Az évad legjobban várt bemutatója: Ascher Tamás Háromszéken, írta-rendezte Pintér Béla. Már a nézőtér is izgalmas volt a Katonában: amikor a bal első ajtajánál megjelent Ascher Tamás, voltaképp nem lehetett biztosan tudni, hogy ő ez vagy Keresztes Tamás?!
Hebegek-habogok. Félelmetes ez az ember. Mármint Pintér Béla. Zseniális. Zseniálisan… szemét – jött ez most a lelki számra szertelenül és igazságtalanul. Azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy konkrétan megvalósítja a Heti Válasz koncepcióját.
Az első félórában volt olyan pillanat, amikor megrémültem, hogy nem lesz-e ez bántó a határon túli színházi kollégák (vagy egyáltalán, határon túli magyarok) számára. Volt az első félórában olyan pillanat is, amikor attól tartottam, nem fog-e ez megmaradni egy szűken vett szakmai paródia szintjén.
De aztán elmúlt az aggodalmam. Alighanem azért, mert Jordán Adél csodálatosan összetett szépségű figurája és játéka fölébe emelte az egészet a színházi közegnek, és kinőtt egy igazi dráma.
Mindegy, hogy a szereplők konkrétan megnevezhetőek-e – én nem mindenkiről tudom, kicsoda, és nem feltétlenül mindenki valakicsoda –, de az biztos, hogy sok létező, jelenlévő és jelen nem lévő ember valós fájdalma épül bele a darabba, az előadásba.
Milyen részletgazdagság, rétegzettség és rafinéria! Hogy csak egyet mondjak: Borbély Alexandra Natasája, akinek nem hogy zöld az öve, de még műdal-magyarnótát is énekel.
Az előadás egyik csúcspontja az volt számomra, amikor az Ascher Tamásnak egyszerűen elképesztő Keresztes Tamás dalban oltotta le Bezerédi Zoltánt.
Két óra szünet nélkül. A taps végén úgy éreztem, egy pisikálás után simán visszaülnék még egyszer megnézni.
És kell is sietni a nézéssel, mert szerintem még feljebb fog menni a jegyár.

A Katona varázstárában valahogy varázsoltak nekem egy jegyet a tegnapi Ascher Tamás Háromszéken-előadásra is. Hát lényegében potyáztam, hiszen nem írok kritikát, nincs rá megbízatásom. (Előfordul, nem is ritkán, hogy az embernek nem olyanról kell írnia, amiről szívesen írna, hanem olyanról, amiről nem annyira szívesen.) De ha most kérne valamely orgánum kritikát, már úgyis késő lenne. Egyrészt mert magamnak néztem (kétszer), másrészt mert már annyi mindent megpendítettem itt, hogy kifejtve ismétlésekbe kellene bocsátkoznom.
Másodszorra is jó. (Borbély Alexandra elcsámborgott hangja színesítette az estét.) Nézhetjük a produkciót úgy is, mint a híres Három nővér keletkezéstörténetét, amint arra a búgócsiga-motívum utal. Belefér közben egy, a klasszikus Három nővér-paródiával a versenyt felvevő műsorszám is. Ha meggondolom, hogy eszerint Ascher eredetileg Szoljonijt láthatta Szirtes Ági Irinájában… Miközben Jordán Adél nemcsak egy hoppon maradt Mása, de aztán voltaképp a Sirály negyedik felvonásbeli Nyinája is benne foglaltatik.
Az a benyomásom, hogy a két férfi főszereplő, Keresztes Tamás és Fekete Ernő ellentétes színészi utat jár be. Keresztes a külsőség felől indul – halálpontos gesztusokkal, mozgással, mimikával. Még arra is képes, hogy Ascher figurájából néptáncoljon jól (mondom, mintha láttam volna valaha is Aschert néptáncolni. Nem láttam. De most már el tudom képzelni, hogy kirakja a legényest.) És aztán eljutott a belsejéig, bekebelezte. Fekete Ernő ezzel szemben belülről kezdhette, és fokozatosan lett ránézésre is egyre mátégáborabb. Mire nőközelbe került, már a hangja, a tónusa, az arca, a mozdulatai is mind megvoltak. (Az erőteljesebb szemöldökhasználat még hátravan talán.)
Két napja erről a darabról írok, és nem említettem még, mennyire érződik, hogy férfibűnök súlyos tömege nyomja. Mintha ezeknek a vonzó pasasoknak (Pintér Bélát is ideértve természetesen) a gazdag, nagyívű pályáját Déva-várák szegélyeznék, beléjük falazott boldogtalan nőkkel-asszonyokkal.

A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki. Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. Mindehhez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat.
„Eredetileg Ascher Tamásra akartam bízni,
De őszerinte Csehov nem tud darabot írni.”
Kitalált történet. Tetőtől, talpig. Bár az apropóját egy újságcikk adta, amely kajánul fölvetette, hogy a kormányoldali polgármester magánéletének csúfos kiteregetését követően (A bajnok) Pintér Béla mért nem rendez darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak az intimszférájáról. Rendezett. Sőt, meg is írta. Fikciót. Ahogy illik. Egy gonosz manóként aposztrofált, végtelenül pikírt, ugyanakkor idegesítően tudálékos rendezőről, egy piszoárgyilkos másikról, aki kicsinyes bosszúvágyában nemcsak a piszoároknak, de szoros környezetének sem hagy nyugtot, és egy nyafogó harmadikról, aki viszont nem átallja „abortuszra kényszeríteni” jobb sorsra érdemes barátnőjét. Találó. Jegyezhetnénk meg, ha nem lenne fikció.
Méghozzá verses darab.
Plusz beszivárog a folklór. Alkalomadtán táncolnak és énekelnek benne, s miközben (nem is akárhogy) ropják a népzenére – koreográfus György Károly –, azonközben trágárkodnak is. Már-már akkora lendülettel, miként az átlagmagyarság hétköznapjain maguk az átlagmagyarok. Van még színidirektor, egyszerre kettő is – Thuróczy Szabolcs, Elek Ferenc –, akikről nem könnyű eldönteni, hogy egyazon figurát játszanak vagy a lehetőségekhez mérten mégis inkább kettőt. Fölbukkan pár hajtűjét dobáló átlagprimadonna különféle korosztályokból, és lehull a lepel egy ízes beszédű erdélyi átlagszínház kulisszatitkairól is. (Kolozsvásárhely, ha emlékeim nem csalnak.)
A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki.
Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. (Arról csak később értesülünk, hogy egy Pintér Béla nevű, akkor még színész, minő féltékenyen figyeli a kavargó eseményeket.) Mindezeken túl a történet elemeihez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat. (Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Bezerédit egy Bezerédi Zoltán nevű színész játssza.) Mindez mikor történik? Azon a végeláthatatlan idősíkon, ahol a magyar színháztörténet kaposvári hőskora mellett helyet kap a budapesti Katona ugyancsak hősiesnek nevezhető korszaka, hogy aztán a történet a Kaposa néven emlegetett színház ügyes-bajos, mondjuk úgy, örök jelenkorában teljesedjen ki, ahol a példa kedvéért épp egy csűrdöngölős Három nővért próbálnak.
Pintér Béla nagyon tud valamit.
Precíz fogalmai vannak például az öniróniáról, és szemkápráztatóan gyakorolja is. De mintha pontosan érzékelné azt is, hogy tőle független egyedek kegyetlenül parodisztikus megjelenítésében meddig lehet elmenni ahhoz, hogy ne sérüljön a méltóságuk. Egyáltalán. Pintér úgy ragadja ki a valóság lényegi elemeit, hogy nevettetés közben kínosan őrzi a méltóságukat. Legyen szó a diftongusokban dúskáló erdélyi magyar dialektusról, a dramaturgként is jeleskedő Enyedi Éva valós vagy valótlan figuráinak bármelyikéről, vagy akár egy leszbikus hajlamú pesti színésznő (játssza Szirtes Ági) pillanatokba sűrített tragédiájáról…
De fikció ide vagy oda, Keresztes Tamás feltűnően hasonlít a valódi Ascher Tamásra.
És vannak még ilyen kísérteties hasonlóságok. (Jelmez: Benedek Mari.) Fekete Ernő például ugyanúgy dobálja a haját, mint anno Máté Gábor, Dankó István Pintér Bélája egy ifjú Pintér Bélát majmol, maga Pintér Béla pedig (ő is játszik a darabban, ha nem lenne világos) egy átlagos erdélyi rendezőt mutat. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy ez a kategória, mint gyűjtőfogalom létezik. Örömmel jelentem, hogy Jordán Adél pillanatnyi ismereteim szerint nem hasonlít senkire (talán leginkább önmagára), és ez némi felüdülést jelent ebben a kikerülhetetlen, ki kicsoda jellegű agytornában.
Fontos megjegyezni, hogy az előadásnak köze sincs A bajnokhoz.
(Maximum az AlkalMáté Trupp nyári előadásaira hajaz valamennyire.) A bajnok megmutatta a cseppben a tengert, a személyes drámában a kort, az egyéni útban az univerzális sorstragédiát. Összművészeti alapmű, amely úgy sűríti művészetté a napi valóság konkrétumait, hogy ezzel egyidejűleg el is szakad tőlük. Az Ascher… című darab az egyedit mutatja meg az egyediben. Látunk érzelmi megalázottságot, átéljük az abortusz gyilkos aktusát s az odáig vezető út végzetes férfi-nő tragédiáit, a rettenetet, ahová e parodisztikus világ vezet. Ám a kép, amit mutat, szép lassan darabjaira hull. Mintha Pintér Béla pengeként belénk hasító, metsző (ön)iróniával konstruált története túl sok várakozásnak akarna megfelelni. Száz úton jár, százfelé indul, mi pedig el-elbizonytalanodunk, mit értsünk meg belőle. Hogy a valóság sűrű, átláthatatlan szövedékében épp merre kalandozunk.

Múltkori nagy port kavart bemutatója után Pintér Béla újabb előadással jelentkezik a Katonából. Az akkori porkavarás oka elsősorban politikai és bulvártermészetű volt – Pintér egy kormánypárti vezető magánéletéből írta a darabot.
A bajnokot sok támadás érte a jobboldal részéről, az előadásra mindenesetre a mai napig szinte lehetetlenség jegyet szerezni.
A rendező a színház rábólintásával az egyik provokációra felvette a kesztyűt, gondolván, ezzel bizonyítják, nemcsak más f…val tudják verni a csalánt, és a saját házuk táján is képesek sepregetni.
S hogy a csalán mennyire csíp most, és e sepregetés mennyire erőteljes, mint anno elődje? Hogy a kesztyűnél maradjunk: inkább csak kesztyűs kézzel sepregetnek itt, ami inkább csak gesztusértékű, mint valóban tisztító erejű. Fityiszt mutató incselkedés: mi ezt is tudjuk, ezt is bevállaljuk.
Bár némi szennyest valóban kiteregetnek a „Kaposa” egykori és jelenlegi vezetőiről, és Pintér kiparodizálja még saját magát is, mégis tét nélküli az est. Sokkal inkább egy szarkasztikus vallomás magáról a színészlétről, mint önkritikus szembenézés. Effajta vallomást viszont mások már sokkal invenciózusabban, mélyrehatóbban tettek, elég csak Bereményi Géza Turnéjára gondolnunk. Pintér Béla most a két szék között a pad alá esett.
Sem provokációra adott válasza, sem a művészlétről írt bluesa nem lett elég karcos.
Igen, kegyetlen világ ez: maximalizálja a kiszolgáltatottságot, és könnyen kispadra ültet, hovatovább hímsoviniszta, egocentrikus embereket termel ki. Ám itt most mindebből nem igazán lesz általános érvényű, minket is érintő látlelet.
Nota bene a színészek, mindenekelőtt Jordán Adéllal, Bezerédi Zoltánnal az élen, igen magas színvonalon prezentálják a pintéri profán sorstragédiákat, nyelvezetet és a humorral erősen átitatott stílust. Keresztes Tamás (Ascher Tamás) virtuóz karakterábrázolásával, Elek Ferenc epizódszerepet is jelentőssé növeszteni képes tudásával, Dankó István (Pintér Béla) remek karikírozó képességével nyűgöz le. Éppen ezért sokat mondó, hogy a remek alakítások ellenére egy idő után mégis azon kapjuk magunkat, hogy időnként már-már unatkozunk.
Persze a kajánul hátulról mutatott színház többnyire igen szórakoztató és szellemes. És ez önreflektív népdalos, legényes színház akár jó is lehetett volna, ám Pintér nagyot akart dobni, és túlagyalta. A minden határ áthágása és a megfelelni vágyás egyszerre munkált az alkotóban, így lett darabja látszólagos hazardírozása ellenére egy meglévő panelekből építkező biztonsági futam.