Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.
A magyar színház jobban kedveli, ha a szereplőket Nyinának és Bánk bánnak hívják, mint ha Ascher Tamásnak vagy Máté Gábornak. Pintér Bélát ez nem túlzottan zavarja. Előző katonás rendezésében, a 2016-os A bajnokban a polgármestert felesége egy versenysportoló nőért akarta elhagyni. E szcenárió könnyedén ráolvasható volt egy közszereplőnk életére is, de a szóban forgó város lakóinak szembeötlő párhuzammal az előadás végül nem kezdett semmit. Mindez annyiban érdekes, hogy a Heti Válasz újságírója akkoriban felvetette, ilyen erővel a Katona igazgatójának magánéletéből is készülhetett volna előadás. El is készült a mű: e második vendégrendezésével pedig Pintér Béla végre megérkezett a Katona József Színházba. A kicsit döcögős előadáskezdet után túljárt (szerencsére nem csak a politikai hátszéllel háborgó újságíró, de) mindannyiunk eszén.
Az Ascher Tamás Háromszéken egyszerre szürreális és abszurd cím, mint A kopasz énekesnő. Szürreális, mert mindaz, amit ebben az előadásban Ascher Tamás kulturális ikonként jelent, igen távol áll (nem esztétikai, hanem a hatalmi kánon értelmében) attól, amire Pintér most Háromszéket – mint az „urbánusokkal” szembeállított „népiek” kulturális fővárosát – kijátssza, hogy rögtön utána le is rombolja tudatunk e közhelyeit. És abszurd, hisz a mű az ígérettel ellentétben Máté Gábor magánéletét hivatott színre vinni (bár mint az majd a későbbiekből kiderül, a helyzet még ennél is bonyolultabb). Mindenesetre az Ascher Tamásnak maszkírozott Keresztes Tamás első antréja után egy teljes percig meg sem tud szólalni, akkora a nézőtéren a röhögés, annyira tökéletes a paródia és tökéletes Benedek Mari maszkja. Jó lehet Keresztest nézni akkor is, ha valaki még nem látott Aschertől nyilatkozatot, de biztos, hogy ha már látott, akkor jobb: katartikus szilveszteri kabarét is kapunk tehát. És ott van a Fekete Ernő formálta Máté Gábor, az egyik legerősebb alakítás: ez a kissé üres fejű, magáról többet képzelő Máté szétvetett lábú, nárcizmusát rosszul leplező testtartással hallgatja az előtte vizsgázó erdélyi színjátszócsoportot. Gesztusrendszerében elismert bölcsészprofesszorokat vélek felismerni, ahogy bizonyára rangos katonákat és híresebb vadakat terelő juhászokat is lehetne. Fekete tökéletesen hoz egy mindannyiunk számára ismerős, szakmájában elismert, de magánéletében nem kiemelkedő, emberileg gyenge férfit.
Csakhogy lépett már Pintér Béla színpadára Ascher Tamás és Máté Gábor előtt Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Bárdos Deák Ági és mások is. Nem látok különbséget. Ismét itt vannak e kultikus, személyesen azonban sem eddig, sem ezután nem ismerős alakok, ez esetben, ahogy a darabban Jordán Adél rajongó tekintetű Tordán Lédája fogalmaz némi szolid túlzással, e két morcos zseni ikonja vagy karikatúrája. Akikről egyszer csak kiderül, hogy: gyengék ők is, mint mi. És ott van bizony Pintér Béla is, és nem valami hízelgő a portré!, a Titkainkból ismerős, nevetséges, retrofrizurával, Dankó István játssza. Maga Pintér is fellép: ez is kis szerep, de Bélaként és Áronként egyaránt frusztrált, teperő, a kőszínházból kivetett rendezőket oszt magára: mindez, maradva az előadás versnyelvénél, a Katona nagyszínpadán torkollik balladaian fájdalmas tragédiába. Végre nemcsak mi, köznapi emberek mutatkozunk a színpadon esendőnek, hanem a napjainkban továbbélő zsenikultusz jegyében a gyakran erkölcsi elvek alól fölmentett, nagybetűs Művészek is. Pintér szimpatikus pofátlansággal saját színházukban viszi színre ezeket az Aschernek, Máténak, Bezerédi Zoltánnak nevezett szereplőket: és bár adott a fikciós keret, e trükkösen felhasznált, ritka önreflexió visszacsempészése révén képes olyan kölcsönösséget teremteni színpad és nézőtér között, amely nem mutatja az előadókat, tehát saját magukat sem jobbnak, mint minket. És így azért mégiscsak könnyebb szembenézni azzal a nem túl hízelgő portréval, amit saját magunkról is látunk.
Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra. Ahol a színészek sorsa a felettes jóindulatától függ: a kétfejű sárkány Tabajdi Sándor név alatt két doppelgänger. A volt kaposvári igazgatót, Babarczy Lászlót megtestesítő Thuróczy Szabolcs. És Zsámbéki Gábor, akit Elek Ferenc játszik: Zsámbéki neve összekötő kapocs a két színház közt, lévén volt kaposvári igazgató is, de a Katonának is ő az egyik alapítója. Katonaváron nem lehet megszülni a karrier feladása nélkül a gyereket, panaszolja Enyedi Éva csodálatosan megformált, magányos, idős színésze. Mindezt azért, hogy a színészt beskatulyázzák és ráosszák azt az öt mondatot, amire alkatilag érdemesnek tartják: utóbbira a több színészi feladatra érdemes Takátsy Péter replikázik emlékezetesen. Mint minden hierarchikus rend, ez az intézmény is megengedi a kihasználást, így a szexuális kihasználást is, de azért a Kaposa igazgatója azt állítja, hogy az orvosok zaklatási ügyeit mi nem érthetjük. Pintér megint reflektál saját, ambivalens viszonyára a kőszínházhoz, tágabb értelemben az elitista kánonokhoz és a hatalomhoz. És látunk egy fergeteges Ascher–Pintér paródiát, ahol Ascher Tamás védjegyét, a búgócsigás Három nővért Pintér Béla népdaloperai formanyelvén mutatják be. Az itt látható eredetmítosz értelmében Pintér Aschertől lopta az életre szóló ötletet, akinek Három nővére viszont Pintér köpönyegéből bújt elő. Máté Gábornak ebben az előadásban nincs egyetlen saját ötlete se. Ki anyagi, ki más, egyaránt a megbecsültséggel összefüggő okokból lesz frusztrált, és vezeti le e frusztrációt az alatta lévőkön. Mikor pedig az őt kritizáló Ascher Tamáson és az általa képviselt értékrenden III. Richárd-i bosszút álló ősmagyar igazgató átveszi a színházat, nem egy aranykornak lesz vége, csak a rosszat követi valami még rosszabb.
Az önparódia fergeteges, ami az alakításokat illeti. És hol gyengébb, hol kiváló, ami a megírtságot. De az előadás nem azért kimagasló, amit eddig összehordtam, hanem mert ez a sok, szeretni való hülyeség felerősíti Tordán Léda tragédiáját. Jordán Adél nagy színésszé ért. Lédájának vonzódása a zsenihez (mintha Adyhoz), erdélyi tájszólása, Wass Albert-szavalása, revizionizmusa úgy tud parodisztikus lenni, hogy neki magának (a szerepnek tehát) nem paródiája, hanem bájos lényének lényege. Ahogy Pintér anno kiszabadította a népdalt a hagyományőrzés ketrecéből, most Jordán Adél szexepiljének segítségével egy szereplőjét szabadítja ki a népi–urbánus ellentét máig nagy hatású, hamis egyértelműségéből, illetve a művész zseni és a kurvoid színésznő sztereotípiájából, amikor elbizonytalanítja a nézőt: ez a lány egyszerre Trianon-hívő, tiszta szívű, naiv, szerelmes, karrierista és szerethető? Katonavári színésznő akart lenni? Őszintén szerelmes volt a férfiba, aki indirekte odaígérte neki a „Katonavári királyságot”, ha cserébe egy kicsit járnak? Lehet ez mind egyszerre? Lehet, mert Pintér Béla. És lehet, mert Jordán Adél.
