A drámaírás „külső és belső kényeszer”

Pintér Béla és Társulata immáron húsz éve a magyar színházművészet egyik legizgalmasabb formációja. A társadalom aktuális és akut visszásságait sajátos drámai eszköztárral tükröző darabjait évadról évadra közönségsiker kíséri. Maga a névadó, Pintér Béla színházcsináló a csapat vezetője, a darabok írója, rendezője és színész egyben. Vele beszélgetek. Bőven van miről…

Indul a társulat 21. évadja. Milyen változást, újdonságot hoz a társulat életébe?
A repertoárban nem lesz változás. Szeptembertől júniusig a Szkénében, a Fészek Művészklubban, az UP Újpesti Rendezvénytérben és a Katona József Színházban játszunk. Új előadásunkat, amelynek címe Anya szeme fénye, Jordán Adél, Nagy Ervin és Jankovics Péter vendégszereplésével és a társulat tagjaival, Thuróczy Szabolccsal, Stefanovics Angélával, Roszik Hellával és Fodor Annamáriával Újpesten fogjuk bemutatni.

És te?
Ezúttal, ahogy A bajnokot is, „csak” írom és rendezem.

Miről is szól?
Közéleti hírek és John Cassavetes Premier című filmjének egy feszült, kínos pillanata ihletett, valamint egy dokumentumfilm, amelyben egy drogfüggő házaspár a kisgyereküknek kábítószert ad, amibe a gyerek belehal.

A Fészekben látható a múlt évad egyik ütős darabja, a Jubileumi beszélgetések. Többek között szóba kerül a független színházak helyzete, teszem azt, a tao megvonásával kapcsolatosan az, hogy Vidnyánszky Attila szerint hétmillió forint támogatástól estek el. Szó, mi szó, milyen jövő elé néz a társulat?
Dehogy héttől, legalább negyvenvalahánymilliótól, aminek egy részét, harmincmilliót elvileg idén még megkapunk.

Húsz évről beszéltünk, most ugorjunk egy nagyot. Hogyan lett belőled színházi művész? Milyen volt a gyerekkorod?
Már az óvodában és az általános iskolában szórakoztattam a társaimat, verseket mondtam iskolai ünnepélyeken, biztattak is a többiek, hogy legyek színész. De nem jelentkeztem, mert bár a humán tárgyakból csillagos ötös voltam, a reál tárgyakból kegyelemkettesekkel csúsztam át. Nem próbálkoztam ezért gimnáziummal, és mivel nem volt érettségim, bármennyire tehetséges voltam is, nem jelentkezhettem a Színművészeti Főiskolára.

Nem bánod?
Egyáltalán nem. Nem perelek a sorssal, hogy így alakult az életem. Nyolcadik után a Simon Ferenc Bőripari Szakmunkásképző Intézetben három évig bőrdíszművesnek tanultam. Volt ott egy nagyon kedves tanműhelyvezető, Babrik Gézáné, Aranka néni, neki mondtam el, hogy rendszeresen járok az Arvisura alternatív színházba játszani. Ő pedig látta, hogy engem a Jóisten nem bőrdíszművesnek teremtett, és elengedett egy órával a szakmai gyakorlatok vége előtt.

Mit adott neked, és merre terelt az alternatív színház?
Azt, hogy olyan közegben szocializálódtam, ahol a szövegmondás mellett a mozgásnak és a gesztusoknak is nagy szerepük volt. Ez jól jött nekem, hiszen alapból jó orgánumon volt, ösztönösen tudtam azt, amit egy prózai színésznek tudnia kell. Amíg „csak” színész voltam, a mozgásszínháztól a kabaréig játszottunk mindent, a környezetben sokan próbálkoztak saját előadással. Ezekben közreműködtem első számú segítőként, olyannyira, hogy megszületett a fejemben a gondolat: miért ne csináljak én saját darabot? Megírtam a Népi rablét című darabomat, jól sikerült, nagyszerű élmény volt, a kollégák is örömmel dolgoztak velem. Provokatív, megosztó előadás volt, de ahogy a Bibliában áll: „a langyosat az Isten is kiköpi”.

Milyen műfajúnak látod ezt az első darabot?
Bár tömör színházi élményt adott a nézőknek, inkább mondanám happeningnek vagy performansznak… Következő előadásunk, a Kórház-Bakony esetében láttam azt, hogy ha csak a színészek improvizációira hagyatkozom, nem lesz elég időnk, hogy a bemutatóig elkészüljünk, így az első próba után este tíztől reggel nyolcig megírtam az első jelenetet. Remek volt a bemutató, nekem pedig olyan sikerélmény, hogy azóta írom a darabokat…

…amelyekben gyakran népi motívumok, zene és tánc jelenik meg. Ez honnan ered?
Mindkét nagyszülőm alföldi, az egyik Szabadszállás, a másik Kecskemét környéki.

GYEREKKOROM NAGY RÉSZE A TANYÁN TELT, DISZNÓVÁGÁS, SZÜRET, HÚSVÉTI ÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEK, AMIKOR IS NAGYPAPÁM CITERÁZOTT.

Mindez közösségi alapot adott, sokan voltunk unokák. Később, amikor a színházon keresztül megismerkedtem a táncházkultúrával, nagyon közel éreztem magamhoz ezt a végtelenül gazdag mikrouniverzumot, és konkrét elképzelésekben gondolkodtam a népzene és a néptánc megszokottól eltérő színházi alkalmazásáról. Ebből születetett a Kórház-Bakony, a Parasztopera és az Anyám orra.

És ezzel már a Pintér Béla és Társulata megalakulásához érkeztünk. Mikortól számítjuk, és miért a neved alatt fut?
1998. december 8-án született meg az első előadásunk. Aztán később, amikor minden évben új előadás létrehozására pályáztunk, hol a Szkéné, hol más neve alatt, a kurátorok azt mondták, hogy szerencsés lenne, ha a nevemet viselné a társulat, mert arra biztosabban adnának pénzt. Így hoztuk létre a Pintér Béla és Társulata formációt.

Kikkel, hogyan? Jelentkeztek színészek, vagy adott volt?
Nem volt adott. Akkor szedtem össze a Népi rabléthez azokat a kollégákat, akik tudnak, illetve szeretnek néptáncolni, akikkel korábban, a független színházakban játszottam, akiket ott ismertem meg.

Milyen emlékezetes történések jutnak eszedbe a húsz évre visszatekintve?
Szakmai szempontból az, hogy – azzal együtt, hogy a kritikusok nem mindig hordoznak bennünket a tenyerükön – többször is elnyertük az év legjobb alternatív előadásaként a Színikritikusok Díját. A Titkainkkal például A legjobb előadás díját is. Nyilvánvalóan a személyes kitüntetéseimet sem hagyhatom ki, például A legjobb új magyar dráma díját A bajnok szövegéért kaptam. Büszke vagyok többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjére, a Jászai Mari- és a Hevesi Sándor-díjra. És arra is, hogy a Parasztoperával New Yorktól Moszkváig rengeteg helyen turnéztunk nagy sikerrel.

Holott a darab ide szól. Mondd csak, értik-veszik külföldön?
Igen. A Titkaink például a 80-as évek Magyarországán játszódik egy táncházban, mégis Amerikában is mindenkit megérintett. Egy meglehetősen szőrös szívű kritikus nagyon jó kritikát írt az előadásról. A Szutyok ugyebár egy szélsőjobboldali eszmék hálójába került, zavart lelkű kamaszlány történetét dolgozza fel. A finnek szerint mintha Finnországban játszódott volna, Svájcban azt mondták, egy svájci faluban is megtörténhetett volna ugyanez.

Nincs színház, ahol ne lennének időről időre szakmai és személyes konfliktusok, amelyek a társulat vezetőjének vállát nyomják. Hogyan kezeled?
Nagyon nehezen. A próba hevében, a próba kegyelmi állapotában teljesen nyílt vagyok, szabadon megfogalmazom a kollégákkal szemben támasztott kritikáimat, észrevételeimet. Viszont a kemény főnöktípus idegen tőlem, meglehetősen nehezen tudok fájdalmat okozni. Ha érzem, hogy valakivel egy percet sem tudok dolgozni, azt nagyjából öt év múlva mondom meg neki. Ezekben a kérdésekben meglehetősen gyenge, ha úgy tetszik, gyáva vagyok.

Társulatvezetés mellett szerző, rendező és színész vagy. Melyik a legnehezebb?
Az írás. Darabot írni a semmiből… Leülök, előttem a fehér lap, és bár van egy vezérmotívum, amelyhez csatlakoznak még motívumok, és eszembe jut a darab eleje, a vége, a legfontosabb drámai fordulópont, de akkor is, mindezeket a semmiből kell előteremteni. Nagyon nehéz szülés. Olykor még magamat is meg kell lepnem a klaviatúra előtt… De megkönnyíti a feladatot, ha kellően motivál az alapanyag, a téma. Ugyanakkor a darabot úgy kell megírni, hogy rendezni és játszani lehessen, vagyis írás közben elvégzem a rendező és a színész munkáját is.

Forrás: https://bcmagazin.hu/2019/11/27/a-dramairas-kulso-es-belso-kenyszer/