Pintér Béla egész Magyarországot feltuszkolta a Szkéné színpadára. Fel is fért a teljes nemzet, az egész társadalom, az elmúlt huszonöt, vagy legalább hat-nyolc év minden politikai ámokfutása és krízise. De semmi más nem fért már el mellette.
Pintér Béla Magyarországán csak szerintünk mutat 2015-öt a falinaptár, a történet szerint 1695-ben járunk, a török hódoltság utolsó évtizedében. Az iskola éppen kilépett a kanizsai vilajetből, így már a „nyugatszentületű” szabályok vonatkoznak rá, ráadásul pont itt az igazgatóválasztás.
A dolgokat nehezíti a nyilvánosságra került magnófelvétel a hazug igazgatóról, a keleti nyitás és a nyugati szabályok betartásának összeütközése, egy török menekült befogadása, az iskolai látszatdemokrácia lazulása, és még sorolhatnánk.
A valósággal való egyezés nem a véletlen műve: Pintér Béla új darabjában szinte minden mondat egy-egy kortárs esemény metaforája. A Fácántánc fiktív iskolája, az 513-as Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző a mai Magyarország, addig sűrítve, amíg be nem fér a Szkéné apró ajtaján.
Tiszteletben kell tartanod a kultúránkat
Pintér sorra veszi a közelmúlt történelmét és társadalomrajzát: az egyik jelenet olyan, mintha az Európai Unió vs. orosz befolyás kérdéséről szólna, a másik olyan, mintha az őszödi beszédre utalna, az iskolai beiktatás kosárlabdás marháskodása a parlamenti focikultuszt juttatja az eszünkbe, a török menekült bújtatása persze a menekültválságot, a migráns megfegyelmezése a „tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” plakátokat, a felrúgása pedig László Petra esetét idézi.
A folyton hiányos iskolai kassza az államkincstár, a diákok lenyúlt ösztöndíja a magánnyugdíj-pénztárak megvédése, a nőből a hatalom érdekében férfivá váló tanár a mindenkori köpönyegforgató politikus, a törökökkel való szerződéskötés „nyugari” országként a paksi szerződés megfelelője. Talán még a cím is szimbólum: a fácán akár a turul „kicsit savanyú, kicsit sárga” verziója is lehet.
És ezek a szimbólumok működőképesek, azaz olyan jelképek, amelyeket lefordítva igazságokat kapunk. Olyasmiket, amelyekről nem lehet azt állítani, ne történtek volna meg, és hogy megtörténtek, az ne ingerelne minimum vitára, vagy durvábban fogalmazva: az ne lenne gyalázatos. Ráadásul többnyire általános tanulságokat fogalmaznak meg, nem ennek vagy annak a pártnak a tevékenységéről beszélnek: minden jelenet arról szól, milyen mocskosan működik Magyarországon a rendszerváltás óta (is) a politika. És arról, hogyan manipulálják az állampolgárokat a hatalom birtokosai saját céljaik érdekében. Az utolsó jelenetre Pintér megmutatja, miként lehet úgy puhább vagy akár kemény diktatúrát létrehozni, hogy akiket elnyomnak, még azok is úgy érezzék, tényleg erre van szükségük.
Kódfejtő kalandtúra
Pintér Béla színháza részben épp ezért szerethető: mert köntörfalazás nélkül tud beszélni mindarról, ami mindnyájunk számára fontos, legyenek azok lélektani folyamatok (A 42. hét, A Démon gyermekei), társadalmi jelenségek (A Sütemények Királynője, A Sehova Kapuja, Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög) vagy maga a politika és a történelem (Szutyok, Kaisers TV, Ungarn, Titkaink).
Csakhogy a Fácántáncban az író-rendező nem találta meg azt a formát a mondandó közléséhez, amitől az igazán ütni tudna. Amitől igazán átélhetőnek, tényleg a saját problémánknak éreznénk mindazt, amiről a darab szól. Ami nemcsak állításokat tesz, de az érzelmeinkre is hatva a zsigereinkig hatol.
Mert a Fácántánc száz perce mindvégig olyan, mint egy szimbolista szeánsz, mint egy kódfejtő kalandtúra. Az egyéni lélektan, amiben Pintér máskor annyira erős, most gyakorlatilag teljesen kikerült a képből. A színpadon csak típusok, eszközök mozognak, nem pedig érző, élő emberek, akiknek mintha nem sorsuk lenne, hanem csak egy feladatuk: hogy cselekvéseikkel újabb és újabb jelképeket tegyenek érthetővé.
Annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma
Hasonló a helyzet a történettel is. Kevés motívum van, ami önmagában is megáll a lábán, ehelyett legtöbbször az érződik, egy-egy újabb eseményre csak azért volt szükség, hogy a zsúfoltságba odaférjen még egy magyar politikai metafora is.
Eddig talán Pintér Béla tudta a legjobban a magyar színházban, hogy a mondanivaló akkor tud a leginkább hatni, ha mind cselekményében, mind lélektanában masszívan felépített történet mögül világlik ki. De a Fácántáncban ehelyett inkább egy kissé esetleges történet világlik ki a mondanivaló mögül.
Egy-egy olyan katartikus, megrázóan erős és sokrétegű előadáshoz képest, mint a Titkaink vagy A Sütemények Királynője, a Fácántánc acélhidegségű, szinte egysíkú bemutatónak tűnik. Így persze katarzis sincs: az előadás az utolsó jelenetig sem lép túl azon, hogy – bár jó témaérzékenységgel, okosan, de csak – megmutasson bizonyos jelenségeket. És ezzel ki is ad mindent magából.
Mert annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma, és nem gondolkodtat el. Nem kérdez rá a miértekre, és bennünket sem vesz rá, hogy mi magunk rákérdezzünk. Nincs szava az okokra, az okozatokra, még az utolsó jelenet sem nyitja meg az értelmezés kapuit – ahogyan például a Titkaink vége annyi új kérdést, nézőpontot vetett fel, amiből akár egy önálló előadás is kitelt volna.
Igazi paradoxon a Fácántánc
Ezúttal a forma, a megvalósítás is egysíkúbb. Zene most alig van, és az is inkább csak az ezúttal nem kiemelkedően jó (de sokszor azért eléggé vicces) humoros részeket támogatja meg, például a himnusz és a mai popdalok keresztezésével.
A díszlet pedig szokatlanul realista és zsúfolt: iskolai hálóteremnek, iskolaudvarnak, igazgatói hálónak, technikus-saroknak, kerítésnek is helye van. És míg sok korábbi előadás stilizált díszlete éppen „kidolgozatlansága” miatt jelentett sokat, addig ez az élethű díszlet semmivel sem tud többet jelenteni önmagánál.
A színészek pedig csodálatosak – lennének. Csakhogy a szimbolista sorokat jellegüknél fogva nem lehet olyannyira élettel megtölteni, mint amit Pintér korábbi előadásaiban megszoktunk. Csákányi Eszter vérbeli politikus iskolaigazgatóként tökéletesen ábrázolja a nő kevélységét, manipulatív természetét, behízelgő zsarnokságát, bukása után pedig tényleg összeomlik, és a ránehezedő súlytól nyomott háta szinte beleolvad a színpadba. Nagy alakítás, mégis elmarad Csákányi korábbi Pintér-szerepeitől.
A Temesvárról vendégként meghívott Tokai Andrea úgy tudja megmutatni a darabbeli csodát – az átalakulást nőből férfivé –, hogy úgy tűnjön, mintha mi sem volna ennél természetesebb. Remek, hogy nem nőt vagy férfit játszik, hanem egyszerűen embert, ráadásul végig ugyanazt az embert, külsőtől függetlenül.
Thuróczy Szabolcs és Pintér Béla inkább szerepeik komikus oldalát – az akcentusokat, a mimikát – domborítják ki valóban humorosan és komoly technikai tudással. Stefanovics Angéla szerepére igaz talán a leginkább, hogy a cselekmény előregördítésének eszköze, így igazán kidolgozott lélektani ívet nincs lehetősége eljátszani. Inkább egyes szereptípusainak stílusgyakorlatait oldja meg figyelemre méltóan: úgy a dühös, megalázott kamaszlányt, mint a korábbi elnyomottsága miatt különösen könyörtelen diktátort.
Igazi paradoxon a Fácántánc. Pintér Béla eléri vele mindazt, amit el akart érni, ráadásul ez olyasmi, ami a színház egyik fontos feladata (mármint arról beszélni, ami itt és most körülvesz bennünket). A csalódást csak az okozza, hogy a szerző ezúttal nem akart többet vállalni ennél.