Röhögünk rajta, pedig sírni kellene. A bornírt, ócska, ostoba, kisszerű világon, amit az előadás bemutat. S amiben, nem mellesleg, évtizedekig éltünk. (Mármint némely korosztályok.)

Pánczél elvtársostul, vasfüggönyöstül, meggy rónástul, flegma pincérestül. Lehet, hogy nem egészen így történt, ami történt, és nem is ennyire elvetemülten volt ostoba az a rezsim. Mégis: Pintér Béláék testközelbe hoztak egy letűnt, de a zsigereinkben s a társadalmi reflexeinkben masszívan tovább élő kort, mentalitást és életérzést, legalábbis annak egy intenzív metszetét, úgy, ahogy azt színpadon szinte még sosem láttuk. Keserves dolog szembenézni a múlttal. Szívbe markoló.

Forog az óriás magnószalag a háttérben, lassan gördülnek az orsós magnó (huszonéveseknek mit mond ez?) tekercsei, gyűlnek valahol, egy elátkozott hivatalban, a rögzített, titkos felvételek. Meg pörögnek a számok a hetvenes évek mainstream zenéiből, amikor is táncházba (és beatkoncertre) járt a lázadó ifjúság, hogy kitombolja magát, s feledje a megalkuvások, az apátia, a kollektív hazugságok mindent behálózó szövevényét. A pártállamot a „szerveivel”, meg a szőke kólával.

Az előadás intenzív hatásmechanizmusát mutatja, hogy minden nézőt megszólít valamiképpen. Kit ezért, kit meg amazért. Rátelepszik az emberre, mint valami nyúlós, ragadós, nyomasztó emlékkép vagy álom, amitől, úgy hisszük, megszabadultunk már egyszer. Vagy mégsem? Nyilván lesznek, akik leegyszerűsítettnek vélik majd a színjáték társadalomképét. De hát a Pintér Béla és Társulata sem a Kádár-rendszerről értekezik a Titkainkban, hanem „mindössze” emberi élethelyzetekről, viselkedésformákról, karakterekről, jellemekről és jellemtorzulásokról. És igen: a mélystruktúrák működéséről. Meg az emberi pszichében történt roncsolódásokról. Frusztrációkról és bűnökről.

A játék ezúttal is kényes témát boncolgat, amúgy Pintér-módra, erős élőzenei háttérrel, nyers, mégis kifinomult dramaturgiával. Ügynökökről szól a lehangoló mese, pedofíliával megspékelve. Meg a kiszolgáltatottság alvilági stációiról. Ahogy a cinikus hatalom őrlő mechanizmusa fölzabálja az embereket. Pintérék nem a mai ügynöktörvény-bohózatok viszolyogtató politikai játszmáiról értekeznek, hanem mintegy alulnézetből, az elszenvedők optikájából mutatják be az elborzasztó gyakorlatot, a hatalom által kreált csapdahelyzeteket. Bár a beszervezés, a zsarolás, a besúgás piszkos trükkjei és lélekölő technikái is hangsúlyos szereplői a játéknak, mégsem ezek az előadás főszereplői. Hanem az egyszerre ördögi és slampos gépezet, ami földönfutót csinál mindenkiből, aki a fogaskerekei közé kerül.

Timikét, a hétéves kislányt pedofil játékszerül használja nevelőapja, a népzenegyűjtő táncházas aktivista, István (Friedenthal Zoltán). Aki ekkorra már elhidegült feleségétől, s a pszichológusnőnél, a rámenős Elviránál (Csákányi Eszter) tett látogatása közben döbben rá, hogy bűnös vonzalmából nincs kiút. Vallomását rögzítik a bepoloskázott szobában, s mire hősünk a pöffeszkedő kultúrpápa, Pánczél elvtárs színe elé kerül, hogy megkösse alkalmi alkuját a regnáló hatalommal, már zsarolhatóvá válik, s kényszerűen beadja a derekát.

Beszervezője (majd tartótisztje) régi cimbora, a táncház akolmeleg beltenyészetének oszlopos tagja, a cinikus Szujó (Thuróczy Szabolcs), aki a társaságban elszenvedett sérelmeit, vélt vagy valós megaláztatásait kompenzálandó, szorgosan földobja barátait. A táncházi főnököt, Imrét (Pintér Béla), aki egyben egy szamizdat főszerkesztője, már a frissen beszervezett, megzsarolt ügynök súgja majd be. Utóbb, már a frissen kitört demokráciában, Szujó állami főfunkciként, a simulékony államtitkár asszony (Szamosi Zsófia) társaságában díjat ad át Imre fiának, a korábban szintén áldozatul kiszemelt Ferikének, az időközben felnőtt zongoraművésznek.

A nevek behelyettesíthetők. Az emberek is. Bárkivel megtörténhetett, ami megtörtént. Pintérék súlyos drámaiságú, illúziótlan, mégis gyilkosan mulatságos előadásában pőrén áll előttünk a nyomorult ügynök, mint az elnyomó rezsim páriája. Aki sosem szabadulhat majd a hálózat csapdájából.

Pánczél elvtársat (is) Csákányi Eszter játssza; a penge logikájú, kefebajuszos, dörzsölten lomha és könyörtelen állami főhivatalnok némely gesztusában a korosabbak ráismerhetnek a hajdani KB-titkárra. De Csákányi itt most egy magányosan vágyakozó meleg funkcionáriust mutat be a Kádár-rezsimből, a „józan kompromisszumok robotosát” (a nagyhatalmú kultúrpolitikus nevezte így anno az egykori pártfőtitkárt), aki rózsadombi villájába csalogatná tűzijátékot nézni a friss Kossuth-díjas zenekutatót, Istvánt, aki ekkorra már megfutamodik.

Pintér darabjában számos kihegyezetten groteszk vagy metszően szatirikus jelenetsort látunk: a lenyalt sérójú kisfiú, Ferike (Stefanovits Angéla remeklése) dacosan ellenszegül a felnőtteknek a presszóasztalnál, mikor apja össze akarná ismertetni újdonsült szerelmével, a bigott mozgalmár Beával (Szamosi Zsófia). S ahogy rendelnek, az undok pincér úgy szolgálja ki őket, mint a rendszer két lábon járó megtestesült szimbóluma. Thuróczy Szabolcs unott, utálatos felszolgálója lassan, jelentőségteljesen lépdel, ellenségesen hallgat, és személyes sértésnek veszi, ha kérni merészelnek tőle valamit. A magánéletét élni próbáló szamizdatszerkesztőre rontó titkosrendőr-főnök (ki más: Szujó) viharvert aktatáskájába önti az asztalon hagyott ételmaradékot, mint valami bűnjelet. Szamosi Zsófia finoman mintázott vehemens Beája elvakult mozgalmi lelkesültségből, roppantul céltudatos nőiségből gyúr összetett alakot. Enyedi Éva pizsamásan hancúrozó Timikeként a gyermeki rajongás, a megsejtett bűntudat, s az önfeledt játszadozás kevercséből formál teljes figurát. Roszik Hella odaadó asszonykája még akkor is ragaszkodni próbál férjéhez, mikor már rég leomlott köztük az érzelmi kötelék. Friedenthal Zoltán a sodródó, újabb és újabb csapdákba belesétáló, s a mocsárban evickélő, akaratgyenge férfi alakját állítja elénk élénk színekkel. Pintér Béla beatfrizurás, gondterhelt Imréje a tánclépések, a beszédes elhallgatások, az összepillantások, a közös danászások virtuóza.

A gazdag és hiteles tárgyi világ, a hetvenes éveket idéző hajviseletek, a topis és műnépies táncházi szerelések, a nagymintás szoknyák, kucsmák, szütyők kort idéző poézise az előadás elmaradhatatlan tartozékai. (Jelmeztervező: Benedek Mari.) Ahogy a gondosan kiválogatott zenék kompozíciója is, amint hőseink az erdélyi népzenétől elérnek a Boney M-slágerekig.

Pintérék előadása fölkavar, megdöbbent és megnevettet. Jobban, mint bármikor az utóbbi években. Mert látleletük ezúttal nemcsak pontos és árnyalt, hanem távlatos is: pontosan arról tudósít, ami a társadalmi érzékenységű, kritikai színház eminens feladata. Kibeszéli a kimondhatatlant, az elmondhatatlant. Szembesülésre késztet; egyszerűen, katartikusan. A produkcióból nem hiányzik a civil kurázsi, ahogy körkörösen, egyre mélyebbre hatolva, újabb és újabb dimenzióit tárja föl a pokol bugyrainak.

Az előadás megrendítő záró jelenetében már-már passióként hangzik föl a kisfiú által aposztrofált Bach-mű, s a szerencsétlen férfi, a porba alázott, kitaszított ügynök úgy pusztul majd el, mint a rezsim többi áldozata. A nevesek és a névtelenek.

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/4722/pinter-bela-titkaink-pinter-bela-es-tarsulata-szkene/

Azt hiszem, összeért. A nagy nemzeti legendáriumok és néprajzi kincsek, a balladisztikusan jelképes személyes történetek, az abszurd sorstragédiák, a magyar történelmi félmúlt, a megkérdőjelezhetetlen színház, valamint az itt és a most. Pintér Béla valamennyi előadása ennek az összetevőláncnak a felhasználásával készült, az arány eltérő, a történet mindig más, a felvetett problémák ugyancsak változók. Az állandó mi vagyunk benne: a mi közegünk, a mi történeteink, kérdéseink, létező lehetetlenségünk. A Titkaink című előadás mindenképpen egyfajta megérkezés a jelen valóságába. Nem csak az olyan szorító kérdések miatt, mint az ügynökmúlt vagy éppen az emberi tehetetlenség önnön ösztöneivel szemben, hanem elsősorban amiatt, hogy megmutatja: hogyan fordítható minden érték saját ellenkezőjére, hogyan teszi elviselhetetlenné a létezést az ember mindennapjaiba beférkőző hatalom.

A Titkaink az utóbbi idők leginkább politizáló előadása és legkiválóbb magyar drámája. Kivételes érzékkel szűri át a hétköznapi történelmet szereplőin, és ugyancsak kivételes tehetséggel lapolja egymásba a különböző cselekményszálakat. A tehetséges néptáncos története, akit szamizdatos barátja lehallgatott anyjának bevallott pedofil vonzalmai okán beszervez az állambiztonság, azonban jócskán túlmutat a személyes tragédián: egy komplett rendszert ismerünk meg általa. Pintér komolyan veszi Illyés Gyulát, miszerint mindenki szem a láncban – és pontosan ábrázolja ezt a láncot. Azt sem titkolja el, hogy így az élet képtelen működni. Amikor az állam az ember életének minden egyes területén jelen van, kimutathatóan vagy láthatatlanul (a színpadon a gigantikus orsós magnó amikor nem lejátszás, akkor felvétel üzemmódban forog), akkor egyszerűen nincs mit csinálni. Az előadás érzékletesen jelzi ezt, a koreográfia előre leosztott.

Igen, ebből totálisan hiányzik a pátosz, mégis fájdalmasan gyönyörű, költői jelenetekben gazdag az előadás, méghozzá a nagyszerű alakításoknak köszönhetően. Mert kell Friedenthal Zoltán játéka ahhoz, hogy ne tutyimutyi perverznek vagy sorsüldözte hősnek, hanem gyarló, és hétköznapi embernek lássuk a vágyától szenvedő, önmaga előtt végtelen megalázott, tehetetlenül vergődő, emellett tehetséges alkotó Balla Bán Istvánt. Hogy a Táncos fedőnév választása morálisan jellemző legyen a tehetségtelenségből a hatalom karjaiba szaladó Szujóra, ahhoz Thuróczy Szabolcs kell. (Sprőd pincérje pedig konkrét stílustanulmány.) Hogy a diktált és a gondolt meggyőződés között micsoda éles különbség van (és mettől meddig tart), annak érzékeléséhez elengedhetetlen, hogy Szamosi Zsófia és Pintér Béla mutassa meg ezt. Roszik Hella nem éppen nyitott szemmel járó anyája, Enyedi Éva kislány-maníroktól mentes, autentikus Timikéje, Stefanovics Angéla saját sorába már 13 évesen keserűen beletörődő kvázi csodagyereke ugyancsak gondosan felépített figurák. És még nem beszéltünk Csákányi Eszterről, aki a Pintér Béla és Társulatában valódi művészi otthonra lelt, A 42. hét főszerepe után itt két kicsit csinál, Tatár Imre anyukáját, a mindenre tanácsot tudó laza öregasszonyt (a szemébe lógó ősz tincs önmagában teljes jellemzés), illetve az Aczél Györgyre kísértetiesen emlékeztető Pánczél György elvtársat, a szürke apparatcsik szocialista embertípusának politikai monolit sűrítményét, a Hatalom megtestesítőjét és nyugodni sohasem képes birtokosát, aki maga is csak a rendszer szolgája. Ez az alakítás fogja össze a fények által penészszínűvé változtatott atmoszférát, az egyszerű kellékeket, mint a rendszer sajátos formavilágát reprezentáló közeget.

Hogy aztán ugorjunk a mába, és lássuk a szocialista rendszer láthatatlan élmunkásait, az egykori tartótiszt elvtársat és agitka elvtársnőt a finomkodó polgári szalonország politikai főeminenseiként, hogy lássuk, hová vezet a fű alatt-ország és a kibeszéletlenség: a gerinctelenség diadala, a kanális felszínre kerülése, a cinizmus teteje (mi más lenne, hogy a Balla Bán-díjjal tíz év alatti tehetségeket jutalmaznak), már nem is a középszer, hanem a legalja tündöklése. Egy elegáns villanással hirtelen színes és éles fotót látunk. Szóval tényleg megérkeztünk.

Minden értelemben. A Titkaink valódi tetőpontja a Pintér Béla és Társulata tizenöt esztendejének, nem véletlen, hogy a táncházi közegben a Parasztopera dalainak eredetijét hallhatjuk, képben pedig számos korábbi Pintér-előadás is megidéződik egy-egy megoldás, motívum erejéig. Pintér úgy beszél a jelenről, hogy nem hazudja el a múltat, sem nagyban, sem kicsiben (mi több, figyelemreméltó precizitással idézi meg a hetvenes-nyolcvanas évek mindennapjait a Róna üdítőitaltól a Tolbuhin körúton át Bárdos Deák Ágiig). Most már van sok Nemzeti Színháza az országnak, mégis, ha a nemzeti alatt a magyar nemzettel kapcsolatos érdemi kérdésekkel, múlttal és jelennel egyaránt foglalkozót, a hagyományt folyamatosan újraértelmezőt, az újat a régi fénytörésében láttatót értünk, akár metsző humorral, de emberi szeretettel, akkor a legnemzetibbnek a Pintér Béla és Társulata nevezhető. A legcsekélyebb fenntartás és mindenfajta idézőjel nélkül.

Forrás: http://7ora7.hu/programok/titkaink/nezopont

Pintér Béla új előadásával bebizonyítja, hogy mégiscsak létezik ideális színház: a Titkainkban minden megvan, amiért érdemes akárhány csalódás vagy időpazarló semmiség után mégis újra meg újra színházjegyet venni. Őszinte könyörtelenséggel beszéli ki közös dolgainkat, egy társadalmat meghatározó traumaegyüttest, miközben a múlton keresztül a máról és a jövőről is szól; s teszi mindezt egy mesterien megírt dráma alapján, egy minden apró részletében kidolgozott rendezésben, formailag vegyítve a hagyományosat az előremutatóval, elképesztően ötletes vizualitással, és egytől egyig mélyen átélt, emlékezetes színészi alakításokkal.

Pintér kétrétegű drámájának egyik része olyan szembenézés Magyarország közelmúltjával, ami nemcsak a színházból, de a közbeszédből is fájóan hiányzik: a besúgókról és besúgottakról beszél, súlyos, egyéni sorstragédiákon keresztül mutatva be a rendszer működésének sajátosságait. Azokról szól, akik akárhová menekülnének a gépezet csápjai elől – itt épp a táncházmozgalomba -, nem tudják kivonni magukat a hatalom mindenkire rákényszerített, családokat, kapcsolatokat, egyéneket, és végső soron társadalmakat tönkretevő akarata elől. Illetve azokról, akik egyéni bosszúvágytól, ideológiai kiképzéstől, hataloméhségből vagy opportunizmusból állnak be azok közé, akik nem veszik észre, hogy a kezükbe adott faanyagból nem csak az ellenségeik, de saját maguk koporsóját is ácsolják.

Pintér mindennek a hihetetlen pontos feltárásán keresztül végül eljut a mába is, hogy egy hangsúlyos aktualitása miatt egyszerre humoros és dermesztő jelenetben néhány laza csuklómozdulattal felskiccelje azt is, hogyan élnek tovább máig és holnapig az előző rendszer alapjai, reflexei, beidegződései.

És ha mindez nem volna elég, a darab másik rétege – A 42. hét után újra – erősségében egy ógörög drámához hasonló sorstragédia egy férfiról, akit maga alá gyűr orvosolhatatlan bűne, a pedofília. Aki, mint a futóhomokba ragadt ember, minden vergődésével csak még rosszabb helyzetbe kerül, s ellenállásra sem saját vágyával szemben, sem a pártállami zsarolással szemben nem képes. Olyan összetett, szerteágazó dráma ez, amelynek minden egyes cselekményszála önmagában egy teljes értékű sorstörténet: a pedofil férfihoz körömszakadtáig ragaszkodó, majd a megaláztatásba mégis beleszégyenülő nőről; a szamizdat-terjesztő ellenforradalmárról, az ő nyugatos fiáról és a férfi jóravaló, de hithű szocialista barátnőjéről; vagy a hatalmának erejét hazug módon személyes sármnak gondoló Pánczél elvtársról.

Ezeket a komplett regényeket van, hogy a szavak helyett pusztán a végtelenül kidolgozott színészi játék teszi láthatóvá: például a táncházba csak besúgnivalóért járó tartótisztet adó színész (hogy ki ő, maradjon meglepetés) hangsúlyai, arckifejezései és ezek változásai mindenestül felrajzolnak egy mégoly összetett jellemet. Csákányi Eszter Pánczél György elvtársa letaglóz: lefelé öntelt, felfelé álszerény, már testtartásában sem őszinte, manipulatív, és össze-vissza ketyeg benne egy időzített bomba. Csákányi, mikor Pánczélt játszik, más emberré lényegül, mint amikor idős pszichológusnőt – a két figura közti teljes hasonlótlanság lenyűgöző. Friedenthal Zoltán pedofiljának gyötrődése és önemésztése az első pillanattól olyan súlyos, hogy elhajlik alatta a deszka – és minden újabb megaláztatásnál hallhatóan reccsen még egyet. Friedenthal ezzel a robusztus, egy-egy pillantással nagymonológokat kifejező játékkal talán élete alakítását nyújtja.

Stefanovics Angéla kamasz fiúja azért nagyszerű, mert nem vesz tudomást a nemcseréről: a színésznő rezignált, kamaszosan, de némiképp jogosan beképzelt félig felnőtt-félig gyereket játszik. Enyedi Éva kislánya viszont épp azért remek, mert tudomást vesz a kisgyerekségről: nemcsak bájos naivitással hiteti el a nézővel a romlatlanságot (és veti fel a kérdést: hogy lehet a megrontott romlatlan?), de remek kontrasztot teremt az épp miatta magát marcangoló Friedenthal búskomor, meghajtott fejű földhöz préseltségével. Pintér Béla, Szamosi Zsófia és Roszik Hella egy-egy pillantással, mozdulattal képesek mindent kifejezni, ezáltal játékuk az elsőtől az utolsó percig lankadatlanul izgalmas marad – pláne, mert a rendező Pintér nagyon ügyel minden apró jelzés, poén, gesztus részletes kifejtettségére. Thuróczy Szabolcs unottan utálkozó, a vendéget lenéző és nyűgnek tartó pincére nem csak ember: embertípus és néplélek.

Pintér szövege mindvégig szembemegy a klisékkel, az elvárásokkal, sőt önreflexíven utal is ezekre. Párbeszédei élőek, humora feketén és világosan is remek. Egyfajta humor már Benedek Mari voltaképpen realista jelmeze is: a retrónál is retróbb ruhák – na meg a Pintér Béla beatfrizuráját egy zseniális ötlettel megfogó két hullámcsat – groteszk módon emelik el a cselekményt. Tamás Gábor díszlete pedig egyszerű, mégis látványos, ötletként pedig telitalálat: a gigantikus, mindenkit beárnyékoló orsós magnó kevésbé a talpalávalót szolgáltatja a táncosoknak, még inkább felvesz, rögzít, kényelmetlen érzetet ad. Még a világítás is csodálatos: Varga László konkrétan fekete-fehér tévéképpé tudja változtatni a színészeket ez által, hogy aztán a végén színes, mai fényképbe villanjon a kínosan ismerős, semjénzsoltos, hoffmannrózsás, gulyásmarcis, petőintézetes jelenet.

Nehéz elhinni, hogy mindez benne van a mindössze két órás előadásban. Pedig benne van – egész Magyarország, úgy, ahogy csak a színház tudja megmutatni, és ahogy a színháznak kell megmutatni. Ha van egy Pintér Béla, aki nem csak hajlandó, de képes is erre.

Forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/a-besugasra-epult-nemzet

A Titkaink című előadás sztorija jól bele van betonozva a nyolcvanas évekbe, de ez ne tévesszen meg senkit. A néptáncmozgalom élt, él és élni fog, hajdani ügynökeink pedig egyenesen virulnak.

A díszlet egyetlen óriási tekercses magnó, lehet például Tesla, Terta vagy Vörös Szikra – olykor forog a hátsó falon, olykor megáll, néha a játszó személyek nyomkodják a gombjait, és sejtjük, hogy leginkább „felvétel” üzemmódban dolgozik. Van persze élő zene – nincs is táncház nélküle; márpedig ez itt egy táncház, ahol a kor hosszúhajú fiataljai (micsoda parókák, istenem! és Benedek Mari ki tudja honnan előásott jelmezei, trapper-farmer!) rendes szocialista szabadidős tevékenységgel múlatják az időt, ez volt a szelep akkoriban, székely-lassú meg csárdás.

Aztán gyorsan kiélesednek az arcok a fekete-fehérből: Pintér Béla majdnem olyan összetett történetet tálal elénk rövidebb-hosszabb jelenetekben, mint a Kaisers TV Ungarnban. Retró – mondanánk első blikkre; és joggal, hiszen rengeteg jel utal arra, hogy szigorúan a nyolcvanasokban mozgunk.

Nemcsak az, hogy az egyik szereplő, a Tatár Imre nevű – akit Pintér Béla megint az ő megérzékítésre hangolt színészi eszköztárával egyszerűen-nagyszerűen odatesz elénk – egy Vasfüggöny nevű szamizdat lapot szerkeszt, miközben szeretője, Bea maga a szocialista embertípus. Őt Szamosi Zsófia alakítja hitelesen.

Mert mi ugyan nevetünk a valaha – vagy sosem – hallott frázisokon meg a Róna-meggyen, de ők halálos komolyak, akár egy szappanopera vagy egy valóságshow szereplői; és ezzel máris oda a retró, mert egyenrangúan társul mellé a jelen.

Pintér szövegének ez a bravúrja: ahogy a pedofíliájával viaskodó férfi gyötrelme, öngyötrése és végül önbüntetése lehet itt és most, úgy az ennek révén keletkező zsarolhatóság is döbbenetesen kortársi jelenség, legföljebb az ügynöki beszervezésben nem merül ki a mai eszköztár. Fejlődtünk, ugyanis.

És van itt két tönkre menő párkapcsolat – a fentebb említett mellett a pedofil férfié, akit Friedenthal Zoltán lehengerlő reflektálatlansággal, szimpatikus érzelmi tágassággal empátiából fogalmazva állít elénk –, és mindkettőben egy gyerek, egy kislány és egy kisfiú, ők korunk felnőttjei. Terheltek erősen, akár sikerre, akár kudarcra ítélte őket a gyerekkoruk.

Aztán lehet retrónak tekinteni a nyolcvanasok urait; Pánczél György elvtársat, aki a kor sablonrutinja szerint szervezi be és tünteti ki a kiszolgáltatott embert, de Csákányi Eszter frappáns férfi-portréjából az is kiderül, hogy ma legföljebb az öltönyök jobbak, a lényeg – a zsarolás, a vélt vagy valós kiszolgáltatottsággal való visszaélés – ugyanaz.

Csákányi egyébként egy másik kabinetalakításban laza, önálló gondolkodású pszichológust hoz – ez is provokáció egy olyan korban, amely éppen ezt, az önálló, netán kritikai gondolkodást nem tűri. Lehallgatják őt is – de meghal, még mielőtt a hatalmi erőszakszervezet utolérné.

Nem kevésbé súlyosak azok a momentumok és figurák, amelyek ugyan korba és rendszerbe ágyazottan bukkannak föl, de könnyedén ívelnek át korokon és rendszereken. Ilyen például a Thuróczy Szabolcs által megformált Szujó, aki táncosnak tehetségtelen ugyan, de tartótisztnek kiváló; s hogy összefüggés van a kettő közt (vagyis önnön tehetségtelensége miatti frusztrációját használja energiaforrásnak a másik tevékenységében), azt nehezen köthetnénk kizárólag az átkos szocializmushoz. Szujó a bosszúálló típus: beépül és leigáz.

A mozaikos szerkesztésű történet szálai fokozatosan fonódnak össze, és egyre mélyül a tabló, amelyből – mondom újra – távolról sem csak a közelmúltunk néz vissza ránk. Noha ez sem volna kevés: hiszen éppen a múlttal való tárgyilagos vagy szenvedélyes szembenézés hiánya a gyökere megannyi mai nyavalyánknak, és itt többre kell gondolnunk, mint az ügynökakták megnyitásának minden kormányzat általi elsumákolására.

Arra is például, hogy hogyan nyomul bele a hatalom a legprivátabb szférákba, házasságokba, párkapcsolatokba, gyereknevelésbe, meg arra is, hogy hogyan itatja át nemcsak a primer áldozatnak tekinthető nemzedéket, hanem még a következőt is. És megnyomorítja a cselekvőket, meg azokat is, akik csak a következményeket viselik; itt van például ez a Kata, Roszik Hella finom áldozat-játékában, aki vakságot és süketséget fogadva szeretné megtartani azt a férfit, aki a kislányát molesztálja.

Pintér Béla színházában a szöveg és az előadás kapcsolata többnyire oly szoros, hogy szinte kizárólagosan feltételezik egymást – vagyis ennek a szövegnek pontosan ez az előadás felel meg. Úgy, ahogy van: a szereplők játékon kívül is többnyire ott ülnek a játéktér két oldalán, a zenészek – Pelva Gábor és Póta György – be-belépnek egy-egy jelenetbe, és a lelkes törzsközönség humorban, iróniában is megkapja, ami hagyományosan jár neki itt. A színészek – régiek és újabban csatlakozók – mind flottul beszélik Pintér színházi nyelvét, melynek alapja a tökéletes és teljes bele- és átélés. A reflektálás a közönségre van bízva – mi meg ebben vagyunk jók. Elhisszük, mert így van: Stefanovits Angéla kiskamasz Ferikéje zenei zseni, Enyedi Éva ugyancsak kiskamasz Timikéje pedig egyszemélyes embermentő szolgálat.

Mindketten ki is teljesednek, éppen úgy, ahogy erre gyerekkoruk predesztinálja őket. A jelenbe ágyazott befejező jelenetben Pintér voltaképp csak felskiccel egy kiszámítható folytatást: az egykori Szujó tartótiszt miniszterelnökként, a hajdani komcsi Bea államtitkárasszonyként tünteti ki a fiatal zongoraművészt, és vonja meg a pénzt a pedofil férfiről elnevezett gyerekmentő alapítványtól, amelyet az egykor molesztált Timike vezet. Bizarr ötlet, mert csupa naturalizmus.

A Pintér Béla rendezte előadás azért felkavaró, mert pusztán tükör, és rémes a kép, amely visszanéz ránk.

Forrás: http://hvg.hu/kultura/20131006_Ugynokkerdesbe_botlott_Pinter_Bela

Míg a politika képtelen szembenézni az ügynökkérdéssel, Pintér Béla és társulata újabb virtuóz előadásban teszi meg helyette: hálára azonban nem számíthat érte. A Titkaink a Szkénében egyszerűen kötelező.

Pintér Béla drámaalkotói pályájának egyik csúcsára ért a Szkénében bemutatott Titkainkkal. Ugyan a késői Kádár-korszak besúgóvilágában játszódó történet elsősorban sémákkal dolgozik, a színházcsináló Pintér egyedi formanyelvével, szövegeivel és sajátos szerkesztésével a kortárs magyar drámairodalom egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legszókimondóbb darabját hozta létre, a művel együtt születő előadásról pedig nehéz szuperlatívuszokkal teli ömlengés nélkül nyilatkozni.

A táncház-mozgalomban is aktív Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) népzenegyűjtő sötét titkot őriz: képtelen úrrá lenni kisiskolás nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva) iránti vonzalmán, amit egyedül legjobb barátja, a táncházvezető Tatár Imre (Pintér Béla) édesanyjával (Csákányi Eszter) oszt meg. Ám az asszony halálával a titok nem kerül a sírba, hiszen az ellenzéki mozgalmakkal szimpatizáló Szádeczky Elvíra lakásán poloskákat helyezett el az állambiztonság. Így a zsarolhatóvá vált pedofilt a pártfunkcionárius Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter ezúttal férfiként) és a táncházi csoportba már beépült Szujó (Thuróczy Szabolcs) ráveszi, hogy buktassa le a szamizdatot szerkesztő, nyomtató és terjesztő Tatárt, akinek barátnője, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) a kommunista rendszer legnagyobb támogatója. A börtön elkerüléséért a barátját eláruló Balla Bán és saját kislánya miatt elhanyagolt feleségének (Roszik Hella) drámája mellett egy másik „gyerekkel terhelt” kapcsolat is terítékre kerül, hiszen Tatár fia, a kamasz zongorista Ferike (Stefanovits Angéla) és Bea, a válóok viszonya nem csak jellegéből fakadva problémás, konfliktusukban az urbánus és a népi kultúra szembenállása is megjelenik.

Ahogy Pintér Bélánál általában, a Titkaink esetében is finoman kidolgozottak a vizuális elemek, a szimbólumok. Az előadás fekete-fehér színpadképpel indul, így idézi meg a 80-as éveket, a díszlet (Tamás Gábor) pedig egy hatalmas szalagos magnó, amelyen egyszerre forognak a táncházi népzenék és a lehallgató készülék felvételei. A színpadteret ezúttal hagyományos módon használó előadás szereplői jeleneteik között a színpad szélén foglalnak helyet, időnként beülnek valamelyik hangszer mögé, a zenészek pedig prózai epizódszerepeket kapnak. A dialógusok szóhasználata, stílusa és előadásmódja páratlan pontossággal idézik meg a 80-as éveket; a Thuróczy Szabolcs által játszott pincér jelenete Jaffával és Róna meggyel fergeteges stílusparódia, Stefanovits Angéla pedig a kor egyik lázadó underground művészét, az egykori Kontroll Csoportban éneklő és ma is aktív Bárdos Deák Ágnest idézi meg. Említés szintjén megjelennek a Demokratikus ellenzék alakjai, de az egykori pártlapszerkesztő, ma békemenetes főszerkesztő neve sem marad ki.

A társulat minden tagja remekel szerepében vagy szerepeiben. A harmadik „pintérbélás” premierjén Stefanovits Angéla játékstílusa olyan, mintha mindig is itt játszott volna, míg a 42. hét után duplázó Csákányi Eszter szerepformálása ismét egy plusz színt visz az előadásba. A színikritikusok díjára jövőre férfiszerepéért lehet ismét esélyes. A pedofíliát ábrázoló jelenetek vérfagyasztóak, az elviselhetőség határán táncolnak, Friedenthal Zoltán fájdalmasan mutatja meg az ösztöneivel harcoló öngyűlölő férfi lelki tusáját és árulását. Enyedi Éva ismét bántalmazott naiva. Szamosi Zsófia agymosott agymosó, minden szava jól áll neki. Pintér és Thuróczy groteszk színpadi játéka nevettet, de a feszültséget nem oldja. Nem is ez a cél.

A Gyévuska után Pintér egy társadalmi jelenség helyett ismét egy egész fejezetet ábrázol a történelemkönyvből, a Don-kanyari tragédiához hasonlóan a Kádár-korszak besúgóévei is önmagukban hordozzák az abszurditást; a színházcsináló pedig jó érzékkel alakítja mindezt színpadi drámává. Noha a cselekmény java a 80-as években játszódik, a Titkaink elsősorban a máról szól. Az ügynökügy lezáratlanságáról, az egykori kommunista besúgókból lett magabiztos új urakról és hölgyekről, a rendszereken átívelő aljasságról, az évtizedeken át elhallgatott hazugságokról, sikert sikerre halmozó jellemtelenekről és bukásra ítélt hősökről.

Hogy politikai életünk legfelső körei is érintettek-e az ügynökkérdésben, az ma nem tudható. De ha nemet mondanak a múlt feltárására, az őszinte szembenézésre, akkor megérdemlik azt, ahogy Pintér Béla a színpadon gyanúba keveri őket – üzeni. A szocialista erkölcs erkölcstelensége tehát továbbra is itt van velünk, csak most másként hívják. Pintér Béla évek óta Kossuth-díjat érdemel, a Titkainkkal újra sokat tett azért, hogy ne kapja meg.

Forrás: http://vanyabacsi.blog.hu/2013/09/29/pinter_bela_valaszol_az_ugynokkerdesre