktál színházba járni? Kiket szeretsz?
Ha külföldön vagyunk, mindig nézek előadást, ha van szabad esténk. Itthon is igyekszem, Ascher Tamás, Mohácsi János rendezései mindig nagyon fontosak számomra, de ha van időm, a Szkénében vagy a Szputnyikban is nézek előadásokat. Az utóbbi években a Katonás Mi osztályunk volt nagy hatással rám.
Mit csinálsz, ha nem dolgozol?
Biciklizem. Próbálok kikapcsolódni, de többnyire az új darabon gondolkodom.
Forrás: http://vanyabacsi.blog.hu/2013/10/15/pinter_bela_soha_nem_sikerult_meg_ennyire_jol