Pintér Béla a magyar színházi élet egyik meghatározó figurája. Tizennégy éve dolgozik saját csapatával, ő írja és rendezi a darabokat. Az előadások hátteréről, születésük körülményeiről és a társulat jelenlegi helyzetéről beszélgettünk.

PRAE.HU: A próbaidőszak elején készen van már a szövegkönyv? Vagy csak a váz van meg, néhány jelenet, és a közös munka során alakul ki a darab.

Ez változó. Általában leírok tíz-húsz oldalt kezdésként, de már nagyon pontos terveim vannak a darab egészével kapcsolatban. A legutóbbi produkció, a Kaisers TV, Ungarn esetében viszont kicsit másképp alakultak a dolgok. Megvolt a képzeletbeli főhős: Gróf Baráznay Ignác, a 48-as szabadságharc hőse, aki tisztázatlan körülmények között tűnik el a schwechati csatában. 33 évvel később leánya hipnózis segítségével visszautazik 1848-ba, hogy találkozzon a szüleivel, és az akkor már működő császári televíziónál kap állást.

Az eredeti terv szerint a történelmi tényeknek megfelelően elveszített schwechati csata után a darab is rossz véget ért volna. Azonban ahogy haladtunk a próbákkal, egyre didaktikusabbnak éreztem a rossz egyéni döntés és a tragikus nemzeti vereség közötti ok-okozati viszonyt: Baráznay tábornok elhagyja a családját (terhes feleségét) és megszökik a csatából. A gyermek apa nélkül nő fel, az ország elveszíti szabadságharcát. Aztán szeptember közepén eszembe jutott, hogy megváltoztatom a schwechati csata kimenetelét. Baráznay “jól” dönt, és ettől az ország további sorsa is másképp alakul. Az üzenet tulajdonképp nem változott, de a pozitív kicsengésű történet a maga abszurditásában sokkal érzékletesebben közvetíti azt. Ráadásul Magyarország nagyhatalmi helyzetének ábrázolása biztos humorforrásnak tűnt, amit azóta is minden egyes előadás igazol. Ez a változtatás, mely alapjaiban módosította az egész darabot, tehát szeptember közepén jutott eszembe, két héttel az októberi bemutató előtt.

PRAE.HU: Ez azért is érdekes, mert szerintem majdnem minden néző meg van győződve arról, hogy a szöveg a jelen politikai történések hatására született, a történelemátírás gondolat pedig az egész előadás alapötlete volt.

A Kaisers TV, Ungarnt tulajdonképpen két egymástól teljesen független motívum ihlette. Néhány éve egy Krúdy-életrajzban olvastam először Salamon Ella tragikus történetét, aki egy tuzséri amatőr hipnotizőr szeánszán hipnózis közben hirtelen felsikoltott, majd holtan esett össze. A másik motívum akkor jutott eszembe, amikor a kétezres évek elején felkértek, hogy rendezzem meg a Petőfi szobornál a hivatalos március 15-i műsort. Akkor nemet mondtam, de eszembe jutott, hogy milyen érdekes lett volna, ha már 1848-ban is létezik a televízió. A forradalmárok biztosan elfoglalták volna a “Kaisers TV Ungarn”-t, a császári televízió regionális csatornáját. 2010-ben, amikor a kétharmados választási győzelem után azt hallottam, hogy itt forradalom történt, felkaptam a fejem. Felmerült bennem, hogy vajon Petőfi Sándor és a többi forradalmár mit szólna ehhez. Valamint azok a valódi hősök, akik a Rákóczi-szabadságharcban, 1848-ban vagy 1956-ban az életüket adták ezért a szóért. Erről is szerettem volna beszélni.

PRAE.HU: A társulat többi előadásához hasonlóan, itt is meghatározó, hogy tele van poénnal. Ahogy például Petőfit állandóan összekeverik Arannyal, a verseit egyszer sem idézik pontosan. De még el se ült a nevetés a nézőtéren, a következő pillanatban máris összeszorul az ember szíve. Gondolom, azt is sokszor a fejéhez vágták, hogy hogyan lehet a “szent 48-ból” kabarét csinálni.

Ezt speciel még senki sem vágta a fejemhez, talán mindenki érzi, hogy milyen hozzáértően és szeretettel nyúltunk a témához. A “szent 48” egyik főszereplője, Petőfi megkérdőjelezhetetlen nemzeti hős. Költő géniusz. Azonban ha beleolvasunk a kortársak róla szóló visszaemlékezéseibe, azt is megtudhatjuk, hogy milyen ingerlékeny, rapszodikus figura volt.

PRAE.HU: Petőfi első “színrelépése” a darabban az a pillanat, amikor Kossuth élő adásban jelenti be, hogy a Kaisers TV új elnöke Petőfi Sándor, és Kossuth oldalra néz, hogy bemutassa a költőt, mire kiderül, hogy Petőfi nem áll mellette: megsértődött valamin, és kinn maradt.

Ha nekünk a színpadon sikerül érzékeltetni, hogy ezek az emberek ugyanolyan gyarlók voltak, mint mi, akkor a néző még inkább átérzi, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy véghezvigyék mindazt, amit a történelemkönyvekből ismerünk.

PRAE.HU: Azért a sok poén közben az is eszembe jutott, hogy milyen gyógyító ereje van a nevetésnek: elviselhetővé teszi mindazt, amit az embernek át kell élnie.

Igen, lehet, hogy ez egy védekezési mechanizmus is, egyfajta ösztön.

PRAE.HU: A színdarabjaiban más szempontból is a múlt történései jelennek meg. A szülő-gyerek viszony például mindegyiben felbukkan.

Sok darabomban használok önéletrajzi motívumokat. Meglehetősen problematikus volt a viszonyom a szüleimmel, de leginkább az apukámmal. Ez egy fájdalmas, tragikus fordulatokban gazdag történet. Tizenhat éves koromban el is költöztem néhány napra otthonról, összevesztünk, két évig nem is köszöntünk egymásnak. A sütemények királynője című előadás dolgoz fel a legtöbb motívumot a gyerekkoromból.

PRAE.HU: A színjátszás egyfajta menekülés volt otthonról? Nagyon fiatalon, másodikos középiskolásként került ide, a Szkéné Színházba.

Egy véletlennek köszönhetően kerültem ide. Egy ismerősöm jelentkezett az akkor Tanulmány, később Arvisura Színházba, és ő hívott. Eljöttem, és ez megváltoztatta az életem. Azóta itt vagyok. 17 évesen már színpadon játszottam, és azután tíz évig mindenféle alternatív formációkban a klasszikus kabaréktól Goda Gábor Táncszínházáig.

PRAE.HU: 1998-ban azután saját csapatot alapított Pintér Béla és Társulata néven.

1998-ra úgy tűnt, hogy a színházi fejlődésem szempontjából érdemes lenne kipróbálni a rendezést. A második előadásnak már a szövegét is én írtam. Összesen tizenhét előadást hoztunk így létre tizenhárom év alatt. Ezekből tizennégy van repertoáron. Volt már olyan bemutató, amely után felmerült, hogy most érkezett el az idő arra, hogy elővegyünk egy klasszikust, de végül mindig körvonalazódott egy új, saját darab ötlete. Az egyik motívumból megszületik a következő, és a fejemben lassan összeáll a történet váza.

PRAE.HU: Mindig valós élmény, jelenet a kiindulópont?

Igen, általában egy fájdalmas, drámai pillanat. Keresgélem az olyan erős képeket, amelyek létre tudnak hozni egy egész előadást. A Szutyok esetében például az a jelenet, amikor a címszereplő megjelenik gárdista egyenruhában.

Szutyok állami gondozottként kerül egy családhoz, egy falu kis közösségébe, de senki sem tudja őt megszeretni, ezért egy idő után úgy dönt, hogy visszamegy az intézetbe. Ott “rátalál az ideológiára”, és gárdista igazságosztóként újra megjelenik a családban. Egyébként Szutyok viselkedését, szófordulatait, az egész figuráját egy olyan személyről mintáztam, akinek semmi köze sincs a szélsőjobbhoz. A gyűlölet kialakulásának egy lehetséges útját akartam megmutatni. A szélsőjobbról is beszélek természetesen, de nem annyira társadalmi jelenséget próbálok feltérképezni, hanem sokkal inkább egyes emberi tragédiákat.

PRAE.HU: A darabbal kapcsolatban kritikaként is elhangzott, hogy Szutyok messze nem a démon figurája. Egy esendő, talán még azt is megkockáztatnám, hogy elviselhetetlenségében is szerethető valaki.

Nem tudatosan alakítottam így, de nem bánom, hogy ilyen lett. Ha Szutyok figurája egy szörnyeteg lenne, egy pokolfajzat, és nem egy esendő ember, akkor a nézőnek nem juthatna eszébe az, hogy ő is olyan, mint én, talán még én is beleeshetek egyszer ilyen ordas eszmék hálójába.

PRAE.HU: A Szutyok egyik legemlékezetesebb jelenete számomra az, amikor Anita először együtt dolgozik a falubeliekkel.

Igen, az tényleg egy jól sikerült jelenet. Megérkezik a két állami gondozott lány a faluba, egyikük cigány, aminek a helyiek nem örülnek. A következő jelenetben együtt vetnek a falubeli öregek Anitával, a cigánylánnyal, és amikor szünetet tartanak, a lány kér az uzsonnájukból, de az öregek úgy tesznek, mintha nem hallanák. Esznek tovább, és közben Anita elmondja, hogy az ő családja is áldozata volt a néhány évvel ezelőtti cigánygyilkosságoknak. Ettől aztán minden megváltozik, és a két férfi, aki addig válaszra se méltatta, szinte hajba kap azon, hogy ki adja oda az uzsonnáját. Ez a jelenet amennyire banális, annyira szívszorító: igenis, az emberség ott rejtőzik minden múlandó indulat és gyűlölet felszíne alatt.

PRAE.HU: Hogy ez ne legyen ilyen szirupos, később jön a nevelőapa, aki felvilágosítja az öregeket, hogy ezt csak kitalálta a kislány. “Sajnos egy kicsit hazudós ez a gyerek” – mondja. De addigra ők már megszerették Anitát. A hazugság tulajdonképpen része annak, ami ezt a bizonyos humánumot előhívja.

A fény mellett az árnyék. Ez a színpadi hatásnak is lényeges eleme. Különben nyálas szeretethimnusszá válna az egész, muszáj ellenpontozni. Ezeket a sarkított, végletes helyzeteket forgatni úgy, hogy mégis azt mondja a néző, hogy ez akár meg is történhetett így. Mert azért minden ilyen motívumnak van valóságalapja.

PRAE.HU: Az elmúlt év díjesőjéhez képest legalábbis furcsa, hogy mennyire bizonytalan a társulat jövője.

A két évvel ezelőtti 70 millióhoz képest, tavaly fele annyit kaptunk, ezért kellett az előadások számát csökkenteni, miközben állandó teltházzal játszunk. Jelen pillanatban nem tudom, hogy lesz-e második bemutató az évadban. A jövőről csak egy dolgot lehet biztosan tudni: még a mostaninál is kevesebb pénz lesz. A dolgok pillanatnyi állása szerint az új színházi törvényben három kategória lesz: nemzeti, kiemelt és egyéb. Mivel a kiemelt kategóriában is kritérium, hogy a társulat nyolcvan százalékának legyen főiskolai végzettsége, félő, hogy mi csak az egyéb kategóriába kerülhetünk. Mindezek ellenére én azért bízom abban, hogy olyan művészi erőt képviselünk, amit nem lehet csak úgy félresöpörni.

Forrás: http://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=4710

Kinek hagyná, hogy csicskáztassa? – kérdeztük Thuróczy Szabolcs színészt, aki Till Attila Csicska című filmjében is láthattunk. A Pintér Béla és Társulatának tagjával a Nol Presszóban – többek között – doktori címről és igazoltatásról, macsó sorozatszerepről, valamint tömegközlekedési opciókról beszélgettünk. Ez látható a videóban, aki többre kíváncsi, itt elolvashatja, mi maradt ki belőle.

Megjegyzed, ha rosszat írnak rólad?

Nem írtak olyan sok rosszat, de ha valamiben rengeteg munkám van, és csak mellékesen jegyeznek meg a kritikában, az tud fájni. Az Anyám orrában például én voltam a főszereplő, komoly szerepnek gondolom, és egy kritikusnő csak annyit jegyzett meg: „egyébként Thuróczy Szabolcs kereste a veséjét a darabban”. Átfutott rajta az alakításom. Mindig az fáj, amit igaznak érzel, de ha azt mondják azok, akiknek a véleménye fontos, hogy ez butaság, hamar kisöpröm a fejemből.

Milyen Oscar-díjakra tippeltél?

A némafilmes tarolt. Nem láttam, de gondolom, a bátorságát, a vizualitását díjazták, a főszereplője, a francia színész Jean Dujardin lett a legjobb férfi színész, és Meryl Streep a legjobb női a Vasladyért. Mindig azokat a szerepeket szeretik, díjazzák Hollywoodban, amelyek politikailag erősen hatnak. Persze elengedhetetlen hozzá a nagy alakítás. Sajnos nem láttam sok filmet, mert rengeteget játszom színházban. Amikor összejön 2-3 szabad estém, akkor inkább a feleségemmel és a gyerekeimmel vagyok. Ha az ember 22 napot nincs otthon, nehezen veszi rá magát, hogy még mozizzon. A Biutifult láttam, Javier Bardemmel. Tudtam mindig, hogy csodálatosan nagy színész. Imádom azt a csávót, meg a rendezőt, Iñárritut is. Az Oscar – mondjuk – engem nem köt le.

Ha mégis Oscart kapnál, mit mondanál a díjkiosztón: „köszönöm a családomnak és a kollégáimnak”?

Nem tudom, Szabó Istvánon kívül még senki nem került a közelébe. Nekem az tetszett, mikor Fellini kapott Oscart, és látta, hogy beindult Giulietta Masina könnycsatornája. Annyit mondott: Giulietta, don’t cry! Ne sírj! Vagy mint Roberto Benigni Az élet szépnél – ugrált a székek támláján, mint egy béka, aztán megcsókolta a műsorvezető lábát is. Az is egy extázis, az sem rossz.

Volt olyan időszakod, mikor úgy érezted, nyomorogsz?

Gyerekként mindent megkaptam, de sosem kényeztettek el. Nekem a sport volt a szenvedélyem, sportiskolába is jártam. Ha egy jó futballcipőt kaptam, azzal elvoltam. Mondjuk, szétrúgtam három hónap alatt. Csak annyit akartam: legyen egy háló, amiben benne a labda, rugdoshassam az iskoláig, majd haza. Otthon bedobtam az iskolatáskát a sarokba, edzettem, ettem egy csokoládépudingot, aztán lefeküdtem. Nekem ez volt a boldogság. Sosem nyomorogtam igazán. Egy évig Londonban dolgoztam segédmunkásként a kilencvenes évek végén, de azt az életet én választottam. Ott ki kellett számolni: negyven penny egy paradicsomos bab, tíz penny egy tojás. De még azokat is úgy csináltam meg, mint egy klassz vacsorát. Megadtam a módját.

Amúgy tudsz főzni? Nem a konzerv paradicsomos bab melegítésére gondolok.

Akkor csak erre volt pénz. Nagyon szeretek és jókat is tudok főzni – a lazacos tésztától a gulyáslevesig, a pörköltektől a halig, a fasírtokig, Ha elutazunk turnéra a társulattal, előfordul, hogy én főzök tíz-tizenöt embernek. Abban azért van izgalom.

Felháborít, hogy helyeken nem lehet dohányozni?

Mindjárt jön a kiülős időszak, így nem lesz probléma októberig. Itt, a törzshelyemen a Batthyány térnél egyébként sem lehetett dohányozni bent, de márciustól kipakolják az asztalokat. Egy vidéki kis faluban azonban felfoghatatlan lehet, hogy ötven éve jár a bácsi a kocsmába, van egy asztala, lerakják elé a kevertet meg a sört, és nem gyújthat rá a Szofira. Azt mondják neki: Laci bácsi, menjen ki a kocsma elé, ott szívja el. És akkor néz érthetetlenül: „miért, megharagudtál rám?” „Dehogy, ez a törvény.”

Forrás: http://nol.hu/kultura/a_negyvenpennys_paradicsomos_bab-1300834

Tüntetés vagy kitüntetés? – kérdeztük Pintér Bélát. A Pintér Béla és Társulata vezetőjével arról is beszélgettünk a Nol Presszóban, mit jelent ma neki a hátország szó, és mi az a szenvedélye, amelyről nem tud lemondani. Ez látható a videóban. Aki többre kíváncsi, elolvashatja, mi maradt ki a kisfilmből.

Sorsszerűnek tartod, hogy a magyar dráma napján születtél?

Tulajdonképpen igen. Sokáig tervezgettem, hogy ezzel kapcsolatban majd elsütök néhány poént: például elterjesztem, hogy egy bizonyos kritikus intézte el, hogy a születésnapomon legyen ez az ünnep. De a jó ízlés valahogy mindig visszatartott ettől. Amúgy Jeles András meg a nemzetközi színházi világnapon született.

Hol kapcsolódtok össze?

Tulajdonképpen sehol. Három színészem is dolgozott vele, nagyon tisztelem a munkáit, de személyesen még sosem találkoztunk.

Színházi embereket, rendezőt, színészt, kritikust beleírsz a produkcióidba?

Elsősorban önmagamat szoktam, de azért felbukkannak ismerős figurák az előadásaimban. A színészek karakterjegyei, mondatai, szokásai, történetei vissza-visszatérnek. A Démon gyermekei és a Szutyok címszereplőinek mintája egy-egy régi munkatársam volt. A Szutyokba beleírtam Regős Jánost is, a Szkéné Színház akkori igazgatóját, akiben egyébként többen egyfajta „kritikusfigurát” látnak. Legújabb előadásunkba, a KaisersTV, Ungarnba egy olyan kedves kollégámat komponáltam bele, akivel ma is együttdolgozunk. Kritikust egyébként a Sehova kapujába írtam bele először, a Tündöklő középszerben pedig Quitt Laci alakít egy bizonyos kritikusnőt.

Olyan erős érzelmek kötnek például ehhez a kritikusnőhöz?

Nincs vele semmi bajom, de annyira ismerem a mondatait, jól tudtam a stílusában írni. Többen megkérdezték, hogy ollóztam-e, de nem. Egyszerűen örömömet leltem benne, hogy megírhattam.

Mikor írtál utoljára kézzel levelet?

Az utolsó hagyományos levelet talán a katonaságnál írtam, a kilencvenes évek elején.

A katonaság meghatározó élmény volt?

Akkor már csak egy évig tartott, de ha belegondol egy mai fiatal, hogy egy évig nem a maga ura, olyan emberekkel él együtt, akikkel különben soha nem találkozott volna – felfoghatatlan. Fontos tapasztalat volt, de mondjuk nekem nem olyan meghatározó, mint Mohácsi Jánosnak. Rengeteg előadásában feltűnik a katonaság, mint motívum, az alá-fölérendeltség viszonyrendszere, és az ebből fakadó humor. Ami azért megragadt: a hétfői dandársorakozó Tapolcán, a 8. Kinizsi Pál Harckocsi-dandárban. Meghatározó élmény lett, ahogy felsorakoztunk, alakiztunk, károgtak a varjak, és lemezről ment a Rákóczi-induló. A Gyévuskába bele is tettem úgy-ahogy-volt, csak épp 8. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezrednek neveztem, és nyilván ott kicsit más jelentést kapott a doni hadszíntérre menetelő hadsereget kísérő, balsejtelmű varjúkárogás.

Próbálnád a hipnózist?

Még nem próbáltam, nem tudom, hogy jó médium lennék-e. Visszakanyarodva a katonasághoz, két körlettel lejjebb tartott szeánszokat egy cigány srác. A többiek reszketve jöttek fel: „Láttad, hogy a vaságy arrébb ment fél méterrel?” Oda például nem mertem lemenni. De az Öl, butít! című előadásomba beleírtam a szeánszvezető egyik mondatát: „Ha hallasz engem, koppants egyet, ha nem, kettőt!” Aztán elhívott egy osztálytársam egy szombatista gyülekezetbe. Volt egy kisebb betegségem, és mindenki elkezdett imádkozni azért, hogy meggyógyuljak. Akkor eltartottam ezt magamtól, és nem mertem imádkozni. Nem vágyom rá, hogy kipróbáljam a hipnózist, de ha valamiért mégis úgy alakulna a helyzet, nem futamodnék meg.

Forrás: http://nol.hu/kultura/a_varjukarogas_es_a_rakoczi-indulo_muveszi_elmenye-1247261

A Pintér Béla és társulata színházi formációt Pintér Béla hozta létre. Pintér Béla igazgatja, valamint Pintér Béla írja és rendezi a darabokat…

… És, igen, kitaláltátok, a színlapokon 
a szereplők között is rábukkanunk egy ismerős névre. Pintér Béláéra.
„Amióta láttam egy Pintér Béla-előadást, már nem nagyon járok színházba – mondja egy ismerősöm. – Mármint hogy: más színházba” – teszi hozzá. Végletes vélemény, de azért én is megértem. Hamar rajongóvá válik a nyitott színházlátogató. Egészen különleges élményt nyújt egy-egy előadás. Semmivel sem összehasonlítható, szokatlan, de nem lila. Szórakoztató, ám a legváratlanabb pillanatokban visz be egy-egy gyomrost: a nevetés néha azonnal döbbenetbe vált át. Pintér Béla és társulata a Műszaki Egyetem második emeletén, a Szkéné Színházban játszik, viszonylag sűrűn. A hatalmas aulában és lépcsőházakban bolyongva kicsit eltévedünk, így interjúalanyunkkal majdnem egyszerre nyitunk be a színház előterébe.

Mi történik, amikor megérkezel a színházba?

Minden előadás előtt próbálunk.

Ez máshol nem szokás.

Valóban. Hagyományos kőszínházakban a rendezők azért örülnek a beugró színésznek, mert akkor kapnak új próbaidőt. Ha ez nincs, akkor az ügyelővel üzeni meg a rendező, hogy aznap este mit csináljon a színész másként. Nálunk szerencsére van lehetőség a próbára. Mégpedig annyira, amennyit én szeretnék. Ha akarom, három órát, ha akarom, felet próbálunk. Nálunk a bemutató csak egy állomása a darabnak – még utána is alakulhat, változhat, érhet. Nagyon sok előadásunk esetében – az Anyám orrát vagy a Sütemények királynőjét hoznám fel –, amelyeket Márton András és Karsai György beválogatott a POSZT-ra, vagyis a Pécsi Országos Színházi Találkozóra, ugyanez történt: bemutatásuk idején még nem voltak olyan jó állapotban, mint később, Pécsett.

Csúcson az alagútban

A 2006-os POSZT-győzelem volt a legnagyobb csúcs a társulat életében?

Nehéz megmondani, mi a csúcs, de az biztos, hogy ez volt a legnagyobb díjunk, ám a független, alternatív kategóriából soha nem sikerült kitörni – nem mintha rosszul érezném magam benne… Azért a POSZT fődíja mégiscsak az igazság pillanata volt. Kiderült, az alternatív színház nyújthat valami mást a kőszínházak mellett, amire érdemes odafigyelni. Szeretnék hinni benne, hogy a mi előadásaink érthetők, szerethetők, és nem csak egy szűk, elitista rétegnek szólnak.

A Village Voice és a New York Times is a mennybe menesztett benneteket, amikor nemrég Amerikában a New York-i magyar évad keretében játszottátok a Parasztoperát. Mennyire vette a lapot az ottani közönség?

Ha Zágrábban vagy Ljubljanában játsszuk – a középkelet-európai régióban –, pontosan úgy érti a közönség, akár Pesten. Bécsben is értik és szeretik, de a humora már kevésbé működik. Minél inkább nyugat felé haladunk, annál kisebbet üt a humor. És érdekes módon, Montrealban és New Yorkban megint csak úgy működik az egész, mint itthon. Értetlenül állok a jelenség előtt.

Milyen gyakran akadtok el egy-egy színdarabbal a próbák során?

Van, amikor egy színész nem tud megbirkózni a folyamattal, és akkor ki kell találni neki valami mást. Az esetek többségében az szokott lenni a probléma, hogy nekem, aki az előadást írom és rendezem, kiderül, hogy amit kitaláltam, az nem jó. Másképp kell megírni. Ha ez halmozottan jelentkezik, akkor neki kell állnom átdolgozni az egész szöveget. Ha belefutunk egy ilyen sötét alagútba, rendszerint tudom, merre találjunk ki. De előfordulnak borzasztó mélypontok.

Azt nyilatkoztad egyszer, nagyon motivál a rettegés attól, hogy az adott darab nem lesz jó.

Nem lehet elég borzasztó szót találni arra az érzésre, amikor tévúton járunk.

Mit érzel, amikor minden klappol?

Hullámvasút ez: napról napra változik, hogy mit is érzek. Az egyik nap úgy megyek haza, hogy felakasztom magam, a másik nap meg úgy, hogy „nézz oda, ebből tán lesz valami”.

Tetten éred azt a pillanatot, amikor a fejedben megszületik egy előadás?

Sokszor eszembe jut egy-egy ötlet, de igazából mo-tívumok tűnnek fel. Köröznek, majd hirtelen mate-ri-alizálódnak a szürke pontokból, és néhány pillanatra összeállnak. A Parasztoperánál például a forma volt nagyon fontos: az énekbeszéd, a népdalok szerepe és a balladai történet. És amikor ez összeáll, az sok kaput nyit meg. Az ilyen víziók lázba hoznak. Onnantól kezdve, ha elindul valami, képletesen szólva, mindennap ezzel kelek és ezzel fekszem. Az szerzi a legnagyobb örömet, amikor elindul bennem egy történet. Aztán 
a próbák alatt is megy-mendegél, majd elérkezünk egy megoldhatatlannak tűnő problémához. És amikor végül mégis megoldjuk, újabb ajtók nyílnak, új értelmet kap minden, és olyasmibe csöppen az alkotó, amire nem is számított. Mintha a darab önmagát írná. Ezek a legboldogítóbb pillanatok. És ha a nézők előtt is működik, az csodálatos.

Megváltoztatta az életemet

Milyen alapon építed fel a társulatot? Azt tudom, hogy a színészek önkéntes jelentkezését nem fogadod el.

Még soha nem fordult elő, hogy valaki bejelentkezett, és azt mondtam volna: rendben, gyere. Általában a szükség és a véletlen hoz valakit.

Milyen az élet a társulatnál? Van-e valami mágia, amivel összetartod a csapatot?

Nincs. Sosem tartunk például társulati üléseket. Ha úgy tetszik, az egyfajta hiba, hogy a munkán kívül keveset kommunikálok a kollégáimmal. Persze beszélgetünk, leülünk előadás előtt vagy után, de csapatépítő közösségi programok nem nagyon vannak. A társulat ma már több, mint tíz éves. Az elején sülve-főve együtt voltunk – most már ez másképp van.

Bőripari szakközépiskolába jártál. Hogy csöppentél a színjátszásba?

Az iskolai ünnepélyeken is mindig én mondtam a verseket. Szerettem szerepelni és szórakoztatni az osztálytársaimat. De elég rossz volt az iskolai eredményem, ezért nem tanácsolták, hogy gimnáziumban folytassam. Kellett tehát egy szakma. Utólag visszagondolva, biztos, hogy nem tudtam volna egy bőrgyárban dolgozni. Aztán egy osztálytársam barátnője jött felvételizni ide a Szkénébe, az akkori Arvisura-színházhoz. Elhívott engem is: „Béla, ha valakinek, akkor neked el kell velem jönnöd!” Mindez 16 éves koromban történt, és megváltoztatta az életemet.

Az Arvisura után úgy érezted, magadnak kell kézbe venned a dolgokat.

Szerettem volna minél jobb színész lenni. Megtanultam zenélni, táncolni, közel kerültem a népzenéhez. Tíz év után jött el az a pillanat, amikor a dolog átfordult. Úgy éreztem, színészként már nem tudok tovább fejlődni, nincs mit tanulnom a mestereimtől. A külföldi szerepléshez nem tudtam eléggé a nyelveket. Nagyon vonzott az orosz Gyerevo Színház, de gyáva voltam jelentkezni. És ekkor hirtelen eszembe jutott egy előadás víziója. Ez lett a Népi rablét, egy furcsa, szürreális esküvői szertartás rituáléja. A színészi ambíció ekkor változott át színházi ambícióvá. Szerettem volna kipróbálni, hogyan működik egy olyan színház, amit magam hozok létre, és magam tartok a kezemben.

Mint egy szerelem

Mit tud ez a helyszín? Évtizedek óta a Szkéné színpadán játszol.

Ismerem ennek a térnek minden porcikáját. Alattunk van például a Műszaki Egyetem díszterme – a Szkéné a díszterem leválasztott kupolája. A levegőben lóg a színház, a szó szoros és átvitt értelmében. Előbb-utóbb meg fog szűnni – adja isten, hogy minél később –, és amikor majd felnézünk a kupolába, azt mondhatjuk: ott játszottunk, fent, huszonvalahány évig. Szeretem ezt a helyet.

Miért mondasz nemet a kőszínházra, amikor hívnak?

Mert ott egyszerűen nem tudnék olyan jó lenni, mint a független, alternatív színházban, a saját társulatomban. Nem menne. Vagy nem érdekelne, hogy kipróbáljam… Vagy félek tőle.

Olvastam, hogy korábban zűrösebb volt az életed, de mostanra visszavettél a tempóból.

Nem volt zűrösebb, mint másoknak ebben a szakmában. A színészek általában kicsit gyagyásak. Mindenki primadonna, művész – az öltöztetőtől a jegyszedőig. Mindenki zaklatott és rapszodikus, és én sem vagyok kivétel ezalól. Persze a harmadát iszom meg annak, mint régen, amikor azért voltak alkoholproblémáim. De ma már, hál’ istennek, nincsenek.

Nemrég kislányod született. Mennyiben változtatott meg?

Mi szépet mondjak erre? Nehéz megfogalmazni. Olyan az egész, mint egy szerelem. Mindig szeretnék vele többet együtt lenni. De jobb ember nem lettem tőle… mondjuk rosszabb sem.
Ám ha valami rosszat teszek, erősebben szégyellem magam… de tényleg nem szeretnék patetikusan válaszolni.

Mintha tudatosan kerülnéd a nagy szavakat.

Elemezhetném a világot, a társadalom bajait, hogy a szemét elönti a Földet… Használhatnék nagy szavakat, de nem szeretnék. Mint ahogy az előadásainkban sem ítélkezünk semmi és senki felett. Saját magunkat figyeljük, és saját magunkból indulunk ki. Nem tudunk örök érvényű bölcsességeket megfogalmazni, csak meglehetősen pontos tükröt tartani.

Mi foglalkoztat legjobban?

Természetesen az új darab. Márciusban mutatjuk be, ha minden jól megy. Most azt rakosgatom össze a fejemben.

Miről szól?

Meglehetősen képlékeny még, de nagyjából arról, hogy egy nő, akinek nem lehet gyereke, kivesz az állami gondozásból két lányt. Ők aztán konfliktusba kerülnek: melyiküket szereti jobban az anyuka? Akit kevésbé szeretnek, az visszamegy az intézetbe, és elkeseredésében szélsőjobbos lesz. Tojástáncot járok, de valahogy ki kell fejeznem a gyűlöletemet a szélsőséges ideológiák ellen.

Neked mekkora a szeretetigényed?

Nem tudok erre mit mondani. Te mit mondanál?

Hogy nagy.

Nagy.

Forrás: http://www.evamagazin.hu/psziche_tarsadalom/10084_interju_pinter_belaval.html