Forrás: Magyar Narancs (2015.11.12.)

A dekadens Nyugat elhozza a miniszoknyát, a bőrdzsekit és a sex&drugs-polót, egyszóval a szabadságot.

Pintér Béla a Kaisers TV, Ungarn után újabb áltörténelmi komédiával rukkolt elő, csak ezúttal nem 1848-ba, hanem még régebbre, 1695-be megyünk vissza, a százötven éves török uralom alóli felszabadulás idejébe. A történelmi hűséget persze senki ne kérje számon: csak az alapszituáció felel meg az 1695-ösnek, minden más fikció. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképzőben vagyunk, az intézmény csak nemrég került vissza a Kanizsai vilajet fennhatósága alól Vas megyéhez, amelyet a Nyugarszentületi Szövetség csapatai foglaltak vissza a töröktől. A nép még épp csak hozzáedződött a turbánhoz és a hidzsábhoz, mikor a dekadens Nyugat elhozza a miniszoknyát, a bőrdzsekit és a sex&drugs-polót, egyszóval a szabadságot. A körmöst felváltja a szabadelvű oktatási rendszer, a kusskultúrát a demokratikus akaratképződés, a nepotizmust a transzparencia. Persze csak papíron, hiszen félázsiai származékokként szívünk vissza-visszavágyik a hatalmi önkény, a kegyencrendszer és a korrupció jól megszokott akolmelegébe.

Tudja ezt a Nagyfényességű Igazgató Asszony, alias Erzsi is, aki pofás kis tekintélyuralmából jottányit sem enged: elcsalja az igazgatóválasztást, bünteti a nem rá szavazókat, besúgat és lehallgat, kegyet oszt és elvesz, mígnem egy fatális véletlennek köszönhetően elzavarják, és a Gabriellából lett Gábort választják meg helyette vezetőnek. Persze ő sem sokkal liberálisabb, mint elődje, akit az öngyilkosságig aláz, és mert kell a pénz, szövetséget köt a törökkel. De Második Szelim nem Brüsszel, ő nem kötelezettségszegési eljárást indít, ha valami nem tetszik neki, hanem narancssárga Iszlám Állam-pizsamába öltözteti, és főbe lövi áldozatát.

Sötét ez a kép, amit Pintér Béla kishazánkról fest. Merthogy szépen, áttételesen az elmúlt negyedszázad magyar történelmét látjuk itt kicsiben: a keleti csapatok kivonulnak, a nyugatiak bevonulnak, színleg kiépül a demokrácia, valójában soha; és hiába törekszünk nyugat felé, ott sem találjuk a helyünk, s megindulunk ismét keletre. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző valójában tornacipőgyár: tartozzunk Nyugathoz vagy Kelethez, az olcsó munkaerő által végzett kulimunka a fő tevékenységünk, erre vagyunk alkalmasítva. Mindezt nem erőltetett módon üzeni nekünk Pintér Béla: nincsenek konkrét behelyettesíthetőségek és egy az egyben megfeleltetések, sokkal inkább Komp-ország történelmi fátumát ábrázolja a maga általánosságában.

Mindezt azonban az előadásról gondolkodva rakja össze az ember, és így távolról sem ad pontos képet róla. A Fácántánc ugyanis még a Pintér Béla-előadások többségénél is tarkább ötletbörze: van itt minden, az igazgató asszony kosárlabdadobással megbolondított ünnepi táncától kezdve a pogány Simon Ferenc-kultuszon keresztül sóskútba tett és László Petra-stílusban elgáncsolt török politikai menekültig. Mindezt fokozzák Benedek Mari egyébként kiváló jelmezei, élükön az óriási fácándísszel, amelyek ezt a színes kavalkádot túltengő ornamentikával hajtják a végletekig. A túlságosan széttartó és túlcicomázott eklektika mögött pedig éppen a lényeg halványodik el, amit így valóban csak utólag párol ki az ember az egzotikus tarkaságból. Sűrítettebb dramaturgia, kevesebb ötlet és több gondolat mindenképp jót tettek volna az előadásnak.

A társulat ezúttal sok új arccal dolgozik: a soha nem hiányzó Pintér Béla és Thuróczy Szabolcs mellett csak az utóbbi években kihagyhatatlanná vált Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla szerepel. A színészek másik fele azonban láthatóan még nem teljesen beszéli Pintér Béla nyelvét, és némelyikük amatörizmusa is átüt az előadáson. A régiek persze most is nagyot alakítanak: Csákányi Eszter fácántollas díszben virító, könyörtelen és hatalmaskodó igazgatóasszonyként és cipőgyárossá visszafokozott, mindent elveszítve öngyilkosságba menekülő szerencsétlenként is tökéletes; Stefanovics Angéla a nagyszájú kisdiáktól az őrmestereskedő felügyelőtanáron át a menyasszonyi ruhában harcba induló új igazgatóig végigpörgi az előadást; Thuróczy Szabolcs a kisstílű drogdíler és megszállott nyúltenyésztő Abu Hajdárként itt is a fő komikumfelelős; Pintér Béla pedig a keleti népséget enyhén lesajnáló nyugateuropéer Andreas von Brückerként, a kicsit nyomi Hajvánként és a kegyetlen despota Második Szelimként is izgalmas jellemrajzokat skiccel föl.

Bár a Fácántánc messze nem egy Kaisers TV, Ungarn, Pintér Béla tiritarka áltörténelmi komédiája így is találó politikai szatírája korunk Magyarországának.

Forrás: http://7ora7.blog.hu/2015/11/02/ihol_jonnek_a_torokok_47

A Fácántánc 1695-ben játszódik Magyarországon; épp felszabadultunk a török elnyomás alól, mármint felszabadított bennünket a Nyugat, vagy talán mégsem, és itt őrlődünk a keleti nyitás és a nyugati nyomás között. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A sztori egyrészt teli van meglepő fordulattal, másrészt ezek a meglepő fordulatok voltaképp mind ismerősek; Pintér Béla ezt általában így szokta kitalálni, ezért van, hogy a szórakoztatás is fontos része az élménynek. A rugalmas fantáziával kreált eseménysorozat amolyan áltörténelmi ál-ukrónia, és hogy minden ízében a jelenünkről beszél, abban sincsen semmi meglepő. Ráadásul revű-formában teszi, van ének, tánc, móka, kacagás. Pintér színházában a lírának nemigen van helye, vagyis főbekólintástól, lélegzetelállástól s egyéb vegetatív reakcióktól nem kell tartanunk.

A helyszín egy nevelőintézet, ahol nagyjából életfogytig vannak a „gyerekek”, tanulnak és dolgoznak egyszerre; cipőt varrnak, ahogy egy jónevű gyártóról is hallottuk nemrégiben, „gyerekmunkában”. Kiváló terep ez egyrészt a magától értetődő hierarchia működtetésére, másrészt a nagy társadalmi mozgások miniatűrben történő leképezésére. Vannak despoták, megalkuvók, talpnyalók, karrieristák; van igazodás, ügyeskedés, kibekkelés és reménykedés; és nem utolsó sorban van az istenadta nép, az ő számlájukra megy az egész.

És van szokás szerint átmeneti idő. A török uralomnak vége, de a fejekben még ott a drill, Allah, megannyi hétköznapi rítus, a fejeken pedig a turbán és a kendő. Ez utóbbit levenni egyetlen mozdulat – és hozzá az Örömóda dallama dukál –, de odabent, a fejekben „újratelepíteni” minden programot – ez már kicsivel bonyolultabb. És még az sem biztos, hogy érdemes: a tegnapi úrból könnyen lehet holnapi úr, a maiból meg senki. Nyugodtan jusson csak eszünkbe a negyven évi szocializmus és a mai rendpárti nosztalgiák közti evidens kapcsolat – az írónak is eszébe jutott.

Erre, vagyis minden magyar idők átmenetiségére bazíroz a hatalmát öröknek tudó igazgatónő, Erzsi néni, a diktátorok mézes-mázos fajtájából: puszival jutalmaz, puszi-megvonással büntet. Ha feje fölött a hatalom épp megtiltja a testi fenyítést, hát könnyedén eléri, hogy a tanuló direkte könyörögjön érte. Manipulál, megoszt és lop (az iskolapénztárból). Beosztottjai az átmeneti korszak vakon engedelmeskedő „gyermekei”: a muzulmán technikatanár jutalékért árulja a füvet, legjobb tudása szerint működteti a lehallgató gépezetet, Gabi néni, a felesége pedig tűri a mindennapos megaláztatást. A gyerekek – „nincsen szülője, nincs nagymamája, csak igazgatója, állami gyámja” – ugyancsak fegyelmezett alattvalók mindaddig, amíg egyértelmű, hogy ki az úr: a török.

Optimista fordulatnak is tekinthetjük, amikor „a Német” véget vet a török uralomnak, Nyugat a Keletnek, és felsejlik egy jobb, de legalábbis más világ. Az igazgatóválasztást ugyan épp úgy levajazzák, mint korábban, ám most sikertelenül: a gyerekek Gabi nénit, illetve később Gabi bácsit választják igazgatónak. Pintér-féle optimizmus ez: ki-ki hamar beletanul az új helyzet kívánta szerepbe, és aki mégsem, az gyorsan bele is hal. Az előbb lázadó, majd stréber diáklányból önfeledten agresszív, hatalmaskodó tanár lesz, az új igazgató kiszemelt párja. Az iskolába betéved egy török menekült, az ő epizódja ugyancsak a legforróbb jelent idézi, a bonyodalom megoldása pedig egyfajta lehetséges jövőt – de nem spoilerezek tovább…

Gazdag összevisszaság a díszlet; a török világhoz illik a rengeteg szőnyeg, a táblák, a vízipipa, a megannyi gagyi színesség. A jelmezek – miután a szereplők levedlették magukról a török uralom ruháit – nyugatias eklektikában tobzódnak. A kettősség, a zavaros-maszatos átmenetiség az előadás minden elemében ott munkál.

A színészi játék a társulattól megszokott fegyelmezett direktség. Nincs reflektáltság, nincs gesztikus kommentár: Csákányi Eszter Erzsike igazgatónő szerepében olyan tőről metszett despotát hoz, hogy csak úgy süvít az éles, kibomlott hatalomszeretet a színpadon; Thuróczy Szabolcs odateszi az Allah-hívő, de minden rendszerben megfelelni vágyó alattvalót: ő az, akinek a torkán még azt is le lehet nyomni, hogy a felesége egy napon férfi lesz, és nem a felesége többé.

Ő pedig, vagyis a feleség, aki bácsi lesz – mert nőt csak férfi követhet az igazgatói székben –, Tokai Andrea; megtört gerincét a szoknyával együtt dobja el, és öltönyében szálfaegyenes főnök lesz belőle. Lázadó diákból tanárrá, majd menyasszonyává emeli Stefanovics Angéla cserfes nebulóját. Az istenadta nép három tipikus, másként lúzer képviselőjét jeleníti meg Szakács Zsuzsa, Krausz Gergő és Szabó Zoltán; Pintér Béla pedig a váltakozó uralkodók szerepében jelenik meg, és ő a menekült meg a Deus ex machina is…

Megannyi kellemetlenség láttán meglepően kellemes estét ígér az előadás: nincs nagy felismerés, megrendülés, katarzis. Ráismerés van: hogy mindig így volt vagy lehetett volna, és mindig így lesz, ha nem csináljuk másképp.

Forrás: http://revizoronline.com/hu/cikk/5808/pinter-bela-facantanc-pinter-bela-es-tarsulata-szkene-szinhaz/

A XVII. század végén vagyunk, 1695-ben, törökök távozóban, osztrákok érkezőben. A magyarok átállóban. Ahogy már a két világ között lavírozó kompországban szokás. A keleti barbár szokásokról (testi fenyítés, sós kút, kerék) a nyugati humánus értékekre. Mindezt egy szakmunkásképző árvaházban szemlélhetjük – mégpedig igazgatóváltási (választási) folyamat(ok), harcok közepette. A cím az igazgató beiktatási ceremóniájára utal, ott kell az új vezetőnek a mindenkori hatalmi jelvénnyel, fácántollas fejékkel eljárnia a táncot.

Pintér Béla kimeríthetetlennek látszó fantáziával teszi érdekessé, mulatságossá az unalomig ismert közéleti közhelyeket. A választás merő formalitás, a magyarul rosszul beszélő török technikatanár, mellesleg a vesztes pályázó férje, nemcsak nyulakat tenyészt, hanem drogot is árul a gyerekeknek, aminek a hasznát persze az igazgatónő teszi zsebre, aki mellesleg lelke mélyén marad hithű muzulmán. Ám a váltás megtörténik, egy véletlen műszaki hiba folytán az igazgatónő önmagát leplezi le (lásd őszödi beszéd). A politikai-gazdasági helyzet is változik, nyugatról az élelmezés túl drágának bizonyul, kénytelenek a törökhöz folyamodni.

Major Tamásra hivatkozva szokás emlegetni, hogy egy darabot sokan meg tudnak rendezni, de egy jelenetet kevesebben. Pintér a jelenetek kitalálásában és lebonyolításában jeleskedik. Minden szituációból, mondattöredékből ezerfelé röpködnek a szatíra nyilai. Ki van gúnyolva mindenki. Az olykor Tinódi Lantos Sebestyén modorában megszólaló szöveg és a fantasztikus fordulatokat sem nélkülöző cselekmény gúnyiratnak megfelel. A végén a vérengző török mindenkit lelövet – ez lapos és poénnak kevés.

Nagyszerű viszont az előadás. Mindenekelőtt Csákányi Eszter és a Temesvárról érkezett Tokai Andrea. Csákányi nagyságában parádésan hatalmaskodó, félelmetesen képmutató és megalázottságában szívbemarkolón szenvedő. Összeomlása, hirtelen megöregedése, nehézkessége, amivel parancsszóra a diákok közé fekszik, egészen magas rendű színészet. Tokai Andrea az ellenkező utat szemlélteti plasztikusan. A megfáradt asszonyból alakul át politikus férfivá (!). Thuróczy Szabolcs remek karaktert ad a leginkább a nyulaihoz vonzódó technikatanárként. Pintér Béla a nyugati kultúra bürokratájáról rajzol pontos képet. Stefanovics Angéla a rossz diák mintapéldánya. Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa színesen képviseli az összes többi tanulót.

Forrás: http://nol.hu/kultura/igazgato–es-rendszervaltas-komporszagban-1571755

Pintér Béla egész Magyarországot feltuszkolta a Szkéné színpadára. Fel is fért a teljes nemzet, az egész társadalom, az elmúlt huszonöt, vagy legalább hat-nyolc év minden politikai ámokfutása és krízise. De semmi más nem fért már el mellette.

Pintér Béla Magyarországán csak szerintünk mutat 2015-öt a falinaptár, a történet szerint 1695-ben járunk, a török hódoltság utolsó évtizedében. Az iskola éppen kilépett a kanizsai vilajetből, így már a „nyugatszentületű” szabályok vonatkoznak rá, ráadásul pont itt az igazgatóválasztás.

A dolgokat nehezíti a nyilvánosságra került magnófelvétel a hazug igazgatóról, a keleti nyitás és a nyugati szabályok betartásának összeütközése, egy török menekült befogadása, az iskolai látszatdemokrácia lazulása, és még sorolhatnánk.

A valósággal való egyezés nem a véletlen műve: Pintér Béla új darabjában szinte minden mondat egy-egy kortárs esemény metaforája. A Fácántánc fiktív iskolája, az 513-as Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző a mai Magyarország, addig sűrítve, amíg be nem fér a Szkéné apró ajtaján.

Tiszteletben kell tartanod a kultúránkat

Pintér sorra veszi a közelmúlt történelmét és társadalomrajzát: az egyik jelenet olyan, mintha az Európai Unió vs. orosz befolyás kérdéséről szólna, a másik olyan, mintha az őszödi beszédre utalna, az iskolai beiktatás kosárlabdás marháskodása a parlamenti focikultuszt juttatja az eszünkbe, a török menekült bújtatása persze a menekültválságot, a migráns megfegyelmezése a „tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” plakátokat, a felrúgása pedig László Petra esetét idézi.

A folyton hiányos iskolai kassza az államkincstár, a diákok lenyúlt ösztöndíja a magánnyugdíj-pénztárak megvédése, a nőből a hatalom érdekében férfivá váló tanár a mindenkori köpönyegforgató politikus, a törökökkel való szerződéskötés „nyugari” országként a paksi szerződés megfelelője. Talán még a cím is szimbólum: a fácán akár a turul „kicsit savanyú, kicsit sárga” verziója is lehet.

És ezek a szimbólumok működőképesek, azaz olyan jelképek, amelyeket lefordítva igazságokat kapunk. Olyasmiket, amelyekről nem lehet azt állítani, ne történtek volna meg, és hogy megtörténtek, az ne ingerelne minimum vitára, vagy durvábban fogalmazva: az ne lenne gyalázatos. Ráadásul többnyire általános tanulságokat fogalmaznak meg, nem ennek vagy annak a pártnak a tevékenységéről beszélnek: minden jelenet arról szól, milyen mocskosan működik Magyarországon a rendszerváltás óta (is) a politika. És arról, hogyan manipulálják az állampolgárokat a hatalom birtokosai saját céljaik érdekében. Az utolsó jelenetre Pintér megmutatja, miként lehet úgy puhább vagy akár kemény diktatúrát létrehozni, hogy akiket elnyomnak, még azok is úgy érezzék, tényleg erre van szükségük.

Kódfejtő kalandtúra

Pintér Béla színháza részben épp ezért szerethető: mert köntörfalazás nélkül tud beszélni mindarról, ami mindnyájunk számára fontos, legyenek azok lélektani folyamatok (A 42. hét, A Démon gyermekei), társadalmi jelenségek (A Sütemények Királynője, A Sehova Kapuja, Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög) vagy maga a politika és a történelem (Szutyok, Kaisers TV, Ungarn, Titkaink).

Csakhogy a Fácántáncban az író-rendező nem találta meg azt a formát a mondandó közléséhez, amitől az igazán ütni tudna. Amitől igazán átélhetőnek, tényleg a saját problémánknak éreznénk mindazt, amiről a darab szól. Ami nemcsak állításokat tesz, de az érzelmeinkre is hatva a zsigereinkig hatol.

Mert a Fácántánc száz perce mindvégig olyan, mint egy szimbolista szeánsz, mint egy kódfejtő kalandtúra. Az egyéni lélektan, amiben Pintér máskor annyira erős, most gyakorlatilag teljesen kikerült a képből. A színpadon csak típusok, eszközök mozognak, nem pedig érző, élő emberek, akiknek mintha nem sorsuk lenne, hanem csak egy feladatuk: hogy cselekvéseikkel újabb és újabb jelképeket tegyenek érthetővé.

Annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma

Hasonló a helyzet a történettel is. Kevés motívum van, ami önmagában is megáll a lábán, ehelyett legtöbbször az érződik, egy-egy újabb eseményre csak azért volt szükség, hogy a zsúfoltságba odaférjen még egy magyar politikai metafora is.

Eddig talán Pintér Béla tudta a legjobban a magyar színházban, hogy a mondanivaló akkor tud a leginkább hatni, ha mind cselekményében, mind lélektanában masszívan felépített történet mögül világlik ki. De a Fácántáncban ehelyett inkább egy kissé esetleges történet világlik ki a mondanivaló mögül.

Egy-egy olyan katartikus, megrázóan erős és sokrétegű előadáshoz képest, mint a Titkaink vagy A Sütemények Királynője, a Fácántánc acélhidegségű, szinte egysíkú bemutatónak tűnik. Így persze katarzis sincs: az előadás az utolsó jelenetig sem lép túl azon, hogy – bár jó témaérzékenységgel, okosan, de csak – megmutasson bizonyos jelenségeket. És ezzel ki is ad mindent magából.

Mert annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma, és nem gondolkodtat el. Nem kérdez rá a miértekre, és bennünket sem vesz rá, hogy mi magunk rákérdezzünk. Nincs szava az okokra, az okozatokra, még az utolsó jelenet sem nyitja meg az értelmezés kapuit – ahogyan például a Titkaink vége annyi új kérdést, nézőpontot vetett fel, amiből akár egy önálló előadás is kitelt volna.

Igazi paradoxon a Fácántánc

Ezúttal a forma, a megvalósítás is egysíkúbb. Zene most alig van, és az is inkább csak az ezúttal nem kiemelkedően jó (de sokszor azért eléggé vicces) humoros részeket támogatja meg, például a himnusz és a mai popdalok keresztezésével.

A díszlet pedig szokatlanul realista és zsúfolt: iskolai hálóteremnek, iskolaudvarnak, igazgatói hálónak, technikus-saroknak, kerítésnek is helye van. És míg sok korábbi előadás stilizált díszlete éppen „kidolgozatlansága” miatt jelentett sokat, addig ez az élethű díszlet semmivel sem tud többet jelenteni önmagánál.

A színészek pedig csodálatosak – lennének. Csakhogy a szimbolista sorokat jellegüknél fogva nem lehet olyannyira élettel megtölteni, mint amit Pintér korábbi előadásaiban megszoktunk. Csákányi Eszter vérbeli politikus iskolaigazgatóként tökéletesen ábrázolja a nő kevélységét, manipulatív természetét, behízelgő zsarnokságát, bukása után pedig tényleg összeomlik, és a ránehezedő súlytól nyomott háta szinte beleolvad a színpadba. Nagy alakítás, mégis elmarad Csákányi korábbi Pintér-szerepeitől.

A Temesvárról vendégként meghívott Tokai Andrea úgy tudja megmutatni a darabbeli csodát – az átalakulást nőből férfivé –, hogy úgy tűnjön, mintha mi sem volna ennél természetesebb. Remek, hogy nem nőt vagy férfit játszik, hanem egyszerűen embert, ráadásul végig ugyanazt az embert, külsőtől függetlenül.

Thuróczy Szabolcs és Pintér Béla inkább szerepeik komikus oldalát – az akcentusokat, a mimikát – domborítják ki valóban humorosan és komoly technikai tudással. Stefanovics Angéla szerepére igaz talán a leginkább, hogy a cselekmény előregördítésének eszköze, így igazán kidolgozott lélektani ívet nincs lehetősége eljátszani. Inkább egyes szereptípusainak stílusgyakorlatait oldja meg figyelemre méltóan: úgy a dühös, megalázott kamaszlányt, mint a korábbi elnyomottsága miatt különösen könyörtelen diktátort.

Igazi paradoxon a Fácántánc. Pintér Béla eléri vele mindazt, amit el akart érni, ráadásul ez olyasmi, ami a színház egyik fontos feladata (mármint arról beszélni, ami itt és most körülvesz bennünket). A csalódást csak az okozza, hogy a szerző ezúttal nem akart többet vállalni ennél.

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20151028-pinter-bela-facantanc-szinhaz-laszlo-petra-oszodi-beszed-kritika.html

Pintér Béla: Fácántánc / Pintér Béla és Társulata, Szkéné
2015. 10. 27. | KOVÁCS DEZSŐ

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli.

Fácántánc, ízlelgetem, micsoda zenéje van a szónak, csupa á, elomló-lebegő szenvedély; eddig nem volt, most már van; kezdő poéták megirigyelhetnék; tág a szemantikai holdudvara. Legelőbb az elhíresült pávatánc ugrik be, aztán ama jeles fácánvadászat; utóbb még a fácánkakasok dürögése is, de ez már nem jelenkorunk nagyjaitól, hanem Széchenyi Zsigmondtól. Már megy az előadás, s akkor vakító fénypászmákkal koszorúzva előjön Csákányi Eszter valami elképesztő fejékkel, gyöngyös pártába ojtott, hosszú fácántollakból komponált diadémmal a fején, mint egy sziú indián törzsfőnök a sastollakkal, csakhogy ő nem indián, hanem a nagytiszteletű, Fényes Tekintetű Erzsi Néni, aki a lényeget tekintve az univerzum vezetője, nem mellesleg pedig a Simon Ferencről elnevezett nevelőotthon és szakmunkásképző intézet igazgatója.

De ki az a Simon Ferenc? – kérdezhetné a gyanútlan néző, és spoilerezés nélkül állítom, ha megnézik az előadást, rájönnek. (Igaz, ehhez jegyhez kell jutniuk.)

A Simon Ferenc Nevelőotthonban, mint köztudomású, katonás rend honol, a nebulók a kihirdetett esti takarodó után fegyelmezetten tartoznak imaszőnyegeikre dőlni s kulturáltan szenderegni, előzőleg kétoldali arccsókkal hálát rebegni trénerük, jótevőjük, édesanyjuk, azaz igazgatójuk aznapi jótéteményeiért. A puszi igazgatói megvonása, kell-e mondani, a büntetés legfelsőbb foka.

A hátsó falon felirat: védőturbán viselése kötelező. A nyitóképen turbános, burnuszos alakokat látunk, s aztán megérkezik a felsőbbség, a Fényes Tekintetű Erzsi Néni (Csákányi Eszter), s a nagytiszteletű Elnök (Pintér Béla), egy barokk főúrba plántált hetvenes évekbeli snájdig funkcionárius, akik a nemrég megejtett, agyonmanipulált intézeti választás nyomán tovább részeltetik jótéteményeikben alattvalóikat.

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az érett Pintér világa. A játék dimenziói történetfilozófiai horizontúak. Blaszfemikusan fedezik fel, mutatják be, hogy az úgynevezett történelem lényegében sosem változik. Azt sem tudod, a balladás énekekben elregélt török hódoltság korában jársz-e, vagy az államilag gondozottak (?) szadisztikus intézetében, mely hajaz a… mire is? Az ostoba vezényszavakból, s a még ostobább, begyakorolt, rituálékból előttünk áll a hetvenes évek magyar világa. Meg a tizenhatodik századé. Meg a jelenkoré.

A nagyhatalmak (példának okáért az oszmán-török) árnyékában egymás sarkára hágnak az elnyomó rezsimek. Csak az alávetettek kiszolgáltatottsága örök. A túlélés vágya. A kollektív szégyen. Mert hisz erről beszél a pintéri gyilkos szatíra, a szégyenről. A meghunyászkodás birkatürelméről. Az édes magyar lomhaságról. Az elviselhetetlen derűs elviseléséről. Mi több, túllihegéséről. De ne kerítsünk túl nagy feneket a történetnek, ne keressünk ott filozófiát, ahol a szabad szájú kacagás az autentikus, a visító röhögés, a bugyborékoló poénok. Mert van itt népdalokból, balladákból, népi mondókákból lepárolt bohózat („sós kútba tesznek, onnan is kivesznek”), könnyű kabarétréfák árja, vicces poénok, és hótkomoly, gyilkos gegek.

Üzembiztosan s rendületlenül működik a pintéri gépezet s az összehangolt csapat. Csákányi Eszter Erzsike Nénije félelmetes és nevetséges, familiáris despota. Látszik, ahhoz szokott, hogy beosztottjai fenntartás nélkül hajbókoljanak neki, mi több, álságosan eljátsszák azt is, hogy szeretik. Csákányi ezer színét mutatja meg annak az összetett lelki folyamatnak, amelynek része a félelemkeltés, az azonosulás, az öngerjesztő frusztráció, az empatikus odafordulás, s a kéjesen szadisztikus hatalmi mámor. Mindegy, hogy ki fölött uralkodik, csak uralkodjék valakik felett. Ám azt is precízen mutatja be az előadás, hogy mi vár hatalomvesztés után a házi zsarnokra.

Ugyanilyen nagyszabású és nagy formátumú alakítás Tokai Andreáé, a temesvári színháztól a Szkénébe érkezett szuggesztív egyéniségű színésznőé. Tokai a fátylakba, burnuszba burkolózott selma megalázottat játssza, aki leszegett fejjel lázadozik, miközben némán tűri az elszenvedett sérelmeket. A török (?) származású végrehajtó janicsár (Thuróczy Szabolcs) hitvestársaként, lestrapált, megviselt asszony, majd a hatalomváltás után kőkemény igazgató. Gabi néniből Gabi bácsi lesz, s Tokai mindezt könnyedén hozza színre. De ugyanígy remekel Pintér Béla többféle szerepkörben, előbb snájdig menedzserlovag, barokk kalpagos rutinos apparatcsik, menekülő törökként („migránsként”) űzött pária, aki oltalmat keres, de csak gyűlöletet és megvetést talál. Stefanovics Angéla visítós főnöknője (mikor már ő a megtollasodott vezér) még belerúg egyet a nyomorultba, fölrúgja, mint a farmeros operatőrnő a szerencsétlen migránst. Pintér végül nagy hatalmú Szelim szultánként érkezik (kintről helikopterdübörgés hallatszik), s kőkemény, szenvtelen arccal, turbánosan, a végtelen hatalom magabiztosságával oszt igazságot, üveggyöngyöket, majd lövöldözik is egy picinykét.

Stefanovics pimaszul öntudatos intézeti leánykából hamar vált át beházasodott, nagy hatalmú igazgatónőbe (menyasszonyi koszorúja már tollas pártával ékesített, hogy ő is végre a fejére biggyeszthesse a hatalmi diadémot (Benedek Mari remeklése). Közben zenélnek, furulyáznak, szintetizátoroznak, zsolozsmázva énekelnek, akrobatikus rituálékat végeznek, ahogy azt a Pintér-dramaturgia szerint megszokhattuk. (Dramaturg: Enyedi Éva.) Az előadás egyenes ívű, egy pillanatig sem hagy alább a feszültség, s egy pillanatig sem hagyja nyugalomban a néző nevetőizmait.

A Fácántánc nem a komor, súlyos történelmi látleletek sorába illeszkedik, amilyen volt a Titkaink, hanem ama gyilkos szatírák vonulatába, amelyek görbe tükörben, ám történeti metszetben, alulnézetből mutatják be az úgynevezett történelmet. A tizenhatodik századi török hódoltságból könnyedén libbenünk át a hetvenes évek diktatórikus világának sűrűjébe, az úgynevezett köznevelés sötét bugyraiba, amely poroszos drilljével, bigottan ostoba fegyelmező rendszerével a kiszolgáltatottság intézményesített (elő)iskolája. És a blőd sztori mögött parabolisztikusan ott húzódik napjaink bohózati közélete. Az after party: már majdnem minden megtörtént, csak a következmények látszanak. Sírni kéne vagy röhögni?

Idegenek vagyunk mind, ha úgy tetszik, migránsok. Magyarok, törökök, muszlimok, uniósok, igazgatók és igazgatottak. Nyugariak, vagy mi. Ott meg, sajna, szabályok vannak. Na, azokat kéne kicselezni.

A nyitójelenetek egyikében jól felfogott érdekből ruhát váltanak a játékosok, mint a magyar drámairodalom nem egy remekében, s Jancsó Miklós Oda az igazságában. Végtelen a történelmi libikóka. Thuróczy, a turbános kápó lekapja a turbánt, tar fején csak egy janicsártincs lengedez. Éljen a kékben tündöklő aranycsillagos unió, lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra. Le a csadorral, éljen a virágmintás szabadság.

Van min kacarászni.

A magas méltóságú főasszony Allahhoz fohászkodik magányos esti óráiban. A katonai drill működtetője drogot árul feketén a diákoknak, s kevesli az érte kapott jutalékot. Odahaza különleges nyulakat tart, ölni tudna értük. A ketrecbe zárt nyuszikákhoz érzelmi szálak fűzik, nem úgy, mint nejéhez, s a megfegyelmezett nebulókhoz. De a választások manipulációja ellenére hatalomváltás jön. Az új igazgató gyorsan fejére illeszti a fácántollas hatalmi szimbólumot, s úgy lihegi mikrofonba direktíváit, mint elődje, s majd utóda is teszi. Látjuk a Nagy Mechanizmust (igaz, kissé didaktikusan), valakinek, egy zsebdiktátornak, lehetőleg mindig egzecíroztatni kell a hülye, degenerált, retardált nebulókat, különben elszemtelenednek, és nem is érezik jól magukat. S akik először látják Tokai Andrea bámulatos átalakulását színpadon (de nem láthatták mondjuk a temesvári Futótűz anyájaként, vagy a Moliendo Cafe csapatjátékosaként), azok csak sejthetik, miféle mélyvilági fájdalmakat, szenvedélyeket képes megszólaltatni a színésznő. Tokai leszegett fejű muszlim asszony, megalázott beosztott, majd hatalomra kerülve kőkemény férfi.

Amikor a Stefanovics Angéla játszotta nebulóé lesz a korona, a megszeppent lány mindjárt kivetkőzik magából, ordít, tajtékzik, s ugyanúgy gyötri társait, mint vele tették. Ismétlődik újra meg újra a zsebdiktátorok rémuralma.

Na ja, hát ilyen a világ. És ilyenek vagyunk (?) mindannyian, magyarok, törökök, muszlimok, uniósok. Emberek. Szeretjük, ha egzecíroznak bennünket.

A premier 2015. október 24-én a Műegyetem rakpart kultikus épületében zajlott. Kifele menet látom az ’56-os emléktáblához kihelyezett koszorúkat.

Igen, a forradalom. Tetszettünk volna forradalmat csinálni.

Azért biztató, hogy Pintér Béla és Társulata jól teljesít. Weöres, A kétfejű fenevad fölött göcögve, integet a túlpartról.

Forrás: http://art7.hu/szinhaz/after-party/