Kelet-Magyarországról vezetett az útja a főváros meghatározó alternatív színházába. A Pintér Béla társulatában igen népszerűvé vált színész az utóbbi években a filmvásznon is egyre meghatározóbb szerepeket kap. Játszott a Pánik és a Tiszta szívvel című filmekben, majd a széles körű ismertséget az HBO hazai gyártású sorozata, az Aranyélet simlis, de érző szívű férfi főszereplője hozta meg számára. Nagyinterjú.

– Fáradt? Azért kérdezzük, mert nemrégiben adott egy interjút, amelyben részletesen ecsetelte, mennyire elfoglalt és túlterhelt egy magyar színész.
– Most kicsit nyugodtabb időszak van. Akkor szembesülsz igazán ezzel a problémával, amikor külföldön forgatsz, vagy külföldi színészekkel találkozol. Ma sok producer van, aki Magyarországra hozza a munkát. Mostanában is látható, mekkora a mozgás, jönnek-mennek Budapesten a nagy nevek, Penélope Cruz, Javier Bardem, Ryan Gosling, Harrison Ford bukkan fel nálunk. Esetükben azt látjuk, hogy három-négy hónapra eljönnek egy másik országba, hoznak mindent és mindenkit, beleértve a saját szakácsukat is, és a forgatás alatt mást nem is csinálnak. Amerikában a szakszervezet úgy tarkón nyom, ha tíz perccel tovább veszed igénybe a színészt, és ő emiatt nem vonulhat vissza a lakókocsijába, hogy egy hétre leáll a forgatás. Nálunk más a tempó. Igen, időnként túl vagyunk terhelve. Van, hogy valaki tizenkét órát forgat, és utána még játszik a színpadon, ahol másfél órát kell beszélnie. De ez régen is így volt. Rudolf Péter mesélt nekem egyszer arról, hogy reggel mentek a színházi próbára, aztán forgatni, rádióztak, este felléptek, éjszaka még tévéfilmet csináltak, akkor évi negyven-ötven készült ezekből. Mégis életük legboldogabb időszaka volt ez. De igaz, hogy ebben tönkre is lehet menni.

– Akkor ez az időszak most önnek is ilyen? Játszik színházban, filmben, tévésorozatban is. Melyiket érzi a legközelebb magához?
– Ettől a kérdéstől mindig megőrülök. A film kiváltságos dolog egy magyar színész számára, hiszen nem nagyon válogathat. Mindegyiknek megvan a maga szépsége. A színház hosszabb repülés, mindig a csúcson kell lenni. Ráadásul Pintér Béla társulatával olyan előadásaink vannak, amelyek régóta futnak. Ez kondiban tartja az embert. Mind fizikailag, mind pszichikailag. A november most olyan hónap, amikor huszonöt előadásunk van, összesűrűsödött minden. Arról nem is beszélve, hogy Pintérnél nincs lazítás, nem lehet előadás közben kimenni mondjuk a büfébe. A filmre visszatérve, nagyjából öt éve játszom végre komolyabb karaktereket. A filmforgatás másféle idegrendszert igényel, néha akár órákig kell ülni és várni, aztán hirtelen berántanak, és akkor és ott kell a legjobb formában lenni. A legnagyobb kihívás ebben az, hogyan tudod összelapátolni és kordában tartani az energiáidat. Egy férfi színésznek egyébként is a negyven–ötven éves kora közötti korszak a legintenzívebb, ilyenkor érnek össze benne a dolgok. Úgy szeretnék majd később visszaemlékezni ezekre az évekre, hogy tömény és nagy korszak volt.

– A mostani filmes kiteljesedésében fontos szerepet játszik Till Attila, akinek mindhárom eddigi művében, a Pánikban, a Csicskában és a Tiszta szívvel-ben is szerepelt. Már a kezdetén sejthető volt, hogy ilyen termékeny együttműködés lesz?
– Tilla nagyon szerette a Pintér Béla-féle Anyám orra előadást, ennek apropóján kezdtünk sokat beszélgetni. Említette, hogy tervezi a Pánikot, mondta, hogy próbáljunk kicsit, legyünk együtt. Nagyon jó élmény volt. Szeretem benne azt a feltétlen figyelmet, amellyel a munkatársai és a barátai felé fordul. Szeretem az antielitista hozzáállását is. Zsigerileg érzi, hogy milyen vagyok. Tudja, hogy képes vagyok megfogalmazni, amit szeretne kimondani.

– Megfogalmazta valaha is, hogy konkrétan mi az, amit értékel önben színészként?
– Azt szoktam nyilatkozni, hogy egyszerűen gondolkodom a színészetről, ami szerintem ötven százalék szív, ötven százalék agy. Erre Tilla azt mondja, hogy szeretem leparasztozni magamat, miközben nagyon is gondolkodom, csak úgy csinálok, hogy ez ne látszódjék. Fontos számomra, hogy figyelmeztessenek a hozzám közel állók, mielőtt elkezdeném balzsamozni magam, vagy azt hinni, hogy megmondóember vagyok. Törőcsik Mari mondja mindig, hogy életében összesen úgy három-négy jó estéje volt a színpadon. Pedig ő aztán tényleg világszínvonal.

– A magyar film mostani korszakát milyennek látja?
– Nagyon jó korszak ez, sok tehetséges emberrel. Valamiért vagánynak érezzük itthon, hogy leszóljuk a filmjeinket. Tény, hogy másképpen nézik a filmeket az emberek. Sajnos eltűntek a művészmozik. A kilencvenes években, ha végigmentél a körúton, ott sorakoztak mind. Graffiti, Hunnia, Horizont, Örökmozgó, Művész, Szindbád, a Rákóczi úton az Európa, sorolhatnám. Úgy sétáltam végig, hogy nézelődtem, hova üljek be. Ezzel, hogy az emberek letöltik, ágyban nézegetik a filmeket, eltűnt a varázs. Régen a film után még be is ültél valahova megbeszélni, amit láttál. Amikor megnéztem a Metro moziban Lars von Trier Hullámtörését, a Bajcsy-Zsilinszky úton úgy mentem szédelegve, hogy időnként a házfalaknak kellett támaszkodnom. Viszont a mai, megváltozott filmfogyasztási korszakban nem kellene szerénykedni, igenis vállalni kéne, hogy vannak jó filmjeink, világszínvonalú rendezőink Hajdu Szabolcstól Mundruczó Kornélig, Pálfi Györgytől Horváth Liliig, Tillától Nemes Jeles Lászlóig.

– A magyar közönség mintha nem értékelné annyira mindezt. Legalábbis a nézőszámokból erre lehet következtetni.
– Ma arra is rákattintanak az interneten százezren, ha valaki kinyit egy sörösdobozt. Megnézik ugyanennyien, ahogy egy fiatal lány kipakolja a táskáját, hogy megmutassa, mit visz a buliba. Erre van a többségnek energiája, erre a másfél percre. Nem vagyok maradi, próbálom feldolgozni, hogy nem a hetvenes években élünk, amikor százméteres sorok vártak a Szegénylegények vetítésére. De ez nem az anyagiakon múlt, hanem a kíváncsiságon.

– Miért van az mégis, hogy közben – főleg a fővárosban – rekordokat döntenek a színházi nézőszámok?
– Van ebben egy érdekesség. A színházi jegyek többségét a nők rendelik, ők hozzák magukkal a férjüket vagy a barátjukat. Jó lenne, ha a mozival is így történne… De nem csak a fővárosiak szeretik a színházat. Most már ott tartunk, hogy a legtöbb vidéki színház is évente jelenti, ennyi meg ennyi százalékkal nőtt a bérletesek száma. Úgy tűnik, az emberek büszkék arra, hogy színházba járnak.

– Feltűnően közéletivé vált a kortárs magyar színházi élet az elmúlt években. A színház iránti felfokozott érdeklődésben nem játszik közre az is, hogy itt valós problémákkal szembesülhetnek a nézők, ami a kortárs magyar filmeknél nem feltétlenül igaz?
– Azért például az Aranyéletben, amely nem film ugyan, de mégis mozgóképes munka, benne van a közéletiség. Ezért is megy vissza a második évad a rendszerváltás utáni időszakig, hogy lássuk az apró és aljas trükköket, amelyek a húsz évvel későbbi nagy balhékhoz és a közpénzbotrányokhoz vezettek. Igen, a színházban is vannak ilyen időszakok, de ezek egy idő után lecsengenek. Az a jó, ha olyan színházi előadást tudsz színpadra vinni, amely a közéleti elemeket képes dramatizálni, és nem hangos ordítással nyomja ezeket az arcodba, hanem a karaktereken keresztül, finoman. Nem kijelent, hanem felkínál, és a néző eldönti maga, hogy mit gondoljon.

– Lehet akkor azt is mondani, hogy Pintér Béla színházának politikai üzenetei például azért fogyaszthatóbbak, mert nagyon jó a humora?
– A humor a legnagyobb fegyver. Képes azokat is meggyőzni, akik azt hiszik, ilyesmin nem lehet nevetni. A néző úgy ismeri fel a helyzetek fonákságát, hogy amíg benne van, nem is érzi, de kívülről látva rájön, hihetetlen, mennyire bolond világban élünk. Persze akkor a legjobb, ha közben az előadás a szívedet is csavargatja.

– Gondolta volna, hogy az az alternatív színház, amelyet Pintér Béla képvisel, így át tud törni, ennyire népszerű lesz?
– Ha mi ezt Franciaországban vagy Németországban csinálnánk, már tíz éve kaptunk volna mondjuk egy régi gyárépületet, amelyet átalakítanak, és utána folyamatosan játszunk ott négyszáz embernek. Ehhez képest itthon szétszórva, különböző helyeken megyünk színpadra minden este. Az elején, 1998-ban persze mi sem gondoltuk, hogy ez lesz belőle, csak az adott előadásra koncentráltunk, és arra, hogy olyan színházat csináljunk, amelyben van életenergia és -ösztön. Emlékszem, hogy kiküldtük Tamás Gábort, a technikusunkat, számolja meg a nézőket, és ha többen vannak, mint mi, eljátsszuk az előadást. Nem indult könnyen, de aztán a Parasztoperával sikerült áttörni.

– Till Attiláról már esett szó, Pintér Béláról is, rajtuk kívül Zsótér Sándor játszott fontos szerepet az életében. Van még valaki, akit meg kell említenünk ebből a szempontból?
– Gaál Erzsébetet feltétlenül, aki tragikusan fiatalon halt meg. Annak idején a nyíregyházi színházban engedték meg neki, hogy rendezzen. Hiába volt hatalmas tehetség, mintha nem bíztak volna benne eléggé. Igaz, nem volt könnyű ember. Utálta a megúszást a munkában, miközben bárkinél tehetségesebb volt. Nála játszottam először. Később Budapesten, a József Attila Színházban rendezett gyönyörű Pilinszky-darabot, Gyerekek és katonák címmel. Ezzel meghaladta korát, sokan értetlenül nézték, hogy mit akar. Utána mint egy lánc, úgy fűződtek fel egymásra ezek az emberek. Gaálnak köszönhettem Zsótért, aki átvitt Pintér Béla társulatába, aztán rajta keresztül jutottam el Till Attilához. Sokat adtak nekem mindannyian, és szerintem én is sokat adtam nekik.

– A Tilla rendezte Tiszta szívvel című filmben, amelyben kerekesszékes bérgyilkost alakít, amatőr, sőt fogyatékkal élő színészekkel dolgozott együtt. Mennyire jelentett ez különös élményt?
– Nagyon sok mindenre rájöttem közben. Hónapokat töltöttem a Marczibányi téren, a mozgássérültek rehabilitációs központjában, végtaghiányosok között. Egy forgatás alatt sokszor van, hogy órákig csak vársz. Közben beszélgetsz az ottaniakkal, ami olyan, mintha egy lelki golyószóróval megsoroznának. Volt, akinek az esküvője előtti napon bénult le a gerince egy balesetben, a másik hülyeségből kiesett a vonatból, elvesztette három végtagját. Amikor ezeket a történeteket csillogó szemmel, mosolyogva mesélik, nem hiszed el, hogy vannak ilyen erős akaratú emberek. Úgy éreztem, mintha képletesen átdobták volna nekem a labdát. Hogy ezeket nem fogod átélni, de mi felkínáljuk neked a történeteket. És ezek a történetek a filmben biztosan rajta vannak az arcomon. De ebben a szerepben ugyanúgy benne van a két másik szereplő, Fenyvesi Zoltán érzékenysége és Fekete Ádám humora, akik szintén megnyíltak előttem.

– A fizikai felkészülés sem lehetett egyszerű.
– Volt, hogy hazavittem a kerekesszéket. Akkor meredek utcában laktunk. Arra gondoltam, ha ez komoly lenne, haza se tudnék jutni. Már ott megbukom, hogy egy nyolccentis padkán feljussak. Ha valaki Csepelen lakik, és leszáll a Boráros téren, utána negyvenperces kör, hogy onnan feljusson. Valahogy azt érzed, mindig az esendők, a szerencsétlenek vannak a legkevésbé a figyelem középpontjában. Ezalatt a lelki esendőket is értem, akik nem boldogulnak ebben a világban, ahol mindent mindig meg kell oldani, meg érvényesülni kell. Én Kelet-Magyarországról származom, és megdöbbentő látni az egyenlőtlenségeket. Van, ahol öt darab tojásnak is óriási az értéke. Itt, a fővárosban meg egyesek azért visszadobnak egy több ezer forintos fogást az étteremben, mert van benne fokhagyma. Fontos ezt érzékelni, és az is fontos, hogy hasson az ember művészetére.

– A HBO sikersorozatában, az Aranyéletben simlis családapát játszik, aki fel akar hagyni a bűnözői életformával, de csak még bonyolultabbá és veszélyesebbé válik az élete. A nézők még nem tudhatják, a történet végén győztesként vagy vesztesként látjuk viszont, de kíváncsiak lennénk, hogy ön milyennek látja a hőst: erősnek vagy gyengének?
– Minden nézőpont kérdése, az is, hogy mit vagy kit tartunk erősnek. Ez a karakter például erkölcsileg megbukik, de emberileg nem. Az, hogy átver másokat, aljas dolog. Ettől függetlenül mégsem jellemtelen. Bár mocskos dolgokat csinál, mégis szerethető. És ahogy fordul tovább a sorsa, át fog alakulni. A legnehezebb a színészetben egy teljes, hiteles embert a néző elé tenni. Sok dolgot kell tudni ehhez az életről.

– Nem szokta elhallgatni a saját botlásait, akár a magánélete rossz döntéseit sem. Úgy fogalmazott egy interjúban, hogy súlyos terheket cipel ezek miatt. Ezen tapasztalatok mennyire segítették az Aranyélet-szerep megformálását?
– A terhektől nem lehet csak úgy megszabadulni. Annyi idősen, amennyi vagyok, nem szabad menekülni, szembe kell nézni a tényekkel. Nem szabad látszatéletet élni. Aki nem azt az életet éli, amit szeretne – ez igaz például az Aranyéletben játszott szerepemre is –, idegronccsá válik. Aztán esetleg megtörténik, hogy autóvezetés közben csinál egy apró, de rossz mozdulatot. Egyszer beszélgettem egy erdélyi magyar emberrel, aki gyanakodott, hogy a felesége megcsalja. Később kirakták a házából, vissza kellett mennie a szüleihez, ami egy férfi életében nagy törés. Ő mesélte, hogy öngyilkos akart lenni, fának akart menni az új Daciájával. Azért gondolta meg magát, mert sajnálta az autót. Az én fejemben meg az járt: nem mindegy már, mi van az autóval, ha úgyis meghalsz? De ilyen a sorozatbeli szereplőm gondolkodása is, aki inkább úgy dönt, viselkedjünk végre ésszerűen. Vagy szeressünk máshogyan, jobban, mielőtt még jön a teljes elmebaj.

– Személyesen könnyebbek már azok a terhek?
– Igen. Azért, mert imádni való emberek vesznek körül. A családom, a barátaim. Szerencsére nem kell egymásnak soha hazudnunk.

Forrás: http://mno.hu/nagyinterju_magazinban/mintha-egy-lelki-golyoszoroval-megsoroznanak-1372143

Thuróczy Szabolccsal beszélgettünk az Aranyélet második évadáról, Till Attila Tiszta szívvel című filmjéről, valamint Zsótér Sándorhoz, Pintér Bélához és Müller Péter Sziámihoz fűződő kapcsolatáról.

Hamarosan indul az Aranyélet című filmsorozat második évadja, amelyben főszerepet játszol. Mi lesz a karaktereddel ebben az évadban?

Miklósi Attila, akit alakítok, továbbra is próbál jó útra térni, tisztességes munkát vállalni, és minden erővel összetartani a családját. Egyre sűrűbb, egyre drámaibb lesz a történet, és közben flashbackszerűen bejön a múlt, a kilencvenes évek eleje, ahol megismerkedhetünk a főszereplők fiatalkori énjével. Úgy érzem, még nagyobb így a tragédia, hogy látjuk, miként váltak ezekből a szépreményű fiatalemberekből roncsok. Az én karakteremet ifjabb Vidnyánszky Attila alakítja, akit én javasoltam a szerepre.

Az Aranyélet első évada meglehetősen kemény társadalomkritikát fogalmazott meg. A második évadban is erre számíthatunk?

A sorozatnak ez egy meghatározó vonása, de nem akarja az arcodba nyomni. Egy agyatlan, lélektelen politikai kultúra vesz körül minket, a hatalomért való eszetlen ragaszkodással. Minderről nem beszélni bűn lenne.

Az újgazdagok világában ezt jobban lehet ábrázolni?

Az újgazdag és a fehér galléros bűnöző nálunk lassan már ugyanaz. Szinte nevekre lebonthatjuk, hogy ki az a hat-nyolc ember, aki mozgatja ezt az egész országot gazdaságilag és politikailag. Adja Isten, hogy a túlvilágon el kelljen számolniuk azzal, ami jelenleg zajlik itthon. Komoly európai országokban ezért börtönbe kerülnének, de Magyarországon mindent meg lehet úszni.

Ugyancsak főszerepet játszol Till Attila Tiszta szívvel című filmjében, amelyet Magyarország az idén Oscar-díjra nevezett, legutóbb pedig Los Angelesben kapott díjat. Karaktered, Rupaszov piti bűnöző, csak ő éppen a személyes tragédiája miatt csúszott le.

Igen, ez a film másképp izgalmas, mint az Aranyélet, mert itt a külső körülmények faragnak bűnözőt a főszereplőből. Miután egy baleset miatt kerekesszékbe kényszerült, úgy gondolja, az élete nem nagyon fog megváltozni, és már az se rizikó neki, ha embert öl.

Mundruczó Kornél Fehér isten című filmjében is fontos szerepet játszottál, amelyet szintén Oscarra nevezett Magyarország, és több díjat is nyert, például Cannes-ban is. Úgy tudom, voltál is a filmfesztiválon. Kezded megszokni a vörös szőnyegek világát?

Magyar ember azt soha nem tudja megszokni. Cannes-ban az egyik főszerepet játszó Zsótér Sándor mellett ültem a vetítésen, akkor láttuk először a filmet. Fura érzés volt kint lenni vele és mellette ülni, mert az egész pályámat vele kezdtem, most meg mindketten Cannes-ban kötöttünk ki.

Térjünk át akkor a színházi pályádra. Ha már szóba hoztad, hogyan indult ez a pálya?

A legfontosabb személy Gaál Erzsébet volt, neki köszönhetem, hogy színész lettem. Mint „cselédkönyves” színésznő ment le Nyíregyházára, de már hamar kapott lehetőséget rendezni is. Zsótért hívta dramaturgnak, és egy közel tíz évig tartó kapcsolat alakult ki közöttük. Gaál Erzsi első rendezésében, ami Büchnertől a Danton halála volt, több hónapos próbaidőszak során kerültem be a forradalmi népbe. Rögtön megfogott az a rendkívül erős kisugárzás és hit, ami kettőjük munkáját jellemezte. Aztán Gaál Erzsi mondta Zsótérnak, hogy rendezzen, mutassa meg azt a sok őrületet, ami a fejében van. Akkor Zsótér elkezdett rendezni, olyan darabokat, mint a Titus Andronicus, az Orpheus alászáll, a Cyrano, én pedig mindben játszhattam. Mondhatom, hogy megfertőződtem a színházzal.

Mégsem a színműre, hanem jogi karra mentél.

Gyerekként sportiskolába jártam, sem kedvem, sem energiám nem volt a tanuláshoz. Aztán ahogy nőttem, egyre jobb tanuló lettem, tizennyolc éves koromra lettem a legjobb. A bátyám jogra járt Szegeden; úgy voltam vele, miért ne próbálnám meg én is. Én akkor már olvastam kortárs írókat, a történelmet meg szerettem, így a családom legnagyobb megdöbbenésére felvettek. Esti szakra jártam, közben pedig Nyíregyházán játszottam Gaál Erzsi és Zsótér mellett.

Pintér Bélával honnan datálódik az ismeretségeket?

1994-ben Szolnokra szerződtünk, miután ott lett főrendező Zsótér Sándor. Egy fura, zaklatott évadot töltöttünk el ott egy akkor nagynevű színházban, ahol korábban Székely Gábor is volt főrendező. Zsótér nem tudta végigvinni, amit akart: méltatlan, buta csatározásokkal kellett szembenéznie. Miután elment onnan, a Szkéné Színházban felkérték, hogy rendezzen Mizantrópot Garaczi László átiratában. Én mentem vele, és az akkor már a fénykorán túl lévő Arvisura társulatból szerepelt benne Scherer Péter és Pintér Béla is. Engem Bélával rakott össze Zsótér, mi voltunk „Acsa és Teca, a két szenilis bájgúnár”: Béla hosszú hajjal, én kopaszon. Aztán jött a Hófehérke című előadás Dióssi Gábor rendezésében, amiben én voltam a gonosz mostoha, Béla meg Hófehérke. Utána a Don Quijotéban szintén együtt játszottunk, akkor Béla már nagyon szeretett volna rendezni, azt az előadást rendbe is rakta. Első saját darabja a Népi rablét volt, amelybe olyan színészeket keresett, akik tudnak néptáncolni. Én mondtam, hogy nem tudok, így lettem az anyakönyvvezető. Ez volt 1998-ban, onnan datálódik a közös munkánk a társulattal.

Pintér Béla maga írja a darabjait, a szerepeket mindig a társulat egy adott tagjára. Ti mennyiben vesztek részt a végső szöveg elkészülésében?

Az én egyéniségemre szabni a szövegeket nem olyan nehéz Bélának, mivel ismeri a szóhasználatomat, a hülyeségeimet. Ha bizonytalan, természetesen megkérdezi a véleményünket; ha van egy erős, jó dolog, ami tetszik neki, arra nyitott.

Az utóbbi években egyre hangsúlyosabb az előadásaitokban a történelmi múlttal és a társadalmi jelennel való szembenézés, gondoljunk csak a Szutyokra, a Kaisers TV, Ungarnra vagy a Titkainkra.

Bélát feszíti, hogy mi történik ebben az országban, és a színház az eszköze, hogy ezt megmutassa. Azt viszont soha nem lehetett mondani, hogy egy adott politikai oldalnak kötelezné el magát: mindenki megkapja a magáét.

Az elmúlt másfél évben többször léptetek fel mint a társulat tagjai Müller Péter Sziámival és zenekarával, az AndFriends-zel. Legutóbb a nyáron a Kobuci kertben láthattunk többek között téged is. Hogyan kezdődött ez az együttműködés?

Én az underground zene bűvöletében éltem a nyolcvanas években, betéve tudtam az URH, a Kontroll Csoport és az Európa Kiadó szövegeit. Nemrég abba a házba költöztünk, ahol Müller Péter Sziámi is lakik, és mikor egyszer hallottam, hogy zenekarával éppen alattam próbálják ezeket a dalokat, fogtam egy üveg rozét, lementem, és mondtam, hogy a Száz bolhát elénekelném. Mondták, ott a mikrofon, tessék, énekeld. A Titkainkban egyébként megszólal a Kontroll Csoport egy dala is, úgyhogy innen jöhetett az ötlet Sziáminak, hogy a Besúgók és provokátorok című dal kapcsán csinálhatnánk egy közös koncertet. Aztán olyan sikeres lett az együttműködés, hogy a társulatból Roszik Hella már a zenekar tagja is lett.

Végül mi várható a közeljövőben a társulattól?

Február végén lesz az új bemutatónk, novemberben kezdjük el próbálni. Közben januárban lesz egy kis leállás, mert a Titkainkat meghívták Amerikába, ott fogunk vele turnézni. Hogy pontosan miről is szól a következő darab, azt még nem tudom, de azért is jó Bélával dolgozni, mert ez mindig meglepetésként éri az embert.

Forrás: http://7ora7.hu/2016/11/03/thuroczy_szabolcs_magyarorszagon_mindent_meg_lehet_uszni

Csencselő roma volt a Kalandorokban, verőlegény a Valami Amerikában, meleg rendőr a Pánikban. Ez utóbbi az első közös filmje Till Attilával, utána jött a Csicska újkori rabszolgatartója, legutóbb pedig a Tiszta szívvel tolószékes gengsztere. Thuróczy Szabolcs a magyar film egyik legizgalmasabb arca. Játéka mindig életteli, felkavaró, a Szerdai gyerekben egyenesen szívbemarkoló.

Zűrös életű, önmarcangoló, örökké vesztes emberek jó ismerője. Néha dúvad, máskor meg kenyérre kenhető. Ahogy az adott karakter kívánja. Érzelmi amplitúdója behatárolhatatlan. Tehetsége is. Ezért tartozik a legkeresettebb és legismertebb magyar színészek közé. Pedig nem járt színművészeti főiskolára. Jogi karon diplomázott. Játszani vidéken kezdett, így került fel Budapestre. 1998-tól Pintér Béla társulatának a tagja. Nem is tudja, pontosan hány, tizenhat vagy tizennyolc előadás szövege van a fejében. Cannes-ban öt filmjét vetítették már, de csak egyszer jutott ki, akkor is „futva”. Este lement a film, a Mundruczó Kornél rendezte Fehér Isten, hajnali négykor már vitték a nizzai repülőtérre, mert aznap este már Bécsben lépett színpadra.

Édesapja ügyvéd, a bátyja is jogászként végzett, akárcsak ön. Mégsem követte az útjukat.

Estin végeztem el az egyetemet. Akkor már színházzal foglalkoztam. Meg sem fordult a fejemben, hogy beleharapjak a jogi pályába. Nagyon furcsán alakult az életem. Sportiskolába jártam, rossz tanuló voltam. Hirtelen fordult a kocka. Tizenhét-tizennyolc éves koromban elkezdtem bújni a tankönyveket. Meg is döbbent a család, amikor felvettek az egyetemre. Apám és anyám iránti tiszteletből el is végeztem, de ma már egy egyszerű szerződésben is elvesznék. Esterházy Péter matematika szakon végzett, Nádas Péter fotósként kezdett. Mindenki felépíti magát valahogy. Én sorsokat szívtam magamba. Olyan az alkatom, hogy életek ragadnak rám. Másvalaki megroppan ennek a súlya alatt, és összetörik. Az én esetemben valószínűleg most érnek össze a dolgok. Elmaradnak a felesleges mondatok. Színpadon is, filmben is próbálok egyre tömörebben fogalmazni.

Mi minden kellett ehhez?

Mindig ragaszkodtam azokhoz az emberekhez, akiket tehetségesnek gondolok, ők pedig megbíznak bennem. Színházban nem indult ez olyan könnyen. Nehéz volt az áttörés. Gaál Erzsébetnél kezdtem Nyíregyházán. Megfogott és lenyűgözött, ahogy ő a színházról gondolkozott. Szenvedéllyel, őrületes alázattal. Utána jött Zsótér Sándor, az ő világlátása, majd Pintér Béla színháza. Ha az ember nem tesz túl nagy vargabetűket a pályán, és nem vállal el nagyon bántó dolgokat, akkor látják, hogy mit képvisel, és szerethető, amit csinál. De nincs olyan nagy tudatosság az életemben, csak képes vagyok nemet mondani.

Till Attilával szemmel láthatóan értik és érzik egymást. Hol, milyen közegben találkoztak?

Látott egy előadásban Pintér Bélánál, és elkezdtünk beszélgetni. Ennek pont tíz éve. Egy filmes szeretné, ha sűrűbben dolgozhatna, a színház minden évben ad premiereket. Béla húsz előadást mutatott már be, és egy kivétellel mindegyikben benne voltam. Tilla is most kezd egyre jobban gondolkodni bennem.

Kieslowski alkotása, a Rövidfilm a gyilkolásról és Visconti remekműve, a Rocco és fivérei állítólag nagyon nagy hatással voltak önre.

Tizennyolc évesen még nem igazán hathatott rám a művészetében nagyra tartott Tarkovszkij. Nem mindent értettem belőle. A Rövidfilm a gyilkolásról sokkal egyszerűbb sztori. Emlékszem, ahogy a kivégzéshez vezették a fiút, az valósággal szétrobbantott. Utána sokáig nem tértem magamhoz. Hatalmas katarzist éltem meg. Ilyet szeretnék csinálni én is, fogalmazódott meg bennem. Ez lett a vágyam. Vagy a Rocco és fivérei! Nekem ilyen filmek jönnek be. A hatvanas évek, az a miliő. Soha nem volt annyi zseni a világ filmművészetében, mint akkor. Minden ilyen dolgot elrakok, ami aztán később előjöhet. Olyan persze soha nem fordult meg a fejemben, hogy úgy kellene játszani a figurát, ahogy ők játszották, akiket csodálok, de a lecsupaszított, velős, lényegre törő fogalmazás, ahogy a színészeket instruálja egy szenzációs rendező, az előttem van. Legalábbis próbálok elképzelni egy ilyen forgatást. Nem szeretem a veszekedős rendezőket, akik így próbálják előcsalogatni az emberből az állatot, vagy ennek a trükkjét alkalmazzák. Én azt szeretem, amikor összezár két ember, és a rendező csak arra koncentrál, hogy a legjobb állapotát hozza elő a színésznek, hiszen akkor fog igazán jól működni. Akkor tudok szárnyalni, amikor érzem, hogy a tenyerén hordoz a rendező, és látom, hogy nagyon fontos vagyok neki. Hogy nem azt sugározza felém, hogy tudna még négy-öt színészt hozni, aki korrektül megoldaná a szerepet. Pintér Bélának van erre egy jó előadáscíme: Tündöklő középszer. Ez elég népszerű dolog most nálunk.

Tóth Tamás 2001-es filmjében, az Anarchistákban is fontos szerepe volt. Gavrilo, a magányos lázadó.

Nem voltam már akkor fiatal. Majdnem harmincéves.

Olyan arcom volt, mint egy mexikói taxisofőrnek, mondta. A Tiszta szívvel kerekes székeseként meg valóban olyan a frizurája, mint egy német focistának.

Visszafiatalítottak. A múltamra való reagálás ez. Tilla is látta az Anarchistákat. Egyébként minden figurára úgy nézek, mint egy vázra, egy csontvázra, és arra pakolom aztán, amit gondolok róla. Nem mindig vagyok tudatos, ha meg igen, azt szeretem, ha ez nem látszik. Az a jó alapállapot, ha nézed a színészt, és rögtön beránt. Érdekelni kezd a sorsa, a története. Azonnal. Lehet, hogy az csak egy tojásrántottáról szóló beszélgetés, de ő mondja, és úgy mondja. Joe Pesci. Micsoda kvalitás! De egy cseh, egy lengyel, egy szerb, egy román színész is lehet ilyen. Andorai Péter, Cserhalmi György, Derzsi János, Lukáts Andor milyen jók! Vagy Javier Bardem. Nem mondhatod, hogy szép vagy szexi, de ha jól belegondolsz, rájössz, hogy mégis az. Vagy Gael Garcia Bernal a Korcs szerelmekben! Tetszett nagyon. Édgar Ramírez tíz-tizenöt éve építgeti a karrierjét, mégsem folyik bele a Matt Damon-i résbe. Pedig rendkívül tehetséges. Magyarország kicsi piac. Nálunk mindig azt hallom, hogy jaj, csak meg ne unjanak! Szerintem egy jó színészt nem lehet megunni. Harvey Keitel hetvenhét évesen is zárt világ. Nincs kétszázhúsz filmje, mint Udo Kiernek, aki minden apróságba belefolyik, és nagyon különös stílusú emberekkel dolgozik. Nekem is valahogy az az érzésem, hogy igazából az hat a nézőre, ha azt az erőt tudom képviselni, felszínre hozni, amit nem lehet megunni. A Tiszta szívvel is bátran, mindenféle óvatoskodás nélkül beszél olyan dolgokról, amiket általában csak filmekben fogalmaznak meg. Ha merészebben fogalmazol, lehet, hogy botrányt okozol, vagy feszültséget teremtesz, a hatás viszont nem marad el.

Erősen hatott rám az is, ahogy kerekes székkel közlekedik Tilla filmjében. Vagy amikor kiszáll belőle, és nekitámasztják egy taxinak. A néző valóban úgy érzi, deréktól lefelé élettelen a teste.

Mozgásterapeuta foglalkozott velünk a forgatás előtt. Nagyon meg kellett tanulni azt is, hogy ha kiesek a székből, akkor hogyan. Én mertem esni, a kerekes székesek kevésbé. Azt kellett erős koncentrációval megtanulnom, hogy soha ne mozduljon meg a lábam. Volt valaki, aki szinte csak ezt nézte, ellenőrizte a monitoron. Abban a jelenetben, amikor a két lány letámaszt a taxi mellé, én meg háromezret adok a sofőrnek, mert minden pénzbe kerül, még az az öt perc is, amíg ott állok a kocsijánál, hiszen neki az egy komoly fuvar Budapesten, az élet sűrű szegmensét mutatjuk meg. Hogy még egy ilyen helyzetet sem lehet ingyen megúszni. Vagy amikor nekiindulok a felüljáró hídnak… az is Tilla ötlete. Nagyon jó barátság kell ahhoz, hogy a rendező érezze, mi az, ami nekem jól áll, és legyen egy olyan pillanata is a filmnek, hogy azt már nem lehet megúszni. Tilla érdeklődése felém is, mások felé is mindig őszinte. Forgatás előtt egyébként hazavittem egy kerekes széket, hogy szembesüljek azzal, hol történnek fennakadások, ha kimegyek az utcára. Bécsben azért látni annyi kerekes székest, mert mehetnek a metróba, ott a lift, bátran használják ezeket a számukra magától értetődő segédeszközöket. Három hónapig gyakoroltam úgy, hogy Fenyvesi Zoli, a filmbeli partnereim egyike rengeteg trükköt mutatott. Vele nagyon sokat beszélgettem. Őszintén. Még a mozgássérültek szexuális életét is kitárgyaltuk. Mindenféle problémát, ami komoly feszültséget okoz számukra. Ettől lett ez ilyen vagány film.

Máté fia Zsámbéki Gábor növendéke a színművészeti egyetemen.

Ez kivételes helyzet. Ilyen kvalitású, komoly szaktekintély szavaira figyel egy fiatalember. Addig, míg nála van, az ő osztályában, biztonságban érezheti magát. Utána nekem kell még őszintébbnek lennem vele, ha szakmai dolgokról lesz szó. Remélem, igényt is fog tartani rá. Huszonkét éves voltam, amikor Máté született. Meggondolatlanul éltem akkor. A szabadságot akartam választani továbbra is. Sorsok roppanhatnak meg, ha nem elég okos, érzékeny a szülő. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet megúszni, be kell vállalni. Ha mindig csak simogatod és balzsamozod magad, ha nem vagy hibás semmiben, egy idő után valószínűleg röhögőgörcsöt kapnak tőled, és nem vesznek komolyan. Amikor Bori lányom megszületett, és magával rántott az apaság állapota, hogy kész, nincs menekvés, nincs visszaút, akkor történt a változás bennem. Össze kellett kaparnom magam, hogy nagyobb sérülések ne legyenek körülöttem. Kezdtem átgondoltabban élni, irányítani a dolgokat.

Van egy fotója, amely jó pár évvel ezelőtt Triesztben készült. Három lehajtott fejű férfi sétál át esőben a zebrán. Az édesapja, a bátyja és ön.

Ljubljanában dolgozott a bátyám, kimentünk meglátogatni. Az egész család. Apám és bátyám már tudtak a fiamról, anyukám még nem, pedig Máté már ötéves volt akkor. A fotót anyám készítette rólunk. Három fekete kabátos férfi… ott a sors, az elfojtott fájdalom, miközben anyám másfajta ritmusban éli meg a perceket. Ott fogja megtudni az igazat. Ezen a fotón nincs mellébeszélés. A lényeg van elkapva rajta. Döbbenetesen erős. Sokat jelent nekem. Ki is raktam a képet a nappaliban. Jó, ha látom.

Kusturica a fiával zenél, de hogy jóval közelebbi példát mondjak, Bán János a fiával játszik.

Adja Isten, hogy ez nálam is így legyen! Szívesen lennék Máté színpadi vagy filmes partnere.

Forrás: http://ujszo.com/online/kultura/2016/10/24/a-tiszta-szivu-bunos

Ascher Tamás és Novák Eszter osztályában végeztél zenés-színész szakirányon. Miért pont erre szakra jelentkeztél? Foglalkoztál korábban is zenével?

Összesen ötször jelentkeztem a főiskolára, negyedik próbálkozásom után egy évet a Miskolci Nemzeti Színhában töltöttem és az ott töltött év után úgy döntöttem adok még egy utolsó esélyt magamnak – mármint ami a főiskolai felvételimet illeti. Elsősorban az osztályfőnökeim személye inspirált, hogy még egyszer nekifussak – ha prózai osztályt indítottak volna most „prózai” színész lennék.

Hatévesen kezdtem zongorázni, zenei általánosban tanultam a Bakáts téren, a szüleim gyakran vittek az operába, az Erkelbe, koncertekre, így viszonylag korán „átitatódtam”. De természetesen a mindennapjaimban is aktívan jelen van, hol hallgatóként, hol előadóként.

Két alkalommal már zenét is készítettem Kákonyi Árpival (az Örkény színház zenei vezetője) Kálmán Eszter Justine, és N, mint Nosferatu c. előadásaihoz és lassan nekifogunk a Hattyúk Tava alapján készülő A Tó című új bemutatónak. Egy színházi előadásban pedig különösen fontos szerepe van a zenének, hiszen a helyzeteknek, a kimondott szavaknak, de a csendnek is ritmusa, dinamikája van.

Az egyetem után szinte egyből elkezdtél dolgozni a Pintér Béla és Társulatában. Mi az, amit megtaláltál Pintér színházában, ami miatt a mai napig izgalmas feladat a közös munka?

Az Anyám orra c. előadásuk olyan zsigeri élményt okozott, amivel korábban még nem találkoztam színházban. Mind íróilag, mind rendezőileg nagy hatást gyakorolt rám. A pontosság, a fegyelem, a koncentráció elengedhetetlen részei az előadásoknak és az alkotófolyamatnak. Az elvárások, amikkel Béla magát és bennünket is szembeállít, másokat talán feszélyezne, engem inspirál. Ez a fajta hozzáállás különösen szimpatikus volt és engem is arra ösztökélt, hogy rájöjjek csak így van értelme dolgozni.

Fontos szerepe volt a döntésemben az előadások humorának is, amit Béla olyan mesterien tud ötvözni a tragikummal. Egyszerre röhögök-zokogok a látottakon és önmagamon. Ez a fajta szellemiség, világlátás közel áll hozzám. És bár lassan kilencedik éve vagyok a Társulatnál – így már sok minden ismerősnek és néha ismétlésnek tűnhet – a mai napig lázba tud hozni, hogy hogyan jutunk el egy húsz oldalas bevezetőből – amit Béla az első próbára hoz – egy általában igen jól működő előadáshoz.

Az osztályoddal megalapított HOPPart Társulat előadásaiban is rendszeresen játszol, a Jurányiban A csúnya kacsa című előadásban láthat téged a közönség. Tengely Gábor rendezése egyszerre szól a gyerekeknek és a felnőtteknek, ez mennyire nehezítette meg a színészi munkát?

Semennyire. Gyerekeknek játszani hihetetlen öröm és felelősség is egyben. Könnyű abba a csapdába esni, hogy az ember gügyögni vagy mórikálni kezdjen, ha gyerekelőadásról van szó, de a gyerekek nem hülyék. Nem lehet és nem is érdemes őket becsapni.

A gyerekközönség könyörtelenül őszinte, nem tanult „viselkedni” ilyen helyzetekben, és ha úgy érzi, hogy amit lát az unalmas vagy egyáltalán nem érdekli, beszélni, fészkelődni, nyavalyogni kezd, ami tökéletesen megértek. A mi dolgunk az, hogy fenntartsuk a figyelmüket, hogy belekapaszkodjanak a történetbe és ne akarják elengedni. Ez gyakran sokkal több energiát és figyelmet igényel mint azt, az ember más esetben megszokta. Nemes és inspiráló feladat, de nem cserélnék a Bábszínház-béli kollégákkal…

Az előadás többek között a másságról és az elfogadásról szól. Mennyire ismerősek számodra az általad játszott csúnya kacsa tapasztalatai (a meg nem értettség, másnak lenni, kiközösítés stb.)?

Szerintem ez mindenki életében – különböző szinten és formákban – alapvető élmény. Irtózunk kilépni a komfortzónánkból és energiát, időt fordítani arra, hogy megismerjük és megértsük a számunkra szokatlan jelenségeket. Sokkal egyszerűbb, praktikusabb, gyorsabb ítéletet mondani fölöttük. Ez persze nincs jól így, de bevallom, pesszimista vagyok a javuló tendenciát illetően.

A mese végén a kiközösített csúnya kacsából egy mindenki által csodált szépséges hattyú válik. Szerinted mennyire boldog ez a vég?

Ezt mindenki döntse el magában. A magam részéről úgy gondolom, hogy az előadás hangvételéből adódóan azt sugallja, hogy bár tudjuk, mi zajlik körülöttünk valahol mégis mindenki happy-endinget szeretne, mégha az az esetek túlnyomó többségeben nem is jön össze.

Antal Klaudia

Forrás: http://juranyihaz.hu/friedenthal-zoltan/

Nemrég mutatták be a Till Attila rendezte Tiszta szívvel című filmet, amelyben Thuróczy Szabolcs kerekes székes bérgyilkost alakít. Az HBO két sorozatában is meghatározó karakterekben látható. Kezdetektől tagja Pintér Béla Társulatának, amelynek előadásai – az alternatív szcénában egyedülálló módon – többszázas szériákat érnek meg. Az eredetileg jogász színészt társulata és saját szakmai „partitúrájáról” is kérdeztük.

– Édesapja ismert nyíregyházi ügyvéd. Bátyja ugyancsak jogot végzett, ahogyan ön is. Mi vonzotta mégis az egzisztenciálisan bizonytalanabb színházi pálya felé?

– Léner Péter igazgatása idején rendezte Gaál Erzsébet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Büchner Danton halála című művét, amelyben civil fiatalokat eresztett össze profi színészekkel. Amunkát megelőző toborzáson Erzsi arról beszélt a helyi iskolákban, hogy nem statisztákat keres, hanem hús-vér karaktereket. Szenvedélyes volt. Jelentkeztem a válogatásra, és bekerültem az előadásba. De a színház felé húzott Ivo Krobot akkori Ivanov-rendezése is, és az egyik főszerepet alakító Szigeti András játéka. Az egyetemet végül estin végeztem el, miközben színházakban játszottam.

– A színművészetire egyszer sem jelentkezett?

– Gaál Erzsébet azt mondta: az nem olyan jó hely. Nem magyarázta túl a dolgot, de hittem neki. Nyíregyházán a kilencvenes évek elején már játszottam Zsótér Sándor első rendezésében, a Titus Antoniusban, majd más munkáiban is. Aztán Szolnokra mentem, amikor Spiró György lett az igazgató, Gaál Erzsébet a művészeti vezető, Zsótér pedig a főrendező. Ám hamar tovább kellett állnunk a szokásos politikai marhaságok miatt. Pestre ’95-ben jöttem, amikor Zsótér Garaczi László Mizantróp-átiratát rendezte a Szkénében. Más csoportok is dolgoztak ott, akkor találkoztam Pintér Bélával.

– Akivel majdnem húsz éve „tolják” együtt. Mi a közös önökben?

– Például a humorérzék. Már az is fontos, miként lehet egy asztaltársaságot úgy elszórakoztatni, hogy minden tagja értse tréfát, de az egyszerűség ne fusson primitívbe. Mindkettőnknek fontos a bátorság, a vagányság. Szeretünk úgy hatni az érzelmekre, hogy az váratlan és védhetetlen legyen. Mindez érzékelhető volt a Pintér Béla és Társulata első előadásában is.

– Állítólag Pintér Béla egy margitszigeti futás alatt vetette fel, hogy megrendezne egy darabot, van is víziója, látja az elejét, a közepét meg a végét. Ez volt a Népi Rablét. Programhirdető produkciónak szánták?

– Esküvőn játszódik, ahol az „igen” kimondásának pillanatában a vőlegény másképp dönt. Utóbb a menyasszony fejét is levágja, a legvégén pedig felakasztja magát a saját micsodájára. Az anyakönyvvezetőt játszottam, szinte az egyetlen szöveges szerepet a darabban. A többiek sokat táncoltak, sokféle dolog megidéződött: a hurkától a Fantán át a míves népzenéig. Mindaz, ami gyakorta szimbolikusan, de többnyire a giccshatáron túlfutva tükröződik vissza a magyar „néplélekben”. Az előadás húzta magával a nézőt. Nem akartuk vele megváltani a világot, de éreztük: jobb, legalábbis radikálisabb, mint amit más színházak produkciói kapcsán tapasztaltunk. Rátaláltunk benne arra a formanyelvre, amelyikkel hatásosan kifejezhetjük mindazt, ami a képességeink alapján megvan bennünk.

– Kezdetben mennyire motiválták a produkcióikat és a színészi építkezését a közélet történései?

– Az első Fidesz-kormány idején jártunk. Ment a mélymagyarkodás. A sok ökörség között úszni tanították például a Szent Korona papírmasé mását a Dunán. Nyomták, hogy aki nem visel kokárdát, az nem magyar. Ép ésszel ezen csak röhögni lehetett. A művészetet Pintér Bélával fontosabbnak tartjuk annál, hogy a hasonló baromságok eltereljék róla a figyelmünket.

– Pedig az előadásaik, az ön által formált karakterek is gyakran reflektálnak a hétköznapok baromságaira.

– A valóság részleteiként van benne helyük. De lényegesebbek a darabokban ábrázolt emberi viszonyok. Az a jó, amikor a művészet találkozik a közönséggel. Szerintem tilos azt mondani: van a magas művészet, amelyet csak a publikum kiválasztott része tud kódolni. Nonszensz, amikor a nézőt lenézve próbálják magyarázni, miért van az, amikor egy túlgondolt produkcióra a kutya sem kíváncsi. Persze a legegyszerűbb a legnehezebb. A jó színház és film mindig a szívre hat. Úgy megmarad az is, ami a fejnek fontos. Ehhez persze nyitott, bátor, előítéletek nélküli néző is kell. A publikum többsége ilyen.

– Valóban?

– A Pintér Béla és Társulata előadásai többszázas szériákat futnak. De a Tiszta szívvel című filmre kapott reflexiók is ezt bizonyítják. Közösségi fórumok, recenziók alapján egyértelmű: a fájdalom és humor jól eltalált elegye még arra is hatással van, aki amúgy szívesen bíbelődik olyan kérdésekkel, hogy megfelelő-e a film szerkezete, nem lötyögős-e itt-ott a dramaturgia.

– A Tiszta szívvel egyebek mellett a fogyatékkal élők problémáit hozza közelebb az épek világához. Till Attilával forgatott első, a cannes-i fesztiválra is meghívott rövidfilmjük, a Csicska témája a modern kori rabszolgatartás. Szerepei eltérő karakterek, de azonos bennük, hogy alkalmanként erősen ösztönvezérelt figurák. Zsigerből alakítja őket?

– Van tudatosság az alakításaimban, de az jó, ha nem látszik.

– A Tiszta szívvel tűzoltóból lett kerekes székes bérgyilkosa szerethető figura. Összetettségéhez az irodalom is adhat mintákat. A Csicska vadállati rabszolgatartójára miként „talált rá”?

– A Csicska esetében már a forgatás körülményei meghatározóak voltak: éppen bedőlt a filmek támogatási rendszere, kínlódva, évek alatt kalapoztunk össze pénzt az ötnapos forgatásra. Közben emberileg is közel kerültünk egymáshoz Tillával, pontosan értettem, mit szeretne bemutatni. Beugrott Lugossy László Köszönöm, megvagyunk című filmje is 1981-ből. Abban egy fővárosi, öntőipari szakmunkás felfogad cselédnek egy vidékről felkerült lányt, akit Nyakó Juli játszott. A melóst Madaras József alakította, szuggesztíven, hitelesen. A Csicska sztorija, készítésének hangulata és bonyodalmai, a Csicskát játszó Szitás Balázs figurája Dosztojevszkij-novellát idéztek bennem. Az is fontos volt, hogy Tillával a vidéket jártuk helyszíneket keresve. Voltak kocsmák, ahol mintha megállt volna az idő a hetvenes években. Mire elérkeztünk a forgatáshoz, abban egészen biztos voltam: a film húsz-huszonöt percében az emberi fájdalmat kell megjeleníteni valami iszonyatos töménységben. Azt kell érzékeltetni, hogy bizonyos emberi viszonyok kegyetlenségükben, felszínességükben korról korra változatlanok.

– A Tiszta szívvel kapcsán beszélt arról, fontos, hogy rendezője szakmai szempontból öntörvényű és elképzeléseiben rendíthetetlen alkotó legyen. Ám az ilyen habitusú alkotókhoz való kötődésnek egzisztenciális kockázata is lehet.

– Gaál Erzsi egyszer belekarolt a jövőmért aggódó szüleimbe, s azt mondta: ne nyugtalankodjanak, én később fogok beérni. Igaza lett. Az utam sem lehetett más, mint a hivatalos struktúrán kívüli létezés, annak minden nehézségével. Amikor kitartottam valaki mellett, mindig visszaigazolódott, hogy jól döntöttem. Akkor tudom a legjobb köreimet futni, ha szeretnek és bíznak bennem.

– Az HBO Aranyélet és Társas játék című sorozatai nem idegenek az alternatívabb színházi működésétől?

– Mindkét sorozat európai kotta alapján készül, ami garantálja a minőséget. Itthon olykor más a partitúra. Van, hogy irdatlan melót raknak egy projektbe, de pár elnagyolt részlet miatt mégis elbaltázzák az egészet. Szimpatikus, hogy a két sorozatban minden apróságra odafigyelnek. Például hogy egyébként jó színészek „kémiailag”, fizikailag is passzoljanak. Amúgy a Pintér Béla és Társulata sikereinek is az egyik „titka”, hogy holtpontjainkon olykor olyan új arcok érkezése segít át, akikkel egyrészt összepasszolunk, másrészt sajátos színeikkel is inspirálnak.

– A humort említette elsőre Pintérrel való kapcsolódásaként. De az is világos: a világ fájdalmasabb abszurditásaira is érzékenyek. Annak elviselésére elég a humorérzék?

– Sokat vagyok a családommal. Van egy nagy fiam, Máté. Mostani házasságomból két lányom, Bori és Orsi. Amit ezen a pályán megél az ember, az sokszor arra sarkallná, hogy bedobja a gyeplőt a lovak közé. Persze más közegben is hasonló lehet a helyzet. Fontos, hogy engem a szeretteim mindig visszatartanak a „megőrülésektől”.

Sztankay Ádám írása

Forrás: http://www.168ora.hu/arte/thuroczy-szabolcs-pinter-bela-es-tarsulata-szinhaz-film-kultura-145712.html

A Jászai-díjas színésznő játssza a főszerepet Fliegauf Bence Liliom ösvény című filmjében, amelynek világpremierje a Berlini Filmfesztiválon volt. Főiskolásként Kálmánchelyi Zoltánnal és Végh Zsolttal maga is készített kis költségvetésű filmeket, melyek közül az  Úristen@menny.hu díjat is nyert. Diploma után tíz évig volt a Budapesti Kamaraszínház tagja. Azóta különböző helyeken lép fel vendégként. Legtöbbször a Pintér Béla és Társulata produkcióiban. Ugyanakkor vizsgát tett olyan szakmából is, amellyel elboldogul bárhol a világban.

– Fliegauf Bence azt mondta, a Liliom ösvény főszerepére olyan nőt keresett, akinek a belsejébe bezártak egy kislányt, mint valami börtönbe. Ön saját filmes projektjei kapcsán fejtegette annak idején: Kálmánchelyi Zoltánhoz és Végh Zsolthoz hasonlóan gyermeki a gondolkodása. Családi a minta?

– Alkatilag anyukám is hasonló, és szabadabb szellemű. De sem ő, sem a nevelőapám, aki négyéves koromtól volt mellettünk, nem akarta, hogy színész legyek. Mindketten biztonságtechnikával foglalkoznak. Nevelőapám úgy vélte: színészként hátszél nélkül nem boldogulhatok. Amúgy egy élelmiszer-ipari iskola drámatagozatára jártam, játszottam több színjátszó csoportban. Vonzott a színészet, hiába mondták otthon: kereskedőként vagy gyors- és gépírónőként nagyobb biztonságban lennék. A színművészetire elsőre felvettek, köszönhetően Kinszky Juditnak, aki összeállította a vizsgaanyagomat, és Végh Zsoltnak, aki felkészített.

– Benedek Miklós osztályában erősödött a pálya iránti vonzalom?

– Van benne némi elegáns távolságtartás, ezért eleinte még kollégái sem nagyon nézték a vizsgáinkat. Amikor Novák Eszter és Zsótér Sándor is dolgozott velünk, mondogatni kezdték: vannak köztünk tehetségesek. Hallgatóként megértettem: ez a pálya nem olyan rózsaszín, mint hittem. Harmadév végén megcsömörlöttem. Mindenki erős individuum volt, mégis csordaszellem jellemezte a közösséget. Aztán a negyedév előtti nyáron Malgot István elhívott a Cigányhold című filmbe, ahol összejöttünk Istvánnal. Néhányan azt gondolták, megbolondultam. Ám a művein keresztül is érzékelhető a varázslatos világa, amelybe belecsöppentem. Hét évig voltam részese.

– Szerelem volt, vagy inkább intellektuális kaland?

– Szerelem. Kiszakított abból a szűk karámból is, amit a színművészeti vont körém. Pár mondatban nehéz lenne összefoglalni azt az időszakot, amit Maglódon töltöttem a malgoti mikrouniverzumban. Itt a Kamaraszínház nehezebb periódusait is könnyebben átvészeltem.

– A Budapesti Kamaraszínháznak annak megszüntetéséig volt tagja. Mondta nekem egyszer: a város szívében is úgy érezték, mintha a perifériáján működtek volna.

– Diploma után nem kapkodtak értünk. Amikor a Kamara egyik színésznője várandós lett, beugrottam a helyére, majd Szűcs Miklós igazgató szerződtetett. Ő nem színészből, nem is rendezőből lett direktor, hanem a színészkamarában volt vezető tisztségviselő. Ahhoz képest vett minket komolyan a szakma. Miközben máig fontosnak tartom pályámon a Liliom Julikáját, az Anna Frankot, a Három nővér Natasáját. A Kamarában olyan rendezőkkel is dolgozhattam, mint Valló Péter vagy Lukáts Andor, Ilan Eldad, és még sorolhatnám. Miközben olyanokkal is kellett, akik szakmai tapasztalat nélkül játszottak színházasdit. Üzletemberek például. Volt, hogy süket lányt kellett játszanom, és azt az instrukciót kaptam: amint megszólal a csengő, rohanjak az ajtóhoz. Más esetben kiderült, a darab színre állítója nem tudja, mit jelent a „takarás”. Ugyanakkor a megpróbáltatások összekovácsolták a társulatot. Más pozitívum: úgy lett például saját otthonom a nyolcadik kerületben, hogy amikor Szűcs Miklós felújított ott egy díszletraktárt, az önkormányzat előírta, hogy lakásokat is építeni kell fölé. Azokat a színészek kis kedvezménnyel megvásárolhatták.

– Úgy már futotta rá a fizetésből?

– Bankkölcsönből. Amit az elhíresült emesés reklámból tudtam visszafizetni. És persze a szüleim is hozzájárultak.

– Örömmel adta az arcát a banki kampányhoz?

– Olyan összeget kértem, amiről azt gondoltam: nem adják meg. Megadták, még rá is tettek egy picit, de azért volt egy kis ügyeskedés. Én azt hittem, hogy három jelenetre szerződtem, ám a forgatás előtti napon kiderült, egy egész éves kampányra. Nem esett jól, aztán amikor a második évben szóba jött a folytatás, már én voltam nyeregben. Nincs mit bánnom Emesén, akkor jelentett némi egzisztenciális biztonságot, amikor már éreztük: a Budapesti Kamara sorsa megpecsételődött. Ez a pálya tényleg nem rózsaszín. Amikor megszűnt a Kamara, azt mondták: bezáráshullám veszi kezdetét, de hál’ istennek nem ez történt. Ám a megszüntetés okait máig nem értem, bár talán jobb is. Azt gondolom, ezen a pályán az alkotói tehetség mellett a túléléshez külön képesség kell. Nálunk a legzseniálisabb színész is elvérezhet, ha nem irányítja tudatosan az életét. Némi talpraesettséggel rendelkezem, de szerencse nélkül ezzel nem sokra mennék.

– A Budapesti Kamara után Pintér Béla és Társulatánál foglalkoztatják a legtöbbet. Mázli?

– Sokat jártam Béla nyakára. Ott is beugrással kezdődött.

– Pintér Béla világa mennyire sajátos, zárt közeg?

– A próbaidőszakok sokkal intenzívebbek, mint a kőszínházi struktúrában. De nincs benne semmi szektaszerű. Ami a legfontosabb: minden este azt érzem, jó kiállni a közönség elé. Béla írja, rendezi is a darabjait, amelyek a jelenünkről szólnak. Olyan dolgokról, amelyek legbelül minden épeszű embert foglalkoztatnak.

– Pintér darabjai gyakran a politika történéseire is reflektálnak. Öntől hallottam egyszer: érzései szerint globálisan van valami nagy fájdalom a levegőben. Közéletről való magánvéleménye?

– A direkt politikát igyekszem kizárni az életemből. De színházi viszonyaink miatt sokat érzékelek belőle. Főként az alternatív társulatok támogatása vagy inkább negligálása kapcsán. Pintér Béláék külhoni sikereik miatt is jobb helyzetben vannak ugyan, ám néha eszembe jut: vajon meddig erősödhet a kritikus hangvétel? Mindeközben az is igaz, hogy bizonyos fokú „világfájdalom” a színész számára nagyon is inspiráló.

– A Liliom ösvényben családját elhagyó nőt alakít. A svájci Men Lareida rendezte A zürichi expresszben pedig egy prostituáltat, aki szeretné visszakapni a gyermekét. A két filmnek szakmailag mennyi a hozadéka?

– A zürichi expressz nem váltott ki nagy visszhangot. A Liliom ösvény pedig megosztotta a berlini közönséget. Nem vártam, nem is kaptam hollywoodi ajánlatokat. Kíváncsi vagyok a hazai bemutatóra.

– A való életben nem vonzza még az anyaszerep?

– De. Szívesen szülnék gyereket. Többen fel is ajánlották már a segítségüket, csak hárították a felnevelés felelősségét. Tréfát félretéve: egy aktív színésznek nem könnyű olyan párt találnia, aki elfogadja a hivatásával járó nehézségeket. Persze nem lehetetlen. Sokszor azonban úgy érzem, minimális azoknak a csodáknak a száma, amelyek még megtörténhetnek vele. Ezért olykor belegondolok: neki kéne vágni a világnak, kipróbálni magam más kulturális közegben.

– Színészként?

– Vizsgázott jógaoktató vagyok. Biztos, ami biztos.

Forrás: http://www.168ora.hu/arte/stefanovics-angela-liliom-osveny-pinter-bela-es-tarsulata-berlin-joga-szinhaz-143568.html