Színésznőnek lenni iszonyú nehéz teher, vagy legalábbis könnyen iszonyú nehéz teher lehet egy férfiaktól uralt világban. Erről szólt Schilling Árpád Lúzer című előadása is Sárosdi Lillával a főszerepben, és leginkább erről szól Pintér Béla új darabja is, az Ascher Tamás Háromszéken, amit a Katona József Színház számára írt és rendezett meg. Hogy hány és hány férfinak van kiszolgáltatva egy színésznő, és mennyire megnehezíti a dolgokat még az is, hogy lehetetlen teljesen szétválasztani a színpadon és a színházon kívül ébresztett érzelmeket. És hogy mennyire felelőtlenül, érzéketlenül, önzőn bánnak egymással az emberek; nemcsak a férfiak a nőkkel, igazából mindenki mindenkivel.
Bár talán kicsit jóindulatú túlzás azt mondani, hogy „erről szól” az Ascher Tamás Háromszéken. Inkább csak továbbgondolható belőle ez is. Mert az az előadás legnagyobb problémája, hogy nem mond el olyan sokat a világról, mint amit Pintér Béla legjobb előadásaitól megszoktunk. Amelyek a fő témájuk mögött vagy alatt vagy mellett egy csomó minden másról is beszélnek. A Titkaink az ügynökkérdésen kívül arról, hogy hogyan épült fel egy egész nemzet elhallgatásokra, hazugságokra, ocsmány titkokra. A Sütemények Királynője egy nehéz sorsú kislány történetén kívül a családon belüli erőszak természetrajzáról, a Szutyok egy örökbefogadó házaspáron kívül arról, hogyan válhat valakiből ideológiai meggyőződés nélkül is kirekesztő, vagy hogyan válhat ideológiai meggyőződés a privát sérülésekből, és így tovább.
Az Ascher Tamás Háromszéken viszont ha fel is villant valamit az ember és ember közti kapcsolatok félresiklásaiból és a színházi viszonyrendszerekből, mindezt nem bontja ki igazán, a drámának ez a része nem tud úgy magával ragadni, mint egy-egy korábbi Pintér-előadás, hogy lehetetlen legyen ne mindezt magunkban teljesen újragondolva, átértékelve felállni a székből. Persze ettől még működhet nagyon jól egy Pintér-előadás: a Parasztoperának sem volt valamiféle „mondanivalója”, de annyira gyomorba vágóan erős sorstragédia volt, hogy minden egyéb nélkül is zsigeri hatást tudott elérni. Valami ilyesmire törekszik ez az előadás is, de kevésbé sikeresen.
Pintér Béla íróként ugyanis vagy nem találta el jól az arányokat, vagy túlzottan is hatásosnak érzett olyan részeket is a darabból, amelyek viszont a közönség egy része számára nem azok. A történetnek csak egyik része szól egy színésznő tragédiájáról a Máté Gábor nevű színházi rendezővel, aki tönkreteszi őt. A másik fele viszont színházi paródiaest, a paródia szó majdnem minden negatív felhangja nélkül: a színház saját magáról beszél, a színészek általunk is ismert színészeket-rendezőket játszanak el, és a darab azzal (is) játszik, hogy valós színháztörténeti eseményekből formál fiktív, kicsit kicsavart verziókat; részben arra fut ki például, hogyan rendezte meg – vagyis rendezhette volna meg egy másik univerzumban – Ascher Tamás a híres Három nővér-előadását 1985-ben.
Mert ahogy az a címből is elég egyértelmű, Pintér darabja merő önreflexió:
A karaktereket részben a Katona József Színház jelenlegi tagjairól mintázta, többen saját névvel szerepelnek benne (sőt, Bezerédi Zoltán saját magát játssza). Egyébként is különös játék ez a valósággal: a határok teljesen elmosódnak, kivéve, ha szigorúan nézzük a dolgot: mondhatjuk, hogy amint színpadra kerül valami, rögtön fikcióvá válik, még akkor is, ha éppenséggel Máté Gábornak és Ascher Tamásnak hívnak és maszkíroznak ott is valakit. Művészi értelemben így nem is érdekes, hogy akkor mi igaz és mi nem, az meg más kérdés, hogy akár jogilag, akár etikailag-erkölcsileg hogyan álljon a néző ahhoz, ha a színpadi fikció valósággal egyező részei és az előzetes nyilatkozatok alapján (amikből kiderült, a darab alapötlete a Heti Válasz cikkéből származott, amely szerint A bajnok után Pintér Bélának Máté Gábor magánéletében kéne vájkálnia) be tud azonosítani valakit, akiről a darab fiktív része megfogalmaz pár nem túl hízelgő állítást, anélkül, hogy az illető reagálni tudna ezekre. Vagy ahhoz, hogy a színházban, amelynek Máté Gábor az igazgatója, rettenetes alaknak állítják be Máté Gábort a színpadon.
Művészi vagy befogadói értelemben nagyobb gond, hogy a színházról, Ascherről, Mátéról, a Katonáról, Pintér Béláról szóló részeknek nemigen van több súlya annál a kevésnél, amit az összekacsintás meg a rejtvényfejtés jelent (mármint annak a megfejtése, hogy melyik álnév kit takar, melyik pocak és bajusz kihez tartozik a valóságban). Valódi, színházi értelemben vett dráma ezekben a részekben nincs, inkább olyanok ezek, mint a legnagyobb rajongóknak szóló, a filmbe nem véletlenül be nem került extrák egy DVD menüjében. Viszont itt nemhogy bekerültek az előadásba, de irreálisan nagy részét képezik az egésznek; ha csak az emberi dráma előrehaladásához dramaturgiailag szükséges részekre koncentrálunk, az előadásnak legalább az egyharmada, de talán fele is elhagyható lenne veszteség nélkül, illetve csak az önfeledt ráismerések elvesztésével.
Kevés az olyan eleme ezeknek a részeknek, ami túlmutatna önmagán vagy egy egyébként nagyon jól sikerült, szórakoztató, virtuóz paródián (Pintér például saját, a Parasztoperával védjegyévé vált stílusát mutatja meg görbe tükörben: népdalokra írt új szövegekkel adat elő a színészekkel egy jelenetet a Három nővérből, a darabbeli Pintér Béla nevű szereplő sugalmazására). Akad azért ilyen, jelentéses rész is: megjelenik például az a nagy, elismert budapesti rendezők által kevésre tartott, határon túli rendező is, aki sértettségében bosszút esküszik a színházi szakma prominenseivel szemben, és amely típusból minimum egyet most is nagyon magas pozícióban tart a politika Magyarországon.
De ez mindössze pár elsietett perc, pár mondat, pedig sokkal összetettebb, mélyebbre-messzebbre vezető kérdést boncolgatna, ha jobban ki lenne fejtve, mint a többi hasonló rész. Vagy van például kiszólás a szexuális zaklatásokról is, amely egyrészt erőltetetten hat – mivel sehogy nem illeszkedik a jelenetek sorába –, másrészt mindössze azokon gúnyolódik, akik szerint ilyesmi kizárólag a színházban történhet, függetlenül attól, hogy talán az egész országban nincs ilyen ostoba ember, vagy ha van, azzal enyhén szólva is túlzás ilyen kiemelten foglalkozni.
És ez a súlytalanság, valódi tét nélküliség akkor is zavaró, sőt, néha unalmas – pedig Pintér talán még sosem volt unalmas –, ha tényleg virtuóz alakítások állnak mögötte. Keresztes Tamás például nemcsak azért lenyűgöző, mert Benedek Mari jelmeztervező és a sminkesek tökéletesen, de szó szerint tökéletesen Ascher Tamássá változtatták a színész megjelenését, ő maga pedig a mimikáját, mozgását, annak minden apró részletét. De azért is, mert Keresztes nem bújik a külsőségek mögé, hanem azokból képes jellemet is építeni, minden félrenézésbe a poénon kívül jellemgyengeséget, a magába fordulásba pedig zseniséget is bújtatni. Ahogy Enyedi Éva is úgy játszik elkeseredett öregasszonyt, hogy ne a remek smink és ősz paróka miatt tűnjön öregnek, hanem azért, mert a színész minden megmozdulásából az sugározzon. De virtuóz Ökrös Csaba zenéje, az átiratok és a saját részek egyaránt, a poénok adagolása, időzítése is – bár a verses beszéd néha veszít az erejéből –, és remek az is, ahogyan a humor átfordul fagyos borzalomba és tragédiába, olyan hirtelen, hogy a közönség jó része el is mulasztja abbahagyni a nevetést.
És ennek a tragédiának végre súlya is van, még ha Pintér nem is bontja ki annyira sem megírásban, sem előadásban, amennyire lehetne, így ha nem is ábrázolja azért egyáltalán fekete-fehéren a felmerülő dilemmákat, azért vannak benne reflektálatlanul hagyott, leegyszerűsítő elemek. Ráadásul ahelyett, hogy végigvinné a történetet, Pintér egy ponton hirtelen elvágja az egészet, és a narrátor két mondatban letudja a történet finoman szólva is többet érdemlő végét.
Amiért mégis súlya van ezeknek a jeleneteknek, az Jordán Adél fájdalmasan sokszínű alakítása a női főszerepben.
Jordán csodálatosan eltalálja a naivságnak azt a napsütötte sávját, amelyben semmiféle butaság nincs, csak teljes, feltétel nélküli odaadás. És épp ettől tudja olyan megrázóvá tenni, amikor a szerelme kétségbeesésbe fordul: azt is ugyanezzel a teljes átéléssel jeleníti meg, mintha a lelke egy nagy nyílt seb lenne, és semmi más. Aztán mindezt azzal zárja le, hogy az eddigiek szöges ellentéteként teljesen bezárkózik: így lesz a hallgatásának is olyan ereje, mint az üvöltésnek sem.
Egy Ascher Tamás Háromszéken című előadás Heti Válasz-cikk nélkül is óriási elvárásokat generál, mivel szinte példa nélküli, hogy egy színház saját igazgatójának és emblematikus alakjainak élete részleteit vigye színre, pláne, ha ezt az ország egyik legtehetségesebb zsenije, Pintér Béla írja és rendezi. És a zseni mutatott részeket abból, ami azzá tette őt, ami, de az elvárások talán még rá is rossz hatással voltak. Pedig megfelelt nekik, külcsínben mindenképp: szórakoztató és látványos is, amit a színházi görbe tükre mutat. De mélysége nincs, viszont elvesz annyi helyet az előadásból, hogy a többinek se maradjon elég – és végül mindkét fél, a színházi és a drámai is rosszul jár.