Vannak előadások, amik után az ember nehezebben veszi a levegőt. A Pintér Béla Társulat húsz éves fennállásának „pintéres” ceremóniája után senkinek sincs kedve pezsgőt bontani.

A Jubileumi Beszélgetések a Fészekben

Pedig minden úgy kezdődik, ahogy a jubileumi hagyományok könyvében meg van írva. A társulat tagjai egy hosszú asztal köré telepednek, van pépété nosztalgikus fotókkal, van riporter, vannak széles, udvarias mosolyok, a fejekben készültség a konvencionális válaszokra. Ünnepeljünk hát. Aztán minden másként történik.

Bizalmatlanságra ad okot, hogy a kérdező nem kívülálló, Szabó Zoltánról van szó, aki maga is játszott Pintérnél, például a Fácántáncban és a Szívszakadtigban. A gyanú aztán igazolódik, hiszen már az első kérdések kényelmetlenek, a társulatvezető szóvá is teszi, pedig ez még csak az eleje. A következetesen ártatlan, indulattalan hanghordozás mögött egyre gyilkosabb témafelvetések sorjáznak, amik minduntalan Pintér állítólagosan elcsúsztatott premierjének okát, diktatórikus módszereit és burn-outját firtatják, és egyre mélyebben akarják megbántani a direktort (például folyton összekeverik Bodó Viktorral: a szándékosság aligha kérdőjelezhető meg, főleg, hogy a poén szélesebb kontextusba helyezésével egy másik Viktor is szabadon odaképzelhető). A stressz nő, a műmosolyok feszülnek, Pintér válaszai egyre ingerültebbek, hangereje emelkedik. Amikor pedig a társulat tagjai – akik között Szabó szintén derekasan élezi a feszültséget, Friedenthal Zoltánt például folyton az Örkény Színházban játszó Polgár Csaba sikereivel piszkálja – először bátortalanul, majd egyre sértettebben kezdenek bekapcsolódni a kötözködésbe, végleg eltűnik a decens álarc, megjelenik Mr. Pinter, és kezdetét veszi a véres, kakofón téboly, melyben az anarchisztikus komédia csókolózik a végletes elkeseredéssel.

A Jubileumi Beszélgetések első szcénája ugyan nem pódiumbeszélgetés, hanem egy megírt, megszerkesztett műalkotás része, így semmit sem vehetünk készpénznek. Bár az előadás sok valós elemet tartalmazhat (a „jubileumi beszélgetés” amúgy az előadás kerete, a rémálomból ébredés után folytatódik az illedelmesnek álcázott társalgás Terhes Sándorral és Roszik Hellával kiegészülve, persze csak azért, hogy tovább rontsák a hangulatot). Nem tudjuk például, Pintér Béla valóban rossznak tartja-e egyes darabjait: hogy tényleg levélben tett utcára számtalan tagot, köztük Bencze Sándort: hogy egy idegbeteg állat, ahogy egyik színésze jellemzi: és hogy tényleg retteg-e a kiégéstől. Mégse tudjuk másként nézni, akkor sem, ha ez egy bulváros szempont, vagy ha minden belterjesnek hangzó infó csupán az író-rendező tréfája. A szolid önreflexión és mértéktartó őszinteségen a darab mindenképpen túllép: virtigli önostorozást, lelki sztriptízt látunk olyan túláradó intenzitással ábrázolva, hogy a zavarba hozott közönségnek gyakran félre kell pillantania, mert nem tudja eldönteni, mi a valóság, és mi a képzelet abból, amit lát. Az előadás megadja azt a szellemi játékot is a tapasztaltabbaknak, hogy valamilyen vizuális vagy verbális utalást tesz korábbi drámákra – bizonyára sokan vártak ilyesmit. A lényeg azonban másutt keresendő, s ehhez nem kell a Pintér-masinéria állandó alkotórészének lennünk. Csak egy lépés ugyanis, hogy elvonatkoztassunk a konkréttól, azaz a társulati huzavonától, és eltűnődjünk a jelenlegi színházi állapotok lehetetlen körülményein, amik szorosan összefüggenek az ország helyzetével.

A keretes beszélgetésbe illesztett álom- vagy képzeletbeli(?)jelenetben a káosz az úr, ahol tényleg minden megtörténhet, és meg is történik az emberekkel. Pintér maradék óvatosságát is messzire vetette: kendőzetlenül aktualizál, áthallásos rendszerkritika helyett a nevén nevezi a kurrens politikusokat és a hatalommal kapcsolatban álló kultúr-prominenseket, megjeleníti az 1989-es Orbán-videót, ahol a fiatal, ideológiailag képzetlen jogász arról beszél kedves közvetlenséggel, hogyan verte és rúgta az apja, amikor a szülői tiltás ellenére el akart menni otthonról – az előadásban a Szkénébe… De megkapja a magáét a kultúrkampf másik oldala is, Csáki Judit a nyalizósnak tartott Alföldi-interjúkötettel, vagy szegény Bencze Sándor, akit Gyurcsány Ferenchez hasonlítgatva gúnyosan kiröhögnek. Felveti a kérdést, hogy mit szabad ma megtennie Magyarországon annak, aki független szándékozik maradni: legyen bátor, beszéljen arról, ami van, vagy inkább hallgasson: vetesse-e le Bayer Zsolt és Schmidt Mária fotóját a kivetítőről, mert fél a következményektől, vagy merje Orbán Viktort idézni karikásostoros maskarában. És Pintér az utóbbit választja, hisz anélkül ez az előadás ugyanúgy hamvába holt volna, ahogy az – állítólag – elkészítetlenül maradt új bemutató.

A darab nem mond le a drámai pillanatokról. Megjelennek például a társulat halottainak szellemei: Szemerédy Virágnak és Szűcs Elemérnek joga van az élőkön számon kérni, hova és meddig süllyedtek, felbukkanásuk és a megejtően szép ének lírai oázis a feketehumor sivatagában. A Jubileumi Beszélgetések anarchista szilajsága ellenére ugyanis nagyon lehangoló előadás, s ezt a zárókép inkább szektahangulatot, mint baráti találkozót idéző ölelgetései sem oldják fel. Az első jelenet statikusságát hamar ellentétére fordító, a giccses díszletben – ahol a faliterítők mellett békésen lóg egymás mellett Krisztus, Bruce Lee és Mága Zoltán képe – őrülten rohangáló és viselkedő színészek egy olyan világba kényszerítenek minket, amitől tartózkodnánk, de amiben kénytelenek vagyunk élni, akkor is, ha közünk nincs a színházi miliőhöz. Pintérnél a vezető mindenkori önkényúr, aki bármit megtehet, hogy országnak-világnak (Makónak-Jeruzsálemnek-Felcsútnak-Brüsszelnek?) megmutassa: igenis ő a kakas a szemétdombon, s ha úgy tetszik, alárendeltjeit akár magáévá is teszi – és most nagyon finoman fogalmaztam, mert ami a színpadon történik, az ennél állatiasabb. Az élet mifelénk nem más, mint kultúragyilkos disznótor, bosszú, féltékenység, gyűlölet, ellenfeleink könyörtelen kivéreztetése, sramli és gagyi, uralkodás és alávetettség. Egy rémítő népszínmű. Könnyű lenne az ébredés belőle, ha körülnéznénk, és valahol máshol volnánk. De sajnos nem így van.

Hegedűs Barbara

Forrás

Pintér Béla és társulata stílszerűen – egy pimasz, karcos és féktelen előadással – köszöntötte fel magát a huszadik évfordulón. Alacsonyan szálltak a pofonok: nemcsak Bayer Zsolt, Schmidt Mária vagy Alföldi Róbert, de egy bizonyos Viktor, a zsarnoki Mr. Pinter és a társulati tagok is megkapták a magukét.

Már ha ez a színpadon, és nem az életben történik. Ezt a bűvös pillanatot Pintér Béla új előadásában, a Jubileumi beszélgetésekben is átélhetjük, amit a Fészek Művészklubban mutattak be a társulat alapításának huszadik évfordulóján. A punk attitűd mindenképp becsülendő, mert az ilyen szép, kerek évfordulók sok veszélyt rejtenek magukban, különösen egy öntörvényűségéről híres alkotóközösség számára. Rögtön például azt, hogy nosztalgiára és ünneplésre csábítanak. Tudományosan bizonyított tény ugyanis, hogy az ünnepélyességnél semmi nem képes gyorsabban megfojtani az eredetiséget és a kreativitást.

Pintér Béla az egyetlen lehetséges módon hatástalanította az ünneplés aknamezejét: egy csatakiáltással berohant a közepére, és látványos kamikaze-tűzijátékot rendezett belőle. Már az előadás címe is a kulturális protokollrendezvények álmosító és pogácsaillatú levegőjét árasztja magából, amit a terembe érve csak tovább fokoz a hervasztó színpadkép és az ódivatú powerpointos háttérvetítés. A cím pedig nem hazudik, tényleg egy színházi pódiumbeszélgetésbe csöppenünk, ahol a neves Rendező Úr és színészei anekdotáznak, emlékeznek, és persze kellő szerénységgel méltatják magukat és egymást. A beszélgetés azonban nem egészen a tervek szerint alakul, mert a moderátor szerepében lubickoló Szabó Zoltán kissé elragadtatja magát, egyre kellemetlenebb kérdéseket szegezve a tagoknak. Az ártatlanabb poénokon túl, minthogy nem zavarja-e Bencze Sándort, hogy veszettül hasonlít Gyurcsány Ferencre, terítékre kerülnek a társulaton belüli ellentétek, sértődések, magánéleti összefonódások és a szakmai kudarcok is. Meg persze az a kérdés, hogy miért nem sikerült elkészülnie Pintérnek az őszre ígért új darabbal, tényleg kiégett-e, és igazuk van-e azoknak, akik szerint már képtelenné vált a megújulásra.

A komikus feszültség egyre nő, ám az ügyesen dramatizált beszélgetésben nemcsak a saját belső ügyeivel vet számot a társulat. A poénok farvizén beúszik egy tágabb kontextus is: a magyar közélet és társadalom mentális állapota. A kérdező például többször Viktornak szólítja Pintér Bélát, aki ettől láthatóan kikészül. Szabó azzal mentegeti magát, hogy éveket töltött Bodó Viktor társulatában, így megszokta, hogy őt kell kérdeznie, de persze mindenki pontosan érti, valójában melyik Viktorról van szó.

Hatalom és színház viszonya nemcsak ilyen áthallásos poénokkal kerül szóba, de egészen konkrétan is: a feszengő Pintér például elmondja, hogy az el nem készült darab egy falusi disznótorról szólt volna, ahol disznó helyett embereket vágnak le, hogy kolbász, hurka, szalonna

Pár éve, A bajnok című előadásával ő is megtapasztalhatta, milyen, amikor a gyanútlan művész a hatalom kommunikációs bulldózerének útjába galoppozik. A Jubileumi beszélgetések Pintér Bélája ezért hisztérikusan igyekszik kizárni a politikát az ünnepi rendezvényről, üvöltve vetetve le Schmidt Mária és a Bayer Zsolt képét a háttérből. De hát, amikor a politika szuperképessége épp az, hogy a legkisebb szegletbe és minden visszafojtott lélegzetvételünkbe beférkőzik, pont egy színházi közönségtalálkozóra ne találná meg az utat?

A kérdés természetesen költői, Bayer szellemét nem lehet visszazárni a palackba. És ezen a ponton, épp amikor kezdene kifulladni a spontánnak beállított beszélgetés, beüt a totális elmebaj. A közönségtalálkozó kulturált máza hirtelen leolvad, mi meg belecsöppenünk a népiesch hagyományokat kannibalizmussal és nemzeti mulatóssal ötvöző disznótor kellős közepébe, amelyet a köztiszteletben álló Mr. Pinter vezényel.

Béla és Viktor, társulat és a társadalom bajai végleg egymásba csúsznak, így a darab egyszerre működik maró önparódiaként és rendszerkritikaként. A kényelmetlen kérdés pedig mindkét szinten ugyanaz: a csodált és gyűlölt zsarnokok létjogosultsága, akik hol egy nagy művészi, hol egy lelkesítő politikai víziónak rendelik alá az emberi kapcsolatokat. Ahogy Pintérnél lenni szokott, a féktelen szatírába tragikus szólamok is vegyülnek, bár ezek a minőségek nem állnak össze most olyan szervesen, mint a korábbi darabokban.

Nemcsak az eszelős disznótor, igazából az egész előadás zaklatott és az egyenetlen. Nincs hagyományos kerekre csiszolt cselekménye, aki tehát ilyet vár tőle, az biztos csalódni fog. Nem operára, inkább egy kissé túlnyújtott punkdalra hasonlít, aminek a frontembere jó költői érzékkel küldd el mindenkit az anyjába, beleértve saját magát is. Emiatt valószínűleg nem is lesz túl időtálló, de így, 2019 januárjában kifejezetten üdítő az a kamaszos hevület és a karcosság, amivel egy nagy múltú társulat egyszerre mutat be saját rutinjainak és a kultúrán pöffeszkedő hatalomnak.

A belterjességtől sem kell tartani. Bármennyire is úgy tűnik elsőre, a Jubileumi beszélgetések nemcsak annak szól, aki a Népi rablét óta ott ült minden előadáson az elmúlt két évtizedben. Röpködnek ugyan a régi anekdoták, de a darab szinte minden poén megértéséhez felépíti az előzetes információt. Erre én vagyok az élő példa, hiszen meglehetősen hiányos Pintér-műveltségemmel is jól szórakoztam, és egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy kirekesztenek a legjobb viccekből.

Jankovics Márton, 24.hu

Forrás

Még mindig jobb, ha furcsa, mint ha szar – csúszott ki a számon Pintér Béla és Társulata új előadása után a szokásos „és neked hogy tetszett” tematikájú ruhatári beszélgetés közben. Egyébként pont olyan szellemben, amilyen maga az egyre keresetlenebb nyelven megszólaló előadás is volt. Amelyben Pintér Béla teljesen nyíltan beszélt arról is, hogy az utóbbi idők Pintér-előadásai közül volt, amit le kellett venni a műsorról, mert nem sikerült elég jól, és van, amit ugyan még játszanak, de azért nem igazán büszke rá. Ehhez képest a mostani, új bemutató, a Jubileumi Beszélgetések legelsősorban inkább furcsa. De legalább nem szar.

Persze a „furcsa” szó legtöbbször csak azt jelenti, hogy aki kimondja, az a saját felszínessége miatt, vagy mert nem hajlandó a komfortzónáján kívülre merészkedni, képtelen magában hova tenni, amit látott. De ha van előadás, amely tényleg saját jogán rászolgál erre a jelzőre, az pont a Jubileumi Beszélgetések.

Amely mindent megtesz, hogy a lehető legkevésbé hasonlítson a szó klasszikus értelmében egy színházi előadásra: a társulat húsz éves fennállására tervezett, látszólag őszinte véleményeken és valódi tényeken alapuló, asztal mellett ülős, mikrofonba beszélős közönségtalálkozóként indul, amelyben elhangzik az is, hogy a már őszre ígért, később decemberre csúsztatott új Pintér-premierből nem lett semmi, mert a társulatvezetőnek nem sikerült elég jó darabot írnia. Csak egy olyan darabkezdeményt, amit inkább elvetett, mert mégsem akarta bemutatni – hogy aztán persze később ebből is kapjunk némi ízelítőt mégis. Egy tökéletesen elborult ízelítőt, amibe az emberevéstől a gagyidiszkón át a nyílt politikai és színházpolitikai beszólásokig minden belefér.

És ha olyan előadást várunk Pintér Bélától – persze miért ne olyat várnánk? –, mint az eddigiek, A-ból B-be eljutó, elkezdett és lezárt, érthető és fordulatos történettel, megírt hátterű szereplőkkel, ez a mostani nevezhető csalódásnak is. De nevezhető olyan megújulásnak is, amire biztosan nagy szükség volt húsz év után, és ami ráadásul szokatlanul nagy bátorsággal, szokatlanul nyíltan és szokatlanul lényeglátóan néz szembe minden olyan problémával, ami itt és most jellemzi a magyar (nem csak független) színházat.

Például, hogy lehet-e még Magyarországon független színházi előadással beszólni a jelenlegi hatalomnak, vagy muszáj kussolni, mert különben jönnek a retorziók. Pintér a „jubileumi beszélgetés” során egy ponton – nagyjából azon a ponton, ahol a naivabb néző is elgondolkodik már, biztos-e, hogy nem trükkösen és körmönfontan megírt szöveggel manipulálják, és tényleg csak tények hangzanak-e el a színpadon – nyíltan kijelenti, hogy

ez teljesen lehetetlen, nem érdekli, ha a közönsége csalódik benne, akkor se várják tőle, hogy bírálja a politikusokat, hiszen az öngyilkosság lenne.

Felvetődik a Titkaink című, zseniális előadás óta létrehozott bemutatók minőségének kérdése, és az is, hogy innen merre tovább, és még arról is sokat beszélnek, vajon tényleg olyan nehéz-e együtt dolgozni Pintér Bélával, az egyszemélyi vezetővel, a kőkemény diktátorral.

Akit a kérdezőt játszó színész, Szabó Zoltán egyre többször nevez véletlenül Viktornak. Persze nem azért, hanem mert Szabó hosszú évekig Bodó Viktor társulata, a Szputnyik tagja volt, és hát hozzászokott, hogy a vezetőt Viktornak hívják. Ami kézenfekvő magyarázat persze, még ha nem is annyira, mint hogy ezzel a laza viktorozással szép finoman bekúszik az előadás mögé egy újabb értelmezési lehetőség. Mintha az előadás elkezdene arról is szólni, nagyjából milyen az, amikor egyszemélyi, autoriter, tekintélyelvű vezetés van egy közösségben, és mennyire van kiszolgáltatva ennek mindenki, aki aláveti magát. Aki meg nem, az pláne számíthat a bosszúra.

Hasonlóan épül fel az egész előadás, mármint hasonlóan különösen és nem magától értetődően bontakozik ki, hogy mennyivel több van a Jubileumi Beszélgetésekben, mint egy jubileumi beszélgetésben. Mert bár a felszínen egy baromi vicces beszélgetést játszanak el, egész végig nagyon jó poénokkal, és csak apró gesztusokból építkező, mégis érzékeny és kifejező színészi alakításokkal, azért mégiscsak arról van szó, hogy egy társulat teljesen nyíltan, köntörfalazás és önérzeteskedés nélkül bevallja a közönségének, hogy milyen problémákkal néz szembe, és hogy elbizonytalanodott az általános helyzetükben. És ráadásul ezek a problémák sokszor – szabad-e beszólogatni vagy ehhez túl gyáva a magyar színház, mi lesz a kultúr-tao eltörlése után – egyáltalán nem csak a Pintér Béla és Társulatára vonatkoznak, hanem az egész magyar színházra. Ami máris többet mond el a bennünket itt és most érintő valóságról, mint sokszor a klasszikus drámák minimális áthallásokkal megtámogatott újramelegítései.

Ugyanakkor épp azért nem tud átütő erejű lenni az előadás, mert ha nagyon szimpatikus és bátor dolog is, hogy el akar gondolkodtatni akár a saját társulata eddigi húsz évéről, jelenéről és hogyantovábbjáról, akár a diktatórikus berendezkedések milyenségéről, végül nem igazán jut semmilyen megállapításra ezekkel kapcsolatban. Ami ennek ellenére nem nevezhető az előadás hibájának: önmagában érték az is, hogy releváns gondolatokat közöl, és hogy felpiszkálja a közönséget, hogy a beszélgetésbe ékelt, kaotikus és őrült előadásrészlettel felteszi a kérdést, vajon lenne-e értelme egy ilyen Pintér Béla-darabnak 2019-ben, hogy megmutatja, milyen szokatlannak is számít a magyarországi színházi szakmában, amikor egy művész nyíltan bevallja, ha tévedett vagy ha seggfej volt (mint Pintér a régi tagok kirúgásakor).

Mégis: ebben a formában, rengeteg érvényes felvetéssel, de a felvetések továbbgondolása nélkül a Jubileumi Beszélgetések inkább egy útkereső, teljesen természetes módon és sok más alkotóműhelyhez hasonlóan válságközelbe jutott, de azzal nagyon okosan és nagyon eleven, posztmodern és profin használt színházi nyelven szembenézni tudó társulat állapotáról pillanatképet adó bemutató, nem pedig egy katartikus, elsöprő erejű, a világról alkotott képünket átformálni tudó előadás, mint Pintérék legjobbjai. Furcsa, de akkor is: minden szarkazmus nélkül jobb, mint amilyen egy hagyományosabb színházi ambíciójú, viszont közepesre és langyosra sikerült, épkézláb sztorira épülő új premier lett volna.

Kovács Bálint – index.hu