Ez az előadás nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem. Részben azért, mert nem ,,sima” fikciós darab (van-e ilyen egyáltalán — erről majd később), részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített. Az előadás afféle ünnepi arcrongálás, ezért bonyolultabban és szinte csak elméleti keretek közt leírható mű – e tekintetben meglehetősen eltér Pintér korábbi darabjaitól, de vissza is tér a legkorábbi művekhez. Hasonlót nem szoktunk látni magyar színházban: díszkiadványokkal, díszelőadásokkal, saját történetüket megörökítő filmekkel, a külső világ számára is látható fesztiváleseményekkel, tortával és pezsgővel szokás ünnepelni. Legritkábban a múltat megörökítő színházi előadásokkal, hiszen egy ilyen mű önfényezéssé, anekdotaestté vagy valamiféle önkritikus arcvesztéssé változik; előbbi kínos, az anekdotázás bennfentes és sokszor érdektelen, utóbbi pedig nem ,,előnyös”, vélhetően nem tartozik a nyilvánosságra.
Az önéletrajz-elméletek az elmúlt két-három évtizedben megsokasodtak, elsősorban az irodalom, de a színház is intenzíven tematizálja az önszínrevitelt, amikor a színpadra álló ember a saját történetét mondja el. Az elméleti kérdések akörül forognak, vajon mennyire fikciós vagy ,,valóságos” ez a színrevitel, hogyan áll — ha egyáltalán — szemben más, tényleg fikciós művekkel. Idevágó tanulmányában, Az önéletrajz mint arcrongálásban Paul de Man amellett érvel, hogy az önéletrajz egyrészt nem külön műfaj (vagyis minden mű olvasható önéletrajzként), tehát nem állítható szembe a fikcióval, pusztán a megértésünk, a befogadás egyik módozata. Másrészt az önéletrajz meghökkentő és lezárhatatlan beszédmód (hiszen a ,,lezárás” a halál volna), amely a mulandóságot igyekszik helyrehozni, és a szellemi arculat megrongálódását okozza. Okozza, de ugyanakkor el is leplezi azt.
Pintér a Jubileumi beszélgetésekben Paul de Man-i értelemben megrongálja ezt az arcot, amikor önéletrajzot ír a 20 éves társulatról és önmagáról mint író-rendező-színészről. Elsősorban az önéletrajz egy fontos aspektusáról számol be és azzal is számol le — leszámol, de meg is erősíti, pontosan úgy, ahogy Man írja: a társulat sikereiről és Pintérről mint omnipotens vezetőről beszél.
Ehhez hasonló ,,arcromboló önszínrevitelt” legfeljebb Schilling Árpád Lúzerében láthattunk az elmúlt években, amikor a szerző-rendező színpadra állt, és önmaga dekonstrukcióját hajtotta végre, fizikailag is lemeztelenedve. A magyar színház két, egyszerre és együtt induló művészének (talán kevesen tudják, hogy Pintér játszott Schilling Teatro Godot című előadásában 1995-ben; a világhálón a teljes felvétel látható) pályájuk egy pontján el kellett számolniuk saját helyzetükkel, sikereikkel, attitűdjeikkel.
A Jubileumi színpadi formája egy közönségtalálkozó, egy ünnepi beszélgetés — ilyen formát többször láttunk színházban, legutóbb a Trafóban vendégeskedő Artists talk című darabban. Most a moderátor és a társulat tagjai ülnek egy asztalnál ,,civilben”. A moderátor feladata, tudjuk meg, a kemény kérdezés, szembesítés, elszámoltatás — mi nem sikerült a társulatnak, milyen előadásokat vettek le, megfáradt-e, megöregedett-e Pintér. És kérdés, hogy miért közönségtalálkozóval ünnepelnek, miért nem tudta megírni ,,a rendes darabot” az ünnepre — mely kudarcos tervet Pintér aztán el is meséli. Itt már erős lehet a gyanúnk, hogy amit nem sikerült megírni, elébb-utóbb mégiscsak elénk hozza. A színészek magánélete, Pintér Béla és Enyedi Éva viszonya, az eljátszott és el nem játszott szerepek egyaránt terítékre kerülnek. Miközben persze utalásszerűen elhangzanak a döbbenetes előadásszámok, a sikerek is.
A társulat esetében a hangsúlyosabb kérdés azonban nem a jövő, a még több néző és sikeres előadás, nagyobb népszerűség, hanem az eddigi siker feldolgozása; s hogy bár kortárs világunk a siker és önmegvalósítás elérésének millió receptjét kínálja lépten-nyomon, arra kevés fogódzót ad, mit kellene kezdeni az oly áhított sikerrel. A ,,fenntartható fejlődés” helyett hogy kell egy művésznek azzal bánnia, amit elért. Interjúiban Pintér, valahányszor a “fejlődésről” és az irányról kérdezik, mindig ezzel az egyszerű válasszal él: semmi más feladata nincs, mint a legjobb tudása szerint megcsinálni a következő darabját.
Itt most nem a sikerrel, hanem saját nagyságával, szoborrá válásával küzd. A moderátor véletlenül Viktornak szólítja Bélát, egyszer, kétszer, miközben lassan kibontakozik egy zsarnok, erőszakos társulatvezető képe, aki a legjobb szerepet magára osztja. Közben viccesen és politikusan azt is megbeszélik, mikor járt a társulat utoljára a POSZT-on; legjobb előadásaik, a Kaisers TV vagy a Titkaink soha, a Bajnokról nem is beszélve. A társulat történetét felidézve Thuróczy Szabolcs frenetikusan énekel egy Halleluját (Nick Cave), Pintér pedig egy brutális számot ,,minden oldalról”, Dózsa Lászlótól és Schmidt Mariskától kezdve Alföldi Róbertig.
És megszületik a betéttörténet, vagyis nyilvánvalóan az a darab, amiről Pintér azt állította korábban, hogy nem sikerült megírnia: egy citátumokból, szürreális képekből és történetekből szövődő, valóban a korai Pintérekre emlékeztető igazi posztmodern, énreferenciális nyelvezet, amelyben simán lemészárolják és megsütik a társulat ellenzéki (vagyis Pintérrel szemben álló) tagjait, a moderátort és Stefanovics Angélát. Pintér meg új identitásában, Mr. Pinterként (utalás a drámaíró nagy Haroldra) egyenként mindenkit kis piros vászonfütykösével hátulról megerőszakol; mindeközben hevesen drogoznak, ahogy Stefanovics folyton elszólja magát, a Pintér-műveken. Szólnak dalban és táncban a legkülönbözőbb népiesch rigmusok, lakodalmas kívánságkosár, nyers szövegekkel, akár a kulturális taóról és Vidnyánszkyról. Ebben a betétben árnyként, maszkban megjelennek a társulat immár eltávozott tagjai is; a lírai halottak az idegbeteg Bélát reszelik. Amit látunk, az a széthullás, a káosz, ahogy Pintér be is harangozta: nem sikerült megírni.
Pintér egyrészt visszatért a kezdetek sokkal széttartóbb, mozaikszerűbb elbeszélési módjaihoz — későbbi munkáiban inkább egyenes vonalú történetekké írta társadalomkritikus darabjait—, ugyanakkor szókimondásához új vadságot és felszabadult dühöt párosít. És némi valódi küzdelmet — elsősorban saját nagyságával és sikereivel; talán ez mozgathatta Pintért pályája, népszerűsége csúcsán, amikor a Jubileumi beszélgetéseket megírta. Ez az arcrongálás ellenáll annak, hogy a közönség kitörő lelkesedéssel fogadja — hiszen éppen ezt tűzi ki célul. Így aztán nem egy ,,míves” darab született, inkább az ellenállásra, szétírásra és önreferencialitásra építő ünnepélyes útkeresés. Lezárhatatlan, ahogy az előadás utolsó jelenete is erre utal: Pintér és társulata úton vannak.
Tompa Andrea, Magyar Narancs