Diplomamunkaként Ölveczky Miklós (1938-2004) – más forrás szerint Vidolovits László építészhallgató – a Műegyetem második emeletének díszterme helyén csillogóan szellemes, ezerféleként használható flexibilis színházat konstruált (1970) Keleti István színházerjesztő szellemi irányításával. Ölveczky éveket Norvégiában töltött. Hagyatékát a Névtelen Színház Átépítész ügyesen hatástalanította. Legsikeresebb megoldásaként az előadás kezdete után semmi levegőt nem kap a terem, s ha Pintér Béla Társulatának új előadása túllépné a két órát, élve néző ki nem kerülne onnan. A lebutitott termet csakis Pintérék előadásaiért lehet eltűrni.

Az elmúlt szezonból továbbélő Szutyok a Szkénén az új évadban plafonig nézővel teli. Titkos színházi ünnepen Pintér esti hívei. Levegő nincs, de Pintér társulata miután már a játéklehetőségek teljes szélességét kimerítettnek látszott: merő újdonsággal kárpótol.

A kortársi magyar dráma háromfelé ágazik: darabot írnak azok, akik képtelenek rá, azok, akiknek tehetségük van a színpadhoz, átálltak a világirodalom átírására. Továbbá: ír Pintér Béla nemcsak félreismerhetetlenül színszerű drámát, de a felismerhető hazai valóságot viszi színre. Groteszkjei elragadtatott képzelettel a legkoszosabb magyar mindennapok kiszerűségéből a közhasználatú álomvilágot is megjeleníti.

Szemlézve a Szutyok tavaszi bemutatójának kritikáiban, érzékelhető a zavar. Friedenthál férfiassága nem elég férfias szerintük, holott alakításában az az érdekes, hogy az olvadékonyan puha ember arca mögött milyen ragadozóian mohó erők működnek, de hogy megnehezítse a klisék kedvelőinek dolgát: a szerzésvágytól és félreszeretéstől eltelt férfi ártatlan öntudatlansággal képviseli ellentétekből összetettségét. Heidlfeldről Hidegföldire magyarosított a helyi pék és irodalmi színpad vezető, végül kipattan, hogy nem svábból magyarított, hanem zsidó nevét fedte el ezzel az ügyetlenül váltott, németes hangzással.

Szamosi Zsófitól eszét vesztené egy filmoperatőr: percenként változik az arca. Majdnem összerakhatatlan, hogy ugyanazt a színészt látjuk, mint az imént. A Vígszínházban tejeskalácsian szelíd lány most vérszívó, behízelgő, férfiasan kemény. Hol vonzó, hol taszító. Oka: nem szerepet játszik. Eleven, ellentmondásos emberként működik.

Pintér Csővára kondenzált Magyarország. Félig sikerültek élik elégedetlen életüket. Pótszerekkel töltekeznek. Kevesebb alkohollal, irodalmi színpaddal, drámaírással kábítják magukat. A szeretetlenség, vagy a szeretni ügyetlenség keltette kínokat takarják jóindulatukkal, ami alól hamarosan előkopik mohóságuk, minden becstelenségre elszántságuk. Csámpás realizmus tárja föl a szociológiailag igaz, drámailag hiteles, a népszínművel kevert bohóctréfák köznapi melodrámákba fulladó összetettségét. Pintér szerző-rendezőként és kicsiszoltan szakszerű színészei: az elnyomott feleség Szalontay Tünde, a bájból, álnokságból, szeretetkeresésből és számító aljasságból álló Enyedi Éva, az autentikus falusiakat shakespearei clownként megjelenítő Thuróczy Szabolcs, Quitt László, a szöcskeként közlekedő Szakonyi Györk. Az érzelmességet iróniába csomagoló, a gúnyból megrendült emberi őszinteséget működtető társulat minden szava, mozdulata szabatos, kidolgozott, célszerű és őszinte. A komor sötétben a fejek felett fúvós hangszereken kísérő kísérteties Kerényi Róbert. Idővel kitetszik, hogy kakaslétrára tett négy-ötméteres széken ülve, jó néhány fafúvóson működik közre, fest hangulatot, rajzol ívet Kerényi Róbert ómagyar hangzatoktól Edit Piafi sanszonig terjedő zenéjével, miközben fegyelmezetten mintha nem is a többiekhez hasonló élőlény volna.

Pintér szemtelenül merész anyagkezelésére jellemző, hogy a Szkéné vezetőjét, vagy volt vezetőhét, Regős Jánost névvel és hiteles maszkkal parodizálja, mint az önfontosságától eltelt művészeti szakember, zsűritag, népnevelő, kurátor, süke-bóka fontoskodásainak bohóctréfáját szervesen illeszti be a véres és vérbe fúló történetbe.

Tamás Gábor hajópadló színpadát sötét függönyök keretezik. Ősi egyszerűségű színpad. Benedek Mari szenzációsan sokszínű jelmezei virágos rakott szoknyától, képzelet gazdag toprongyokig, és barokk opera dús jelmezeiig terjednek. Pintér Béla ez alkalommal nem főszerepet írt magának. A nyitó jelenet jegelt szívű orvosprofesszorát tudósi tekintélyét jelképező végeérhetetlen sleppként utána húzódó patyolatköpenyben adja, Jurisztovszkij Sosa velencei félmaszkjában. (Az operailag fölstilizált zenés betétben fekete félmaszkos diabolikus figurákkal megtoldva.)

A Szutyok napjaink legjobb magyar színdarabja és borzongató előadása.

Forrás: http://nol.hu/kultura/szutyok-807871

Pontos pillanatkép Pintér Béláék előadása a társadalomról. Nem ítél, csak megmutat. De ez éppen elég. Szutyok című, legújabb produkciójuk, mely egy árva lány sorsán keresztül láttatja a világot, a szegedi Thealter fesztiválon is sikeres volt.

Pintér Béla saját bevallása szerint társulatával az autenticitást és a giccset szeretné elegyíteni. Ez a kijelentés komolyabb következményekkel jár, mint gondolnánk. Az autentikus ugyanis soha sem lehet giccses, a giccses pedig autentikus: vagyis a hiteles és a művi mindig kizárják egymást. A Pintér Béla-előadások sprőd, látszólag teljesen hétköznapi nyelve is erre emlékeztet: ami a hétköznapokban megszokott, az a színpadon természetellenesnek, mert színpadtalannak hat, pontosabban újfajta színpadot teremt. És újfajta nyelvet, ami rólunk is szól meg nem is.

A közelségnek és a távolságnak egy effajta furcsa elegye különösen érezhető volt Pintér Béla társulatának a szegedi Thealteren látható előadásán is. A kamaradarabot ugyanis a nagy érdeklődés miatt a Kisszínház épületében játszották, ahol a nagyobb színpadnak azonban csak a hátsó felét használhatta ki az előadás. Így nagyon távol került tőlünk, nézőktől a játék tere.

A darab címszereplője, Szutyok egy állami gondozásban nevelkedő árva lány, akit senki se szeret, és akit egy gyermektelen házaspár csak azért is örökbe fogad. Szutyok a kis faluba magával viteti a vele „vérszerződésben” élő Anitát is. Beilleszkedésre való képtelensége és Anita cigánysága voltaképpen a darab története, illetve az, hogy hogyan reagálnak rájuk a faluban élők – az egy év leforgása alatt játszódó történet során mindenki kivetkezik önmagából.

Akár példázat is lehetne: hogyan válnak kiszolgáltatottá, szeretetlenné az emberek. Ezt a fajta stilizált példázatszerűséget erősíti a színpadkép leporelló jellege, a mozgások kiterített lassúsága. A példázatosság azonban nem megy a drámaiság rovására. Az például, hogy a történet során – vigyázat, spoiler – Szutyok magyargárdistává válik, nyilván nem csak aktuálpolitikai téttel bír. Pintér Béla darabja ugyanis nem ítélkezik a társadalom fölött, hanem pillanatképet készít róla. Vészes leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, a Szutyok politikus darab, a megszomorítottak nyomorúságáról és arról, hogy a rasszista indulatoknak maguk a rasszisták is áldozatai. Pintér Béla darabja ugyanis egyfajta lakmuszpapírként próbál működni, egy történetet beszél el. Rögzíti, amit lát a társadalomról, és arról, amit a társadalomról szoktak gondolni. Nem kommentál, hanem megmutat. Minden más csak ennek a következménye, de következmények vannak.

A cselekményvezetés ugyanis olyan bámulatosan ökonomikus, hogy szinte a görög sorstragédiákra emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy itt elég nehéz bárki iránt is rokonszenvet érezni. Pontosabban: ahogy előrehaladunk a történetben, ahogy mindenki egyre inkább szánhatóvá válik, úgy válnak egyre kevésbé rokonszenvessé. A történet újabb alászállásai ugyanakkor mintha a szereplők jelleméből fakadnának. A valószerűtlen maszkokat viselő szereplők – az árvaház igazgatója, az orvos, a rendőr – mind-mind azt sejtetik, a hivatalosság, a hatalom képviselői nem e világ részei.

Szintén nem tartozik e világhoz a darab talán egyetlen rokonszenves szereplője, a Roszik Hella finom alakításában feltűnő néni: ő azonban szintén nem tud a történet cselekvőjévé válni, tolószékében maga is kiszolgáltatott. Nem mintha nem lenne minden más szereplő is maga módján kiszolgáltatott.

A brechti epikus színház hagyományait is felidéző előadás ugyanakkor egy fergeteges önparódiát is tartalmaz. Az örökbefogadó házaspár ugyanis irodalmi kört vezet, ahol saját darabokat mutatnak be: autentikus népballadát, giccses slágerdallamokkal. A színjátszófesztivál lelkes zsűrije (a clownszerű Pintér Béla) épp a saját mondanivalók artikulálásán lelkendezik, miközben a darab szereplői épp ennek vannak híján. Legfőképp maga Szutyok, aki Szamosi Zsófi pontos alakításában ezt az egyet, az elkeseredést tudja megjeleníteni.

Pontos pillanatkép Pintér Béla előadása. Nem is csak a társadalom, de legalább annyira a társadalomról alkotott képünk képe. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. A darab, ami nem ítél, azt sugallja, minden megoldás hamis, ha a színházból kijőve valaki vagy valami máson, és nem magunk fölött mondunk ítéletet.

Forrás: http://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=2866

Szutyok: út a totális széthullás és kettős gyilkosságban manifesztálódó pusztulás felé

Kerecsendi Kiss Márton Az első című, meglehetősen didaktikus darabjából viszonylag jó film született 1944 gyilkos nyarán. A történetben az asszonynak nem lehet gyereke, csak egy rendkívül súlyos, életveszélyes műtét árán. Bonyolítja a helyzetet, hogy feltűnik a férj korábbi szeretője, karján közös gyerekükkel, akit „szégyene miatt” üldöztek el falujából. A tragédia közeli, ám harmóniában feloldódó utolsó képkockákon a fattyút örökbe fogadja a fiatal házaspár, a barnaképű, kikapós parasztmadonna pedig a sokgyermekes sánta szomszéd oldalán talál menedéket.

Tematikájában és sajátosan magyar levegőjében meghökkentően közeli rokona Az elsőnek Pintér Béla legújabb darabja, a Szutyok. Az azóta eltelt illúzióvesztő, a korábbi hazug idill helyett bizonytalanságot, kietlenséget adó időszak tapasztalataiból táplálkozó, kesernyésen abszurd iróniával átszőtt szüzsé ugyanúgy kezdődik. A hegyvidéki faluban élő Irén (Szalontay Tünde) és Attila (Friedenthal Zoltán) hiába vágyik gyerek után: az asszony méhét egy operáció közben fellépő komplikáció miatt eltávolítják. Örökbe fogadnak két fiatalkorú cigány lányt. Anitát (Enyedi Éva) némi idegenkedés után a helyiek is megkedvelik, míg egykori barátnője, Rózsi, gúnynevén Szutyok (Szamosi Zsófia) közutálatnak örvend. A helyzetet alapvetően megváltoztatja, amikor kiderül, Anita törvénytelen gyereket vár Attilától, a nevelőapjától. Innen egyenes az út a totális széthulláshoz, a kettős gyilkosságban manifesztálódó pusztuláshoz.

Pintér Béla most, ahogy azt Nietzsche megfogalmazta, nagyjából vérrel és mondásokban ír. Ennek következménye: a mű szinte parancsszerűen elvárja, továbbfűzve a gondolatot, hogy ne csak elolvassák/megnézzék, hanem a „könyv nélkül betanulják”. Belső működése, sokrétűsége miatt ez bizonyos értelemben nézői kényszerré válik. Ez pedig szépen korrelál az évkört atavisztikusan végigjáró alkotás legfőbb vezérfonalával, a vérmítosszal. Ennek különböző megjelenési formáiból pedig bőven van a kétórás előadásban. A főhős Attila rendezte népballadából született, a falusiak által előadott darabbeli darab, amely egy fesztiválon is sikert arat, a keresztény megváltás némi pogány ízzel átszőtt – a Pintér-opus metaforájának is tekinthető –, slágerrel elidegenített főmotívumát állítja középpontjába a széttépett gyermek vérében fürdő farkasok képében. Az újpogány vérgondolat manifesztálódik az őt övező utálatban magyar gárdistává kaméleonozódott Szutyok dermesztő megjelenésében és vulgárfasizmusában. Eszünkbe juthatnak a nevelőanya korábbi szavai is, amelynek gyökere szintén testnedvekről alkotott ősi ideák pórias, kegyetlen megjelenítése: „Szutyok rossznak született eleve. Förtelem. Mindenki tehet arról, milyen az arca”, vagy akár a cigány lány misztifikált, belső parancsra, extázisban (mintha a vére dobolta volna) végrehajtott lopása. Ez utóbbinak releváns párja és cáfolata a brutális jelenet, amikor a zsidónak kikiáltott férfi égeti el a kemencében a rohamosztagost. A megváltás reménye csak látszólag foszlik szét, hisz a jövőnek marad egy, a túlélést biztosító, de a „vérvonalat” megszakító, örökbefogadott csecsemő.

A dramaturgiailag kiérlelt, alaposan végiggondolt alkotásban a humorban túlcsorduló pillanatnyi üresjáratokban néhányszor leheletnyit megbillen az egyensúly, de ezt a színészi játék szokásos kiválósága gyakorlatilag semlegesíti. Született egy mű, amelyet sokrétegűsége, folyamatosan reminiszcenciákat ébresztő gondolatisága Pintér nagy alkotásainak élvonalába emeli. Cáfolva egyúttal az alkotói válságról szóló sajtóbeli híradásokat is.

Forrás: http://mno.hu/mikvogymuk/pinter_bela_es_a_ver_mitosza-230776