Színházjegy a Pintér Béla-premierre. Nekünk az ölünkbe pottyant egy, és meg is néztük vele a Bárkibármikort.
Kedves olvasóink, először is tekintsétek meg a legkeresettebb tárgyat Budapesten, 2014-ben. Íme:
Az ismerőseim cca 78 százaléka ölni tudna egy ilyenért. Egy Pintér Béla Társulat-premierjegyért. Mindenki óriási rajongója az előadásaiknak, és képesek lennének fél évvel előre vadászni a jegyek után – ha nem fogynának el ezek a jegyek már abban a pillanatban, amikor meghirdetnek egy-egy előadást.
Szóval most véletlenül valaki átpasszolt nekem egy jegyet. Méghozzá premierjegyet: a Bárkibármikort mutatták be az Átriumban. Vigyáztam is rá, mint a szemem fényére: könyvjelzőként használtam a könyvemben, amit korábban leöntöttem teával.
Na de a lényegre: a Bárkibármikor egy hamisítatlan Pintér Béla-előadás. Tehát megvannak benne a hamisítatlan Pintér Béla-előadások általános ismérvei:
- teljesen hétköznapi témákat vonultat fel, amelyeket mindannyian fájdalmasan jól ismerünk (hajléktalan drogosok, kattant öregasszonyok, csonka családok Budapest belvárosában)
- de kiforgatva, méghozzá olyan magától értetődően szórakoztató módon, ahogy nem is értjük, hogyhogy nem jutott előbb senkinek sem az eszébe. Például a drogok neve: ÉLET, jövő etc, ami rímel – mint ez ki is van mondva az előadásban – a létező dizájnerdrogokra, amelyek kati, gina stb néven futnak. Vagy a pesti közterületnevek: eltartott egy darabig, amíg leesett, hogy mi az a Van másik út.
- minden előadás ballada, vagyis a néző a tragédia előtt legkésőbb 5 perccel pontosan tudja, hogy mi fog következni, és aztán belül sír, hogy jaj ne, jaj ne, és persze dehogynem, bekövetkezik (Szamosi Zsófiának már a testtartásából látszik, hogy el fogja csábítani a főszereplő Árpádot)
- a kicsavart hétköznapiság megjelenik a szereplők stílusában is. Minden jelenet és minden karakter nagyon részletekbe menően van kidolgozva, amitől egyszerre hiteles és groteszk (például amikor Árpád betépve számol be a 30 évvel korábbi kosármeccsről, passzról passzra)
- nagyon fontos a zene. A zenében nincs sok (zenetörténeti) újdonság, viszont ki van csavarva az is (a Bárkibármikorban Európa Kiadó-számok részletei hangzanak el élő színházi zene formájában)
- és minden előadásban játszik maga Pintér Béla is.
Az, hogy a Pintér Béla-előadások rendelkeznek a fenti tulajdonságokkal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyformák lennének. Sőt. Azt viszont jelenti, hogy az ember tudja, hogy Pintér Béla-előadásra ül be, és azt meg is kapja.
A Bárkibármikor egyszerre elragadó kabaré és hascsikarást okozó dráma. A néző már-már elkezdene bűntudatot érezni, amikor röhög a paralízises ifjabb Árpika minden egyes reakcióján (azt hiszem, évek óta nem láttam olyan döbbenetes dolgot, mint Friedenthal Zoltán alakítása), de akkor megérzi, hogy ezek nem veszik magukat annyira komolyan. Mármint nem csak a színészek, hanem a karakterek sem. Valószínűleg ez az egyetlen esélyük a túlélésre. Ez látszik abban a folyamatban is, ahogy a nagymama (Csákányi Eszter) az elején még hangosan zokog, ha csalódnia kell valamiben, de aztán egyre inkább csak legyint és felejt és keveri össze a neveket meg a ragokat, pedig addigra már félig szétesett a család, a fiú és az unoka kishíján darabokra szaggatta egymást és mi marad? Ja igen, a szex. (Meg a drog. Meg a rock and roll, visszafogottan headbangelős léptékben.)
Nagyon is érdemes beülni a Bárkbármikorra, remélem, kaptok rá jegyet.