Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász élete kétségtelenül nem annyira szép. Liberális szülőként laza keretek között neveli tinédzser lányát férjével, a nálánál némileg rigorózusabb Karcsival, az általános iskolai történelemtanárral együtt. Persze, nem konfliktusok nélküli a kissé őrült család élete: Enikő egy nap Lacival, a szülőknél alig idősebb rocker-motoros biztonsági őrrel állít haza, amit Imola és Karcsi eufemisztikusan szólva már csak azért sem fogad jól, mert 1) mindjárt reggel 7 óra van; 2) Karcsi épp ekkor adná át előrehozott karácsonyi ajándékát, egy szaunát.Hogy ebből az abszurd alaphelyzetből és a rögvalóságból némi – no jó: nem kevés – iróniával dúsítva átmentett karakterekből Pintér Béla egy szívszorító drámát tud teremteni, nem kivételes alkalom. De hogy utólag tudja láttatni ennek a földhözragadt és idillinek korántsem mondható reggelnek a maximálisan rejtett boldogságát, az bravúros. Ugyanis a darab vége felől nézve ez a koszos és kellemetlen reggel valami olyan szép, meghitt és tiszta, hogy az valóban megrázó. E reggel után minden megváltozik Virágvári doktornő és családja, valamint páciensei és munkatársai életében.

A 42. hét című darab számtalan kérdést vet fel, amelyek minden áldott nap foglalkoztatnak bennünket. E kérdések sokszor közhelyesek, mégis fontosak – a gyerekneveléstől a munkahelyi viszonyokon át a kapcsolatteremtés, a hit, a szerelem, az elfogadás, a beilleszkedés témájáig minden fölbukkan, hol egy cselekményszálban, hol egy karakterben, hol egy fordulatban. Talán a legrealistább Pintér-darab ez, annak ellenére is, hogy egyetlen szaunán, néhány széken, egy kisebb zenekaron (a Kéménczy Antal vezette nagyszerű zenekar teljes értékű szereplője az előadásnak minden értelemben) és pár kelléken kívül kizárólag színészből (és Benedek Mari kivételes karakterformáló képességű, zseniálisan találó jelmezei) építkezik. Pintér Béla mozgással és hanggal kerít sorsot Karcsinak, az apának, az akaratlan „sajnosság” jelképes alakjának: némileg szürke, előrehaladtában is visszafelé ható járású, ám a családjáért mindenre képes, boldogságra vágyó embert játszik; az elején nehéz lenne kitalálni, hogy ő az értékveszteség, de Pintér darabja visszafelé indokolja magát, és bizony érdemes rajta elgondolkodni. Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva lelkes és naiv határon túli magyarokat játszanak, próbálják fenntartani a rozsnyói közösség érzetét életükben. Stefanovics Angéla alter Lolája a művészéletet élő báty determinálta nihilben az őt elhagyó Sanyira vágyakozik, életét pótlékok sora tölti ki, amelyekről a gyerek érdekében le kell mondania – a végén paradox módon az ő sikere, az egészséges gyermek születésének öröme tetőzi be a tragédiát. Bátyját, a sikeres sorozatsztár és a „jelentős művész” póza közötti ellentmondás feloldásán dolgozó Bocit Thuróczy Szabolcs játssza, alakításában számtalan történését és legalábbis furcsa jellemvonását vegyítve a komplett magyar színházi szcénának. Roszik Hella lázadó rockerlányt változtat apakomplexusos, mélyen hívő, anyját meggyőződésből számon kérő lánnyá Enikőként. Szakonyi Györk egybites, ám jószándékú rocker-biztonsági őrként remekel, Quitt László a kielégítetlenségét és kudarcélményeit a racionalitással és precizitással leplező, ám annál érzelmesebb és ragaszkodóbb Balázskáról ad tartalmas képet. A cselekmény természetesen több szálon zajlik – valamennyi szál Virágvári Imolához, és a férje halálával új irányt vevő életéhez kötődik –, amelyek egy sorsfordító pillanatban, a címadó 42. hétben találkoznak, totálisan betetőzve a sorsot: egyszerre van jelen a születés és a halál, a gondatlanság és a körültekintés, a cserbenhagyás és az önzetlen segítség, a boldogság és a keserűség, a kezdet és a vég. Éppen úgy, mint egy emberben. Totálisan.

Ezt a totális emberi alakot, dr. Virágvári Imolát Csákányi Eszter kelti életre. „Szomorú látni, hogy a jelen állapot szerint nincs senki, aki ezt a nagyszerű képességet [ti. Csákányi Eszterét] a maga értékén használni tudná” – írtam korábban a színésznőről egy előadás kapcsán. Íme: Pintér Béla az, aki erre bizony képes, és a színésznőt emberpróbáló érzelmi skálán járatja végig. Csákányi pedig színesen, érzékenyen és hitelesen, a pintéri nyelvre remekül ráérezve járja végig Virágvári Imolával a Pokol és a Mennyország felé egyaránt sőt egyszerre vezető, láthatóan közös utat.

Virágvári Imola útja azonban a mi utunk. „Sajnos” – mondja a szülész-nőgyógyász egy óvatlan pillanatban, bár tulajdonképpen teljesen érthetően. És a szó életre kel, és megbosszulja önmagát. Mert az a bizonyos kicsit őrült reggel az élet tiszta naivitásból és bizalomból fakadó módszeres összetördelése és szabályos megsemmisítése után a nyugalom és egyensúly oly vágyott, ám soha vissza nem térő állapotává válik: a tovatűnt boldogság, az elmúlt lehetőség időszakának, amely soha többé nem jön el. A 42. hét – a maga ritmusegyenetlenségeivel, amit leginkább az első félóra erőteljes svungjának átmeneti megtorpanása jelez – látszólag afféle szabálytalan szappanopera és pazar tragikomédia, valóságosan azonban pontos látlelet a mi életünkről, a mi Magyarországunkról, ahol éppen ideje lenne leszámolni a tudatlan naivitással és az ürességbe vetett bizalommal. Virágvári Imola nem vette kezébe saját sorsát – ahogy mi sem: ráhagyja másra a döntést és még áldozatot is vállal, önmaga teljesítve be sorsát. Mert ezért kizsebelik, megalázzák, szakmailag és emberileg egyaránt (még pontosabban megalázza ő saját magát), és Pintér Béla nem kecsegtet azzal, hogy volna visszaút. Mi is csak reménykedünk. Meg sírunk. És nevetünk.

Forrás: http://7ora7.hu/programok/a-42-het/nezopont

Mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás…

Mindvégig kacéran ölelkeznek a kettősségek Pintér Béla és Társulata legújabb produkciójában. Tragédia és vígjáték, lazán csúsztatott poénok és dermesztően feszült pillanatok, szappanoperába illő giccses klisék és érzékeny társadalmi felvetések stb., no meg persze leginkább születés és halál váltják egymást, nem is csak kettő, hanem sokkal több szinten. Voltaképpen a kettősségek inkább sokféleségek, ahogyan ki-kibújnak egymás alól, mint a hagymahéj újabb és újabb rétegei. Azért vannak fő motívumok A 42. hét történetében, például két központi születés-halál motívum, amely köré csoportosul a többi, hol szimbolikusan, hol a szó szoros értelmében vett halál és születés.

Először is két terhes kismama, a művészvérű Lola és a pedáns Ági érkezik el a 42. hétig, vagyis a szülésig. De a gyerekeik világra kerülése csak egyiküknek hoz újjászületést, a másik nőnek láthatóan inkább a véget. Pont fordítva, mint ahogy várták: Ági az új élet nevelgetésére készült, Lola valaminek a lezárására. Másodszor pedig az anyák szülész-nőgyógyásza, Dr. Virágvári Imola halad át a kettős stációkon. Férje, Karcsi meghal, ő viszont a Boci nevű ünnepelt színész karjaiban új életre talál. De elvész valami a lányával, Enikővel való kapcsolatából. De lobog az új szerelem. Aztán elég: szalmaláng volt, Boci lelép. Előtte még csinál egy oltári nagy baklövést, ami miatt a doktornő nem tud ott lenni a két kismama szülésénél. Tragédia. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy az új szerelem annyira megújított benne mindent, hogy figyelmetlen lesz, elkövet egy szakmai hibát, és részese lesz Ági, vagyis Ági újszülött babája tragédiájának. Sőt a lánya is magára hagyja. Összeomlás következik, és egyenes út az öngyilkosságig. Újabb tragédia. De nem! Lola hívja a begyógyszerezett szülésznőt, és beszámol az anyaság csodájáról (pedig kihordás után nevelőszülőkhöz akarta passzolni a kicsit), és köszöni szépen a segítséget, most már jó lesz, mondja, és szedni fog egy bizonyos gyógyszert. Csakhogy azt a gyógyszert pont nem kéne, ébreszti fel a hívás Imola életösztönét, és így végül – talán – mégis megmenekül, mondhatni ismét újjászületik. Most persze azt lehetne gondolni, hogy Pintér Béláék ezúttal szigorú komolyságú és mély igazságokkal szerkesztett szomorújátékot prezentáltak a Szkénében. Hát nem.

Az igazságok és drámai momentumok pontosan kiszámítva bukkannak fel, de a szomorúság teljességgel hiányzik. Lehet, hogy néha ajkukra fagy a mosoly, de a nézők rendületlenül végignevetik a csaknem két órát. Hogy is lehetne megállni, ahogy Pintér Béla Karcsija szélütötten mered a kisbolti amorozót játszó Szakonyi Györkre, aki szakállas nagyapó létére őrző-védő bomberben szedte fel a lányát. Vagy ahogy Roszik Hella tinédzsere emós-gótikus Enikő helyett apja temetésén már rózsaszínban zokog és bűnbánó templomi kórustaggá válik. Ahogy Csákányi Eszter Imolája kivirultan és fürgén kefélget a karácsonyra kapott szaunában Thuróczy Szabolcs lapos tekintetű, sármos Bocijával, aki pont csak annyira jellemtelen, amennyire egyes derék művészemberek szoktak olykor. Ahogy a flegma Lolát játszó Stefanovics Angéla rezignáltan megjegyzi, na, erre most mit mondjak, amikor firtatják, hogy érzi magát. Friedenthal Zoltán főorvosának és Enyedi Éva Ágijának feledhetetlen felvidéki akcentusát egyenesen Rozsnyóról. Vagy ahogy Quitt László Balázskája átadja elvetemülten értelmiségi karácsonyi cédéjét valamiféle csőhangokkal, és fel is hívja a figyelmet egy dinamikus scherzóra. Káprázatosan, Feydeau-szerű könnyedséggel, ellenállhatatlanul sziporkáznak a poénok. De mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás, és egyszeriben megfagy a levegő. És jön a valódi dráma. Mert Csákányi Eszter tragikus hősnőt is eljátszik, nemcsak komédiázik. Dr. Virágvári Imola (már ez a név is!) ugyanolyan vicces, mint a többi karakter, de Csákányi elnyűtt háziasszony is, szürkén és jelentéktelenül téblábol hálóruhában, kispolgári rettegéssel, hogy Kő László reggel hétkor ugrik fel hozzájuk. Pirospozsgás boldogsággal hancúrozik Boci oldalán, de remek a tépelődés is, amikor már megnyúlt arccal dolgozik benne, hogy uram ég, mi lesz a szülő kismamákkal, míg ő a hűvösön csücsül. És mikor a tabletták lenyelése után kilép a szaunából, mert Lola hívja, és ő újra orvosként segíthet, szinte ki is lóg az előadásból, annyira őszinte, drámai súlyú a megteremtett pillanat. De persze megvan ennek is a helye, ahogy minden másnak a forgatagban.

Pintér Béla rendezése termékeny teatralitást idéz a színpadra. Könnyedén játszik a térrel, stílusokkal, a szigorú korlátok leomlanak, és ettől még egy-egy apró, mellékesnek tűnő momentum is friss levegővel, jelentéssel töltődik fel. Például amikor a rendőr lassan, szinte kitartottan vonul a letartóztatott Imolával: borzasztó teátrális, hiszen csak a vonulgatás történik, és mégsem unalmas, ahogy Pintér rendőre lassan, büszke álltartással lépdel, Csákányi doktornője pedig merő bűnbánatként követi, mindez még éppen stílusban van tartva, vicces is, épp a kitartottsága miatt, de mégis van benne valami őszintén szívszorító. Remek pillanat. Vagy ügyesen folynak egymásba a jelenetek, főleg mikor váltás helyett a rendező az új helyszínt úgy bízza a nézői képzeletre, hogy az új szereplő egyszerűen belemasíroz. Nincs környezet, üres a tér, csak pár hangsúlyos elem van, atmoszférát a színészek játéka, a játék tempója, meg a világítás teremt. Na és a zene!

Egy csodálatos vonósnégyes zongorával kiegészülve, időről-időre belopózik a színre, és nemcsak aláfest egy hangulatot, hanem a történések szerves részévé válik. Elsőként akkor jelennek meg, amikor Karcsi szívrohamban meghal. Beszállingóznak Kéménczy Antal vezetésével, zenélgetnek, majd szürreális és ironikusan kikacsintó jelenlétük felfokozódik, ahogy az apa haldoklása tetőfokára hág egy szépen komponált, zaklatott képben. Mintha valami barokkos opera lendülete söpörne végig a színpadon, ahogy a zenészek rákezdenek. Teljesen más a hangulat, de a működési elv ugyanaz, amikor Imola és Boci egymásnak esik: a szerelem végigsöpör a színpadon, a gyors futamok pedig részévé válnak a színpadi valóságnak. Egyszerűen pompás a zenekar valamennyi belépése, az előadás sokfélesége velük is tovább gazdagodik. És még groteszkebb lesz a kavalkád, amely, néha melodrámai, mint egy tévésorozat, máskor kalandos és fordulatos, akár egy Lope de Vega színjáték, de vannak pontok, ahol thrillerbe illő izgalmakat lehet átélni, míg a nagy drámai fordulatnál felsejlik a hübrisz és a görög sorstragédia, miközben olyan apróságokkal is szívesen elpepecselnek a játékosok, mint kis színes leletek a hazai színművészet civódásaiból. Minden van itt, mindent meg is kapunk.

Forrás: http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36465:szueletes-es-halal-a-forgatagban&catid=13:szinhazonline&Itemid=16

A Pintér Béla Társulat új bemutatója, A 42. hét a halál és az élet különböző megjelenéseit vizsgálja, a hétköznapok halálos unalmától, a torkunkba gombócot, gyomrunkba görcsöt, térdünkbe remegést hozó felkavaró fordulatokig. Mindezt a leghétköznapibb, realista keretekbe szorítva láthatjuk Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász megözvegyülését követő sorsfordító időkben.

Az előadás első kérdése az lehetne, hogy milyen hosszan tud haldokolni az ember úgy, hogy fel sem tűnik neki, és senki másnak sem a környezetében? Szabó Károly általános iskolai történelem tanár Jézus születésének ünnepéhez közeledve végóráit éli. Karja zsibbad, fáj, citromos ízt érez a szájában, mégis csak egy dolgon jár az esze: a szaunán, amellyel családjának, de elsősorban magának szerez majd örömet az ünnepen. Ám nem éri meg a napot, hogy izzadhasson a gőzben, mert a végzet hajnali hétkor csenget az ajtaján Kő László idősödő biztonsági őr és életművész személyében, aki 17 éves lányának, Enikőnek csapja a szelet. Pintér Béla drámája kiforrott, jó ritmusú, jó humorú, banális és megrendítő sorstragédia, a végzet sodorta események láncolata, amelynek csúcspontja, beteljesülése nem a tragikus halál, hanem éppen az élet, a reményteli, az ámító, a fordulatos, a gyönyörű, a keserves élet. Szabó Károlyt szívroham viszi el, orvos felesége karjai közül ragadja el a halál, de már évek, évtizedek óta csak vegetált, csökkentett érzelmi szinten, pipogya alakként tengette életét családja körében. Az előadás első feledhetetlen pillanata Károly halála, mikor görcsbe rándult testtel sorolja az ókori kelet folyóit, az ötödikes tananyag vaktérképének unásig ismételt rigmusát: Tigris, Eufrátesz, Nílus. Olyan ember volt, aki úgy elfáradt és úgy megszokott a mókuskerékben, hogy nem bírta el, hogy kizökkent az idő. Márpedig ez egy sorstragédia hőseként végzetes hiba. De nem úgy felesége Dr. Virágvári Imola, őt csak most kapják hátukra a történet vad hullámai.

Ki hogyan viseli el a gyászt? Imolát és lányát, Enikőt egyaránt szörnyű lelkiismeret-furdalás kínozza. Míg az orvosnő korábbi józanságát, a családban férje és lánya konfliktushelyzeteit kezelő, kiegyensúlyozó szerepét veszítette el Károly halálával, addig lánya a korábbi, szögekkel kivert bőrgúnyáját apja hajdani kívánsága szerint rózsaszín kiskosztümre cserélte, és szentéletű kórista lett az egyház kebelén. Anyja és ő is új életet kerestek maguknak, újjászülettek és felszabadultak a családfő halála után. De a gyász és a bűntudat vakká tette őket. Enikőt pálfordulata éppoly szélsőségekbe vitte, mint korábban, ám figurája kedélyes színfoltja a darabnak, míg Imola pontosabban kifejtett gyásza összetett lélekrajz, vesztébe rohanó, groteszk bacchanália. Virágvári doktornő férje halála előtt is ösztönlény volt, megérzésére vakon támaszkodhatott, megmondta előre, fiú lesz-e a gyerek vagy lány, az anya szeme fehérjéből olvasta ki a magzat egészségi állapotát. Látszólag uralta saját és mások sorsát, eligazodott az életben, magabiztos támasza volt a kismamáknak, a férjének, lányának egyaránt. Bár nem fogalmazta meg magának, de freudi elszólásából kiderült, nyűg neki már a családi élet. Mégis az egyetlen normális ember volt az összes elrajzolt karakter között, mint ahogyan azt főnöke, a főorvos is megállapította. Imola egy közülünk, akár mi is lehetnénk a helyében, valódi tragikus hős. Mikor elvették sziszüphoszi kövét, nem volt hajlandó újat venni a nyakába, nem gyászoló özveggyé vált, hanem szerelmes fruskává. Imola végre élt, és boldog volt Vargyas Boci, a neves sorozatszínész oldalán, akinek húga, Lola, az egykori ihletett díszlettervező volt a páciense.

Öl, butít és nyomorba dönt? Lola úgy szerette Sanyit, hogy a gyerekét is megölte volna azért, hogy visszakapja. Imola úgy ölelte Bocit, hogy csak úgy rengett belé Károly szaunája. Tamás és Ági nagy szeretettel várták a gyereket, szerelmük régen áhított gyümölcsét. A két kismama és Imola élete összefonódik, a magzatok szépen fejlődnek, Imola boldogsága pedig egyre dagad, burjánzik, ahogy halad előre a történet. A színpadkép is a kettős játékra van kialakítva, a csupasz, zöld függönnyel határolt játékteret a fény vágja további részekre, a terek, jelenetek, mondatok pörgős, filmes ritmusban váltják egymást. A kismamák télen, tavasszal és nyáron egyre nagyobb hassal jönnek Imola rendelésére, aki nagy boldogságában fokozatosan veszti el a neki eddig fontos értékeket, férje és otthona iránt megőrzött hűségét, lánya iránt táplált féltő gondoskodását és profizmusát, felelősségtudatát a szakmájában. Imola a rózsaszín ködben ordít a boldogságtól, nem is hall, nem is lát már semmit, és nem fáj a lelke, nem gyötri már a bűntudat, hogy észre sem vette férje betegségének tüneteit, hogy halálosan unta már őt utolsó éveiben.
De nem lenne ez a darab sorstragédia, ha a 42. héten nem bukkanna föl ismét a színen Kő László, az idősödő bolti biztonsági őr és életművész, aki immár nagyon bánja, hogy Enikő kizárta őt az életéből, mert kapcsolatukat tette felelőssé apja haláláért. Imola lánya kérését teljesítve visszaviszi Kő László holmiját a munkahelyére, a boltba, ám Vargyas Boci eközben elemel egy drága viszkit a polcról. Imola magára vállalja szerelme bűnét, és innen megállíthatatlanul zakatol a történet hősünk végzete felé. Beindulnak a szülések, míg a doktornő a rendőrségi fogdában tölti az éjszakát. Két felejthetetlen pillanata maradt a játéknak: Dr. Virágvári Imola tetemrehívása és feltámadása. Ági betegen született gyereke, és saját lánya elvesztése miatt kis híján megöli magát, de a köszönetet mondó Lola telefonhívása után feltámad benne az életösztön, megérzi, hogy van még dolga ebben a világban. Öklendezése, mellyel a lenyelt gyógyszerektől szabadulna, egy felemelő kórusmű énekébe veszik.
A zene elengedhetetlen eleme a Pintér Béla-daraboknak, most is hegedűk, bőgő, cselló és egy billentyűs hangszer csatlakozik be a játékba, a zenekart Kéménczy Antal vezeti. A zenészek diszkréten bevonulnak a színpadra, és a játék érzelmi csúcspontjain fokozzák az előadás erejét. A két velencei mester, Albinoni és Vivaldi, valamint Bach műveit játsszák. Non-diegetikus zene ez abban az értelemben is, hogy végül benyújtják a számlát a zenészek, vagy a darab szerint rádióból, tévéből szól a muzsikájuk. A történet nem a túlvilág viszonylatában, hanem a mindennapi élet szemszögéből vizsgálja a halál jelenségét, így azt sem engedheti meg magának a játék, hogy a felemelő vagy lesújtó pillanatokban holmi túlvilági szépségű muzsika zengjen a háttérben.
A főszerepet nagy lendülettel és sok arcát megmutatva Csákányi Eszter alakítja, a színésznő többször is nyilatkozta, hogy nyomon követi és nagyra értékeli a Pintér Béla Társulat előadásait, az első közös munka nagy siker. Csákányi Eszter fizikailag és érzelmileg is bevállalós, kikacsintós, magabiztos alakítást nyújt. Thuróczy Szabolcs Boci szerepében méltó párja az őrületben. Pintér Béla az apát játszva kívül és belül is áll a történeten. Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva alakítja az erős palóc tájszólásban beszélő házaspárt, a gyermekük betegségét bemutató jelenetben különösen kidolgozott és megrendítő a játékuk. Stefanovits Angéla bukott naivájának könnybe lábadt szemei egyaránt hitelesek, akkor is, mikor a düh és tehetetlenség emészti nem kívánt terhessége miatt, és akkor is, mikor köszönetet mond a doktornő törődéséért. Roszik Hella Enikő szerepében nem kap nagy játékteret, de korrekten hozza a figurát. Quitt László ezúttal alkata ellenére nagydarab embert játszik, csendes agresszivitása azonban éppoly szuggesztív, mint korábbi alakításaiban. Szakonyi Györk Kő Lászlója robosztus, mint ahogy az a végzet figurájának dukál, Hajdú Rozi pedig több szerepben is helytáll.
A szereposztásban mindenki a helyén, mégis ezúttal elsősorban a történeté a főszerep. A tragédia mellett remek arányban megjelenik a játékban a bohózat is, a kultúrpolitikai fricskák sem telepednek rá a mondandóra, és olyan apró szösszenetek, mint Pintér Béla előre csúszott lábujjai a házipapucsban, vagy Quitt László groteszkül deformált hasa, vagy mikor az idősödő udvarló rázendít, hogy Voyage, voyage, mind-mind nagyszerű pillanat. Nemhiába, a premieren közel tízszer tapsolták vissza a Pintér Béla Társulatot.

Forrás: http://www.ellenfeny.hu/szinhazmuveszet/fuggetlenek/eljen-boldogan-ha-tud-pinter-bela-csakanyi-eszter

Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok.

Majdnem egy órával a kezdés, a bemutató előtt érkezem. Szeretek hozzákészülni, ráhangolódni az előadásra, hosszú évek óta csak ez a Színház, máshová nem is vágyódom. Meglepődöm, mekkora itt a változás. A büfé tanterem-bútorzatát kicserélték, a kerek fekete asztalokon nagy, telehold formájú szalma alátét vagy miniterítő. Minden tágasabbnak tűnik, a lunetta formájú ablak éppen a Dunára néz, s látom, elsurran egy pislákoló, régimódi sétahajó… és, hát ott van fönn az égen… egészen kerek az a bizonyos égitest is, semmilyen felhő nem takarja el…

Eszembe jut, hogy a Társulat vezetője egy évekkel ezelőtti interjúban mesélte, hogy a színház az egyetemi díszterem fölött és a kupola alatt található.

Nemcsak a terem apró, hanem a játéktér is, amely mindig jelentős események helyszínévé lényegül át. Isten–család kettős keretébe foglalta az író-rendező a darabot, amelyben a politika is jelen van. A színpad előterében, középen adventi lila ornátusban prédikáló papra, egy tévésorozat főszereplőjére, Gábor atyára vetül a rivaldafény, és mint „közös” filmnézők, egy átlagos család életébe kerülünk rögtön bele. A békességbe fojtott rutinhétköznapokból az ünnepek ugyancsak rutin-másságába átforduló pillanat ezúttal elmarad. Az apát alakító Pintér Béla is erre utal játékában, hiszen hosszú percekig mozdulatlanul mered a szokatlan látványra: serdülő lánya (Roszik Hella) reggel hétkor felhozza a (Pataki Attilára és/vagy a goj motorosokra hajazó) nagypapa korú udvarlóját (Szakonyi Györk), és bejelenti, hogy a karácsonyt ővele és házon kívül tölti. A díszlet, a ruhák, a kiegészítők (akár egy táskafül is!) – természetesen a színészek gesztusaival együtt – idéznek fel társadalmi miliőt, típust, elevenbe vágó problémát. Feledhetetlen a családfő már-már zokniban végződő fehér jégeralsója… és ó, az a papucsból talán már hosszú évek óta kilógó nagylábujj… Az apa és Enikő lánya láncos-bőrös, fekete öltözéke nem egyszerűen nemzedéki konfliktust sejtet: különböző nyomorúságok-kiszolgáltatottságok külsőségeit mutatja meg. A tanár–nőgyógyász házaspár élete válságba kerül egyetlen lányuk serdülőkorba lépésével. Enikő önállósodási törekvései és az apa, Szabó Károly családi tűzhelyet felmelegítő kísérlete egymásnak feszül a színen. Szabó Károly aranypapírba, piros masniba burkolt ajándéka nem más, mint egy szaunafülke. A szauna arányaiban és lényegét tekintve már az első percekben abszurd dimenziókba lendíti a színpadon zajló eseményeket. A játék szürreális eleme tovább fokozódik az álom–valóság helyenkénti összemosódásával és a szerepek-szereplők – külön üzenetet hordozó – felcserélődésével. Gábor atyáról kiderül: színész, később Imola szeretője, majd tolvaj, végül Dörner György-szerű jelenséggé és színházigazgatóvá válik. Az elhunyt általános iskolai tanár (Pintér Béla) fásult, lelkiismeretes rendőrként – mint azonos típus – visszatér…

A szaunakabinban a hétköznapi és az abszurd együttesen ölt alakot. Az északi népek – köztük távoli rokonaink – egyik tisztálkodási rituáléjául szolgáló szaunakabin idétlenül tolakszik a látóterünkbe, és e mostani, nem a hagyományos, „rendeltetésszerű” kontextusba állítva, az előadás folyamán telik meg jelentéssel. A fatákolmány láttán először a vidéki vagy kertvégi illemhely jut az analógiásan gondolkodó ember eszébe. Az eseményeket követve könnyen szalad tovább az asszociációlánc: a testi, a zsigeri, itt zajlik, a vécé zártságába gyömöszölődve… Minden, ami létünkben tünékeny: a gyönyör, és minden, ami a matériához kötődik, ebben a „szaunaszentélyben” történik meg. Ami azon kívül van, már sokkal kaotikusabb és nehezebben értelmezhető, de szorosan kapcsolódik a fülkében rövid ideig tartó, ám jelentős eseményekhez is. A fakabin időközönként előjön és visszahúzódik, de állandóan középen, kiemelt helyen marad.

A látszatra jelentéktelen kisemberek (apa és lánya) előre megálmodják, más szóval megérzik, mi fog velük vagy mással történni. A minden tekintetben szétzilálódott rendben elvesznek ők, a látnokok. A családfő állandóan citromízt érez a szájában. A tanúból ismert magyar narancs savanyú íze, a „posztmodern posztszocializmus” (Magyar Citrom) idült vegetatív panaszként jelentkezik, és talán ezért, talán a lányával való konfliktus miatt, de az apával végez a szívroham. Éppúgy, ahogyan megálmodta, az anyja jön el érte, és az író-rendező, Pintér Béla a játékidő első harmadában megajándékozza a nézőt a legszebb jelenettel: lassú gólyaláb-léptekkel, hófehér ruhában közeledik az elfátyolozott arcú Fehér Hölgy, a Halál, és az apa megbabonázott tekintettel lép ki porhüvelyéből s követi őt. A születés–új élet attribútuma, a gólya itt haláljel, és a nő, az életet adó nő a halál képében jelenik meg… hol van itt már Dürer vagy akár Ingmar Bergman Kaszása… Ez az apró, éppannyira ironikus, mint katartikus mozzanat egyetlen hiperbolikus képbe sűríti a születés és az elmúlás tényét, és azt, hogy a két nagy pillanathoz képest mily jelentéktelen is az a lét, mit a valóságban töltünk el.

Innentől kezdve a nevettető poénok lassan fogynak, míg aztán a mosoly is lefagy az arcunkról. A házassága alatt békítő közvetítőként működött feleséget az özvegység megfosztja korábbi szerepeitől, és az események sodrásába kerülve szinte észrevétlenül veszi át a főszerepet (Csákányi Eszter rendkívüli és megrázó alakítása).A Nő, az első számú, dr. Virágvári Imola neve halmozottan idézi fel a női típusjegyeket, és doktornak is női: szülész-nőgyógyász. Ez a hervadt és ormótlan virág erényeivel és vétségeivel monumentálissá emelkedik az előadás során. Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok. A férfiak vagy leszerepelnek, vagy meghalnak, de valahogy nem képesek helytállni, a nők pedig kéretlenül kerülnek életre-halálra szóló döntési helyzetekbe.

Pintér szociális látótere a bolti eladótól, a pincérnőtől az általános iskolai tanáron át az orvosokig és a művészvilágig terjed. Mint az átlagember mindennapjaiban, úgy e színpadon is két helyszín váltakozik: az otthoné és a munkahelyé. Az apa halála kibillenti a hétköznapok biztonságából az anyát és lányát. Egyre többet látjuk őt, a doktornőt munkahelyén. Az orvostársadalom mindmáig anakronisztikusan hierarchizált nyilvános terében a kórház-feeling új elemmel bővül: Imola főnöke, a Felvidékről elszármazott, a jelenlegi, Nagy-Magyarország-politika révén jut álláshoz-pozícióhoz, hatalomhoz. Ő és várandós felesége (Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva) azonosíthatatlan „magyar” dialektusban és mindenki másnál hangosabban beszélnek. Mint annyi másszor, most is pontos a kép a szívességi-lekötelezettségi viszonyokról, és éppen egy olyan helyen, ahol az élet, az új élet a tét… Főnöke feleségén kívül Imola doktornőnek van még egy páciense: a művészvilágból idecsöppent alter leányka, Lola (a kitűnő Stefanovits Angéla), aki valójában küretet és nem szülést szeretne, de már nincs visszaút… A leendő apa helyett színész-rendező fivére, Boci (Thuróczy Szabolcs) egyengeti a leendő anya sorsát, és eközben ismerkedik meg Imola doktornővel. Imola és Boci heves viszonyba keverednek, ez utóbbi anyakomplexusa folytán. Imola doktornő személyes és szakmai élete mind drámaibb fordulatokat vesz, és mindkettőben vereséget szenved: elveszti a lányát, aki feketéből a lila egyik halovány árnyalatába öltözik, és megtér az egyház kebelébe. Imolát szerelme, Boci közérti lopásügybe keveri, a férfi elhagyja, ő magára vállalja, amit nem követett el, a rendőrségen tartják, így nem tudja levezetni a szüléseket, öngyilkosságba menekülne, gyógyszert szed be, majd magára zárja a szauna-WC-t, de telefon szólítja el a meghalásból: Lola hívja, és a korábban kéretlen anyaság öröméről értesíti az üzenetrögzítőn. Lola éppen ott áll, a színpad előterében, mint korábban a Halál Úrnő, csak átellenben, a jobb oldalon. Imola kiront a gyászkamrából. Észbe kap, talán mégis jó orvos, jó ember ő, és léte mégsem fölösleges… hívja a mentőket, de érezzük, nem jönnek azok egyhamar, és Imola hiába próbálja felköhögni a lenyelt pirulákat, haldoklása már megkezdődött… A finálé triptichon: balra negédes egyházias zenét játszó zenekar, középen a cselekvő, autonóm ember, az erényeiben és esendőségében is szerethető Imola doktornő, jobbra a templomi kórus, amelyben fehérben és orgonalilában, unisonóban énekelnek a darab szereplői… de nincs köztük Pintér Béla és reméljük, nem is lesz soha…

Forrás: http://librarius.hu/2012/10/11/ajandek-pinter-bela-es-tarsulata-a-42-het/

Kevésbé extrém, hétköznapibb témaválasztás az eddigiekhez képest, a fő cél teljesül: egy nagy szerep egy nagy színésznőnek. De erőteljesen rajzolt karaktereket kapnak a többiek is, aki egytől egyig kiváló játékkal teremtik meg a hiteles színpadi környezetet. Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán tájszólásos párosa, Szakonyi Györk hófehér állszakállal egyénített erőembere, Quitt László intellektuális lúzere kiegyenlített stílusú együttest alkot. Az alternatív szcéna Szent Johannája, az örök kamasz Stefanovics Angéla, most a lényétől távoleső, bizonytalan depresszivitást hozza, melyből végül az anyaság érzelmi mámora menti ki. Díszlet nincs, legfeljebb egy mobil-szaunára telik, a filmszerűen váltakozó jelenetek feszült tempóban peregnek a zöld körfüggöny előtt. A hiánytalan illúziót Benedek Mari egészen elképesztő jelmezei segítik, a kétgenerációs, tini-szenior szerelmespár punk-feketéje, a talajvesztett, díszlettervező kismama különc kösöntyűi, a doktornő hétköznapiból szerelmetes narancsba váltó kompléi Shakespeare-i módon jellemzik viselőiket.

Thúróczy Szabolcs okosan helyezkedő színész-celebként triumfál, Roszik Hella szemünk láttára érik a megrázó halálképben felnőtté, majd fonnyad fanatikus vallásosságba. A zenét rádióból, képernyőről vízionalizáljuk, ám élőben teljesíti ki a melodramatikus fokozásokat. Pintér Béla rendezői nagysága most a színészvezetésben kulminál. A különböző előéletű színészek, egymásra rezonálva, összefogott egységet alkotnak, a főszereplőt is sikerült hatásvadász túlzásaitól megszabadítani.

Házasságába belefásult asszony, bulvár pszichopatronokkal házilag békítő feleség, magabiztos orvos, öntudatos beosztott. Csákányi Eszter, a nagyszínpadi deklamáció vokális értékeit átmentve, érzékenyen alkalmazkodik stúdióméretekhez, átütő erővel éli meg a szerelmes eufóriát és az abszurd élethelyzet kiszolgáltatottságát. Tényleg? Ebben a szörnyű országban egy piti áruházi lopás esetén megbilincselve, pórázon vezetik el az emberfiát?!?

A legnagyobbak közé emelkedő, emblematikus színésznő, pályájához, tálentumához méltó közegben, grandiózus alakítással bizonyít. Pintér Béla Társulata minden gúzsba kötő nehézség ellenére, nemcsak a független szcéna, az egész magyar színházi élet diadalmas zászlóshajója.

Forrás: http://www.toptipp.hu/szinhaz/pinterbela.htm#42

Magasra került a léc az évad egyik legelső bemutatójával: egy mesteri új magyar dráma, egy rendkívül súlyos, nagy alakítás Csákányi Esztertől és egy profi rendezés. Ez A 42. hét, Pintér Béla legújabb, egyáltalán nem “pintérbélás” előadása. Nincs énekbeszéd, nincsenek nagy csattanók a történetben, nincs semmi elrugaszkodás a hétköznapoktól, és még a zene szerepe sem sokkal nagyobb, mint más társulatok előadásaiban. Mégis: a megrázóan szép utolsó percek nem kevésbé hatásosak, mint Pintér legjobb, “régi” előadásaié.

A 42. hét (a fogantatástól a születésig eltelő idő ez) egy szülész-nőgyógyász sorstragédiája, amely kálvária stációiról nem lenne szép túl sokat elárulni – mindenesetre a férj halálával kezdődik, és két páciens csecsemőinek megszületéséig tart. Vagy sokkal korábban kezdődik és sokkal tovább tart: a színpadon valójában az látható, hogy milyen az élet; hogy milyen a boldogság és a fájdalom váltakozásának dinamikája, és hogy hogyan okozhatja akarva-akaratlanul az egyik a másikat – hol a boldogság indít el egy meredeken lejtő úton, hol ennek az útnak végén látszik valami olyan, amiért mégis megéri folytatni.

Pintér Béla ezeket az egyszerűnek hangzó következtetéseket egy olyan dráma révén ülteti el a nézőkben, amely ismerős szituációkat, remek karaktereket vonultat fel az utolsó szóig hitelesen. Csákányi lenyűgöző a főszerepben, fájdalma alatt megreped a színpad deszkája, néha pedig tinédzserkorát újraélő szerelmes vagy hivatástudatát sutba dobni képtelen orvos. Pintér Béla színészként egy hatalmas vihar előtti csöndbe tudja sűríteni egész karakterét, Roszik Hella bigott vallásosként nem bigott vallásost, hanem egy szerethető, saját maga megreformálásért kétségbeesetten küzdő lányt játszik.

A színházaknak egy egész évük van, hogy jobbat mutassanak mindennél.

Forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/a-remeny-szinhaza