Dramaturg, színész, a Pintér Béla Társulat alapító tagja. A Színház és Filmművészeti Egyetemet “csak” dramaturg szakon végezte el, azonban a 2011-es POSzT-on a Szutyok című előadásban nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat. A Parasztopera Fesztivál kapcsán beszélgettünk vele.
– Tinédzserkori néptáncosi előélet után angol szakra iratkoztál be, majd dramaturg szakra jártál, most pedig doktori iskolában tanulsz, miközben a Pintér Béla és Társulata előadásaiban estéről estére színésznőként is találkozhat veled a közönség. Tudatosan írtál le ekkora köröket?
– Későn érő típus vagyok és szeretek iskolába járni, ezért még most sem sikerült befejeznem a tanulmányaimat. Az angol szak után jártam a Színművészeti dramaturg szakára, és remélhetőleg nemsokára elvégzem a doktori iskoláját (ahol a Pintér Társulatból írja a disszertációját – aszerk.). Mivel most is dolgozom közben és van egy hétéves kislányom, valahogy sokkal tovább tart, mint ahogy kellene. A gimnázium mellett a Jeles András vezette Monteverdi Birkózókörbe jártam, az egyetemi évek alatt pedig többet voltam a Szkénében, mint az iskolapadban. Egyébként sajnálom, hogy színész szakot nem végezhettem. Sok-sok év gyakorlata kell ahhoz, hogy a színművészetis évek intenzív tanulását behozza az ember.
– Hogyan kerültél kapcsolatba Pintér Bélával?
– A Szkénében az Utolsó Vonal nevű társulat Hamlets című produkciójában Opheliát játszottam először, aztán nemsokára jött Béla első rendezése, a Népi rablét. Nagyon sok alternatív színházi formáció megfordult ott akkoriban, tudtunk egymásról. Ott dolgoztam először az Arvisurával, és így ismerkedtem meg a velük játszó Bélával, aki addigra már tekintélyes színésznek számított abban a világban. A Népi rablétet végig kellett táncolni, és mivel kamaszkoromban néptáncos voltam, lehetett rám számítani, ezért elhívott. A továbbiak mind ebből következtek.
– A színházszerető közönség egy részének körében komoly kultusza, rajongótábora van a Pintér Béla-előadásoknak. Miben rejlik a titkotok?
– Minden történet egyedi, eredeti, személyes, hiteles. A legfontosabb a humor és a tragikum együtthatása. A váratlan társítások. A pontos fogalmazás, a jelenidejűség. Béla képes meghökkentő összefüggésbe helyezni a leghétköznapibb pillanatokat, amiből új értelmezést nyerünk; arra is ráismerhetünk magunkban, azt is megérthetjük, amit addig nem tudtunk megfejteni.
– Hiszel abban, hogy a színház képes megváltoztatni az emberek gondolkodását, jellemét?
– Nem. De elképzelhető, hogy olyan élményt nyújt, amely pozitív folyamatokat indít el. Lélekben, fejben.
– Úgy tudom, a Pintér-darabok annyiban is sajátosak, hogy nem készre írt anyag, hanem csupán húsz-harminc oldalnyi váz alapján kezditek meg a próbákat, a szöveg is, a jelenetek is menet közben alakulnak. Színészi, illetve dramaturgszempontból jó, hogy közösen vajúdtok, vagy inkább nyűg?
– A közös munka mindenkit lelkesít, minden színész beleszólhat dramaturgiai kérdésekbe, mindenki lehet egyszerre kint és bent is. Persze van olyan, amikor úgy érzem, hogy a dramaturg hátráltatja bennem a színészt vagy fordítva; sok feszültséget okoz, hogy folyton véleményeznünk kell valamit, ami még nincs kész, de ha pontosan meg tudjuk fogalmazni a kritikai észrevételeinket, akkor igazán eredményesek tudunk lenni.
– A “balhét” elsősorban Béla viszi el, de színészként és dramaturgként kell-e valamiféle pluszbátorság, elkötelezettség a kemény és politizáló tartalom megmutatásához? Kaptok-e támadásokat?
– Szerencsére nagyon hasonló a véleményünk a politikáról és a politikai színházról is. Fontos, hogy pontos, kíméletlen véleményt alkossunk, de a direkt politizálás egyikünknek sem tetszik. Arra törekszünk, hogy egyéni sorsokat mutassunk be, emberi történeteket, emberi gyarlóságokat. Az egyedi, hiteles történet pedig egyenesen vezet a hiteles, objektív társadalomkritikához. Ezért nem is annyira támadhatóak az előadásaink.
– Rangot jelent a Pintér Társulattal dolgozni?
– Igen. Az ország egyik legelismertebb társulata vagyunk. Sokan szeretnének itt dolgozni. A szakma díjaz, a közönség szeret minket. Tizenhét év alatt húsz produkciót hoztunk létre, ebből tizenötöt repertoáron tartunk. Hónapokkal előbb elfogy minden jegy az előadásokra, rangos nemzetközi színházi fesztiválokra hívnak minket. Irigylésre méltó helyzetben vagyunk, de mindig a folytatásra, a következő lépésre kell koncentrálnunk.
– Ismeritek a törzsnézőiteket? Szerveztek közönségtalálkozókat?
– A színészek nem ismerik a törzsközönséget, mert az már annyira nagyszámú, hogy arányában alig van ismerős, barát, de van egy csodálatos közönségszervezőnk: Bendák Mónika, ő több ezer nézőt ismer név szerint. A hatalmas érdeklődés miatt ez nem is annyira szervezést jelent, inkább kapcsolattartást. Az ő kedvességére, figyelmességére óriási szükség van, mert valóságos harc folyik a jegyekért. Közönségtalálkozóink ritkán vannak. Egyelőre elég, ha jók az előadások.
– Az Átrium Film-Színház Parasztopera Fesztivált rendezett. Egész pályádat tekintve mennyire fontos előadásotok a Parasztopera?
– A Parasztopera a legnagyobb sikerünk a Titkaink mellett. A fesztiválon lesz a 287. előadás. Kezdettől fogva, 2002 óta játszom a darabban, amely alig változott a bemutató óta. A szereposztás is a régi, csak betegségek miatt voltak beugrások.Csodálatos, megunhatatlan élmény. Mindenkinek egyformán jó dolga van benne. Minden fordulat hatással van az összes figura életére. Nagyon szeretem ezt a szerepemet: a szerelmes árvalányt, aki keserű, ironikus humorral éli meg és kommentálja élete fájdalmas, tragikus fordulatait. Az éneklés komoly kihívás számomra, de épp a zene az, ami minden egyes alkalommal megteremti a kellő érzelmi állapotot.
– Milyen jelentőséggel bír számotokra a Parasztopera Fesztivál?
– Örülünk, hogy a közönség ennyiféle verziót láthat. Általában igyekszem megnézni Béla darabjainak az előadásait, mert érdekel, hogyan kelnek életre ezek a szövegek más rendezők, más színészek által, de sajnos most nem lehetek ott mindegyiken, mert a Trafóban Gyévuskát játszunk. Szerencsére többnyire sikeres produkciókról van szó, amelyeket a közönség és az alkotók is nagyon szeretnek.
– Gondolom, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról is lehetnek kellemes emlékeid, hiszen díjazottja is voltál. Az idén a szakma egy részének POSzT- bojkottjától hangos a sajtó. Mi a véleményed erről?
– Mi utoljára a Szutyokkal voltunk a POSzT-on 2011-ben. A díjak egy részét mi, egy másik jelentős részét Mohácsi János Parasztopera-rendezése kapta. Nagy boldogság volt. Előtte is voltunk már többször. Ahányszor ott voltunk, díjat kaptunk. Így azt tudom mondani, hogy a zsűrizéssel, a díjakkal kapcsolatban egy szavunk sem lehet. A válogatásról már más a véleményem. A Parasztopera, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink például nem volt ott a POSzT-on. Más-más okokból. A Parasztopera idején strukturális kérdésről volt szó, akkor még egy másik kategóriába lehetett száműzni egy független előadást, de az utóbbi kettőnél már nyilvánvalóan politikai jellegű megfontolás döntött.
A szakmai és a folyamatosan áradó nézői elismerések feledtetik azt, hogy évek óta nem vehetünk részt a POSzT-on, de ez nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak tartjuk, ahogy most működik ez az átpolitizált fesztivál. Szomorú, kiábrándító. Én egyáltalán nem vagyok harcos, forradalmár típus, a színház közösségi munka, sok embernek kell együtt dolgoznia. Aki képtelen kompromisszumot kötni, az éppúgy alkalmatlan, mint akinek egyáltalán nincs véleménye. Ha előadásokról, szakmai kérdésekről kell vitatkozni, szenvedélyes vagyok, és élvezettel mozgósítok minden energiát, hogy pontosan fogalmazzak, és megtaláljam a legjobb érveket, de a mostani helyzetben elveszettnek érzem magam, és sajnálom, hogy nem színházról van szó. Persze vannak felemelő pillanatok, amikor úgy tűnik, történhet valami, de egyelőre nem látom a végét. Lehet, hogy a Filmszemléhez hasonlóan a POSzT is megszűnik? Vagy baráti találkozó lesz, kritikusok, szakmai részvétel nélkül? Ha nem lesz verseny, nem lesz tétje a találkozónak, ha a meghívottak nagy része kiszáll, akkor odajutunk, amit Béla fogalmazott meg 2012-ben a Krétakör „Szünet nélkül” című konferencián: Vidnyánszky Attila a saját maga által megszervezett fesztiválon átadhatja önmagának a fődíjat, ami nyilvánvalóan őt sem fogja boldoggá tenni.
Egyébként az utóbbi években a POSzT-on csupán a Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum munkájában veszek részt, amely rendkívül nehéz anyagi helyzetben, lényegében lelkesedésből működik, hogy a születendő új drámák, drámaírók útját egyengesse. Annyira kevés támogatásból, hogy egyelőre még senkinek se jutott eszébe politikailag beleszólni.
– Hosszú évekre, akár évtizedekre tervezel a Pintér Társulattal, vagy kalkulálsz azzal, hogy egyszer csak kifogy belőletek az éltető inspirációs erő?
– Szívből remélem, hogy sokáig tart még a közös munka, de örömmel dolgozom máshol dramaturgként és színészként is.
– Ilyen filigrán fizikumba hogy fér ennyi energia? Miből töltekezel?
– Sok-sok szeretetet kapok. A rossz dolgokban pedig előbb-utóbb találok valami abszurditást, valami nevetségeset, ami felszabadít. Ha van időm és süt a nap, futok egy kört a Szigeten.
Forrás: http://www.fidelio.hu/szinhaz/interju/enyedi_eva_az_abszurditas_felszabadit