…avagy Pintér Béla esete a mesebeli okos lánnyal
Huszadik életévéhez érkezett hazánk legkedveltebb független színházi műhelye, a Pintér Béla és Társulata, és ez bizony nagy idő. Jogos az ünneplés, már csak azért is, mert a társulat – úgy tűnik – végleg révbe ért: előadásaikra hónapokra előre nem lehet jegyet venni, bevették a Katonát is, a sikerhez már nem is kell újabb produkcióval előállniuk, a meglévőekre még évekig nem fog csökkenni az igény. A TAO-mizéria persze őket sem érinti jól – erre történik is ironikus utalás a legújabb előadásban, – de a nagyobb jegyárakat is fizetni hajlandó lelkes közönség felszínen tarthatja őket.
A jubileumot mi mással is ünnepelhetné a társulat, mint egy újabb előadással, főleg, hogy a régebben akár évente két bemutatóval is jelentkező író–rendező–társulatvezető, Pintér Béla utoljára 2017 decemberében állt elő új darabbal, a Katona társulatával a Katonában közösen színre vitt Ascher Tamás Háromszéken-nel. A várva várt új előadás aztán meg is született. Vagy mégsem?
Pintér Béla ugyanis azt a furfangot eszelte ki (vagy inkább kényszerült rá), mint a mesebeli okos lány: hozott is előadást, meg nem is. Hozott, amennyiben valóban látunk egy előadást; és nem, amennyiben amit hozott, azt egy másik előadás helyett hozta. Ahogy az a végül is színre került előadásból kiderülni látszott – bár mérget nem vennék rá, mert kibogozhatatlanul keverednek benne a fake és a valóságos tények –, Pintér Béla hónapokig készült egy darabbal, melyet végül nem tudott megírni, de mivel jubileumi előadásra szükség volt, jobb híján színre vittek valamit, ami előadás is, meg nem is.
Ahogy a cím is mutatja: beszélgetésekről van itt szó, és a cím alapján az ember joggal hihetné, hogy valóságos beszélgetés fog következni, amelyben a társulat beszámol az elmúlt húsz évről. Valami ilyesmi van is, és valóban úgy is indul, mint egy ünnepi beszélgetés: a társulat legkésőbb érkezett tagja, Szabó Zoltán moderátori minőségében jelenik meg, a többiek egy hosszú asztalnál foglalnak helyet, majd következnek a kérdések. Ezek aztán mind furábbá lesznek, ahogy a válaszok is, és mikor Pintér Bélát következetesen „viktorozni” kezdi a műsorvezető, már biztosak lehetünk benne, hogy amit látunk, álbeszélgetés. A fikció, vagy divatosan azt is mondhatnám, a fake szép lassan átveszi a hatalmat a produkció felett, hogy egy ponton az egész látványos színházi orgiába torkolljon.
Ennél többet nem mondhatok anélkül, hogy a spoilerezés ódiumát magamra ne venném, ezért inkább megpróbálom valahogy leírni, mit is láttam. Nem könnyű. Pintér Béla ugyanis pofátlanul átgázol mindenféle műfaji kereten, nézői elváráson és a színházra vonatkozó íratlan követelményen, olyan avantgárd ihaj-csuhajt téve színpadra, hogy a Fészek Művészklub sokat látott fala adja a másikat. „Nem tudom, mi ez, de jó” – gondoltam magamban, miközben a sajátos őrület teljesen magával ragadott.
Ami Pintér Bélától nem szokatlan, hogy mindenki megkapja a magáét: a regnáló hatalom, annak kultúrfőmuftija, a pintéri nyilatkozatokban sokszor pellengérre állított Vidnyánszky Attila, a társulat tagjai, de saját maga is: nyílt őszinteséggel mondja ki, hogy gyáva volt, mikor nem szemtől szembe, hanem írásban mondott fel a társulat öt tagjának, köztük a Jubileumi Beszélgetésekben újra színpadra lépő Bencze Sándornak, aki persze most is nehezményezte az elintézés módját.
A kritikusokról annyi hangzik el, hogy „a céltábla nem lő vissza”, miközben a társulatvezető elismeri, hogy a kritikusok által is kevésbé sikerültnek tartott Fácántánc és Szívszakadtig nem tartozik a legjobb előadásai közé, a Bárkibármikort a műsorról is le kellett venni, ellenben A bajnokra és az Ascherra büszke. Igaz, a magyar színikritikusok nagyasszonyának, Csáki Juditnak a Tündöklő Középszerparódiája után újra odaszúr, ezúttal enyhén erotikus színezetű viszonyba hozva őt Alföldi Róberttel (szmájli).
Bevallom, jómagam a Titkaink óta nem láttam még ilyen jó formában Pintér Bélát mint alkotót: bár fogalmam sincs, hogy esztétikailag hogyan értékeljem ezt az előadást, az biztos, hogy sokkal merészebb és izgalmasabb az egész, mintha egy újabb, már sajnos kicsit szokványossá váló Pintér Béla-előadást tett volna színpadra. Nem beszélve a magyar színházi átlagról, a megszokottságba posványosodó kőszínházakról, amelyeknek még legbátrabbika sem merne ilyen posztmodern őrülettel előállni, mint a Jubileumi Beszélgetések.
A színészek most is, mint mindig, nagyon jók, különösen Thuróczy Szabolcs, aki a Hallelujah dallamára megidézi az elmúlt húsz évet, amit ő – egy előadást leszámítva – végigcsinált Pintér Béla oldalán, igazán meghatóan emlékezvén a társulat két elhunyt tagjára, Szemerédi Virágra és Szűcs Elemérre. (Hogy ők aztán hogyan jelennek meg mégis az előadásban, azt szintén nem spoilerezném el.) De jó újra látni (legalábbis új előadásban, hiszen a sikeres régebbiekben még látható) Bencze Sándor Qpát, aki ezúttal nem létező Ady-estje miatt lesz gúnyolódás tárgya, és persze jó látni a most is aktív társulati tagokat.
A múltidézés és jubileumi ünneplés igencsak sajátosra sikeredett. A kérdés már csak az, hová vezet tovább az út Pintér Béla és társulata számára.
B. Kiss Csaba, Pótszékfoglaló