Mélyre kell menni, annak van értelme, vallja az ország legrecsegőbb hangú és legfoglalkoztatottabb színésze, Till Attila múzsája, az Aranyélet érző szívű maffiózója, a Tiszta szívvel focifrizurás gengsztere. Thuróczy Szabolcs mesélt az Origónak a fiáról, akit tízéves korában látott először, a bölénytípusú filmszínészekről, és arról, hogyan sprintelt öltönyben Cannes-ban.

Azt mondtad a fickóról, akit a Tiszta szívvel-ben alakítasz, hogy egyszerre vad és gyengéd, tudatos, és óriási szíve van, vagyis minden olyan férfitulajdonság benne van, amit szeretsz. Te ilyen vagy az életben?

Megvannak ezek valahol bennem is, vagy jó lenne, ha meglennének, csak fel kellett hoznom őket mélyről. Rupaszov hasonló karakter, mint amilyen én vagyok, ezért személyesebb is volt ez a film nekem. Nagyon fontos munkámnak tartom, az egyik legfontosabbnak.

Engem a legjobban az érintett meg a filmben, amikor te elkezdtél énekelni a volt szerelmed esküvőjén, Danis Lídia pedig elsírta magát. Megrázó jelenet volt, és meglepő.

Az arról szólt, hogy valaha kettejük között nagyon nagy szerelem volt. Én is szeretem ezt a jelenetet egyébként, nagyon fontos nekem az Árva fiú című szám. Cserháti Zsuzsa énekelte Szécsi Pálról, ezerszer is meghallgatom, mindig felkavar. Miért nem csajozol?, kérdezi a legnagyobb szerelmem, és erre mondom, „én így csajozom”. Ezt akkor találtuk ki.

Te javasoltad, hogy a filmben paróka legyen rajtad?

Néztük a vébét nyáron, 2014-ben, és Tillának megtetszett Mario Yepes, ez a kolumbiai hátvéd. Felhívott telefonon, hogy kurva jó az az arc, nézd meg! Mondom, ismerem a Yepest. Erre ő: na, így kéne kinézni. Lebegett a szemünk előtt egy másik példa is. Amikor a True Detective első évadában Matthew McConaughey vagdossa a sörösdobozokat, neki van az a levágott ujjú farmermellénye és az a haj. Mondtam Attilának hajnal fél egy és háromnegyed kettő között, hogy igen, ez szexi.

Nem féltél, hogy béna lesz a paróka? Néha nagyon furcsa parókák tudnak lenni magyar filmekben.

Fontos, hogy igazi hajból volt. Még a fények is mások a valódi hajon. Én is direkt növesztettem a hajam, ehhez hozzádolgozták a parókát. Másfél óráig ragasztották rám mindennap. Teljesen megszoktam, mondjuk nekem régen ilyen hajam volt. Tudok mutatni neked olyan családi fotót, amin mindenki visszafogottan röhög, mert kibontottam a hajam. Olyan volt, mint egy brutális fecskefészek. Az a „mexikói fiatal, kezdő taxisofőr” fej, még nem engedik el a veszélyes körzetekbe, csak rászólnak a CB-rádión, hogy ne menj oda, csak egy év múlva. Szerettem ezt az arcot. Jó volt ez a szabadság.

Rengeteg dolgozol mostanában: Aranyélet, Tiszta szívvel, színház, és hallottam, hogy Mundruczó Kornél új filmjében is te lettél volna a főszereplő. Hogy bírsz ennyi mindent?

Most egy kicsit sűrűbb, azért nem mindig van ez így. Tegnap egész nap forgattam, este A démon gyermekei-t játszottam, aztán odamentem a Tiszta szívvel bemutatójára. Csak tíz szót váltottam mindenkivel, így mentem haza fél ötkor. De olyan nagy volt bennem a feszültség és a várakozás, hogy egyszerűen képtelen voltam hamarabb hazamenni. Öt tízre jött értem az autó, mentem forgatni.

Fél órát aludtál?

Húsz percet, az asztalra dőlve. Megráztam magam, megmostam az arcom, elindultam. De az örömöm, hogy szerették a filmet, erőt adott ehhez a naphoz. Öt tíztől ott voltam délután fél hatig, aztán mentem a Szkénébe, megint A démon gyermekei, és most itt vagyok. (Az interjú este tíz és éjfél között készült – V. F.)

Kornéllal nagyon szerettem volna dolgozni, de el voltam kötelezve az Aranyélet-nek. Az egy sikeres sztori, tetszik az embereknek, tetszik a kritikusoknak is. Jókor jól reagál dolgokra, és precízen, zsigerien jól volt megcsinálva a casting. Már egy új korszakot jelez: kialakult ez a fajta otthon ülős, kicsit összebújós program a családdal, amikor sorozatokat nézünk együtt. Van ebben valami meghittség is: nézzünk meg valamit, ami nem reklám vagy kizökkentő tényező. A tévésorozat házhoz jön.

Sűrűre vannak csinálva ezek a sorozatok, sokkal pörgősebbek, mint a filmek. A Tiszta szívvel alatt pár jelenetnél eszembe is jutott, hogy az Aranyéletben ugyanez feszesebb lett volna.

Nem lehet összehasonlítani. A pörgősség nem mindig jó. Vannak a nagyjelenetek, ott hagyni kell hömpölyögni. Nekem a pergősség sokszor azt jelenti, hogy nincs türelmem arra, hogy átéljem a jelenet problémáját.

Néztem, hogy már öt filmedet mutatták be Cannes-ban. Elkísérted valamelyiket?

Egyszer, de ezt sok színész el tudná mondani. Az előadások két hónappal korábban eldőlnek, nem lehet azon már változtatni. A Fehér Isten bemutatóján voltam Cannes-ban, de az is olyan volt, hogy leszálltam Nizzában, egy arab taxisofőr elvitt minket Cannes-ba Zsótér Sándorral, de amikor beértünk a városba, olyan lassan ment, hogy egy bizonyos ponton mondtam, hogy szálljunk ki, és fussunk. Fekete öltönyben rohantunk, miközben folyamatosan hívogattak, hogy elkésünk. Persze nem késtünk el. Miután lement a film, volt a fogadás, hajnalban fél négykor mentem vissza a reptérre, mert a Titkaink-at játszottuk este Bécsben.

Felvillantottál két napot az életedből, elég durva. Nem félsz attól, hogy mindjárt meghalsz? Elvisz egy szívroham, mondjuk.

Ez a gyorsan égető dolog, ezt szeretem. Kidobhatom azt a szöveget, amit ma vettünk? Ki. Jó, akkor van három-négy üres polc, amire betolhatok új dolgokat. A filmben ezt szeretem. A színházi előadásnál ezt nem tehetem, nem teheted meg, hogy törlöd. Tizenhat-tizennyolc előadásnak a szövege van a fejemben, ami mind a repertoár része.

Egyszer elmondtam viccesen a Csákányi Eszternek, milyen az, amikor a magyar színész elmegy reggel forgatni. Megrázza a felesége: A gyerekek ebédcsekkjét add már ide, nálad van. – Ú, nem tudom. – Jó, akkor mikor jössz? – Hát, nem tudom. – Forgatsz? – Forgatok, de utána megyek előadásra. – Akkor már alszom. – Jó, akkor kirakom a zongorára a papírt, hogy mit kell csinálni. – Gyerekek? – Hát kérdezték, hogy mikor leszel? – Hú, pénteken. – Pénteken? De most még kedd van, addig nem látunk? – Hát nem. – Anyák napja lesz a suliban, nem tudsz jönni az anyák napira? – Nem, de akkor mondd meg nekik, hogy akkor vigyenek kulcsot, jöjjenek haza egyedül, és a szomszédnak szólok, átjön.

Egy interjúban beszéltél arról, hogy melyik színészi alakításokat tartod nagyra a magyar filmekben. Cserhalmi a Dögkeselyűben, Eperjes az Eldorádóban, Andorai a Simon Mágusban. Azóta nem is volt semmi, ami tetszett?

Azért volt, bár sokat tényleg nem tudnék mondani. Derzsi Janit óriási kaliberű filmszínésznek gondolom. Ha arra gondolok, milyen volt a Kutya éji dalá-ban! Férfi, katona. Én ezeket szeretem, ez a világ áll hozzám közel. Máté Gábort is szerettem a Mielőtt befejezi röptét a denevér-ben. Lukáts Andort nagyon csodálom, 18 éves koromban a Tiszta Ameriká-t sokszor visszapörgettem, figyeltem, ahogy játszik. Nagyon szeretném azt az erőt képviselni, ahogy ő működik. Vannak ezek a bölénytípusú színészek, akik még, ha közepes a film, akkor is jók. Nem műférfias macsóság. Manapság kevés az ilyen karakter, elveszett.

A Tiszta szívvel premierjén Sándor Pali elsírta magát azon, hogy milyen szép ez a film, amit a Tilla csinált. Hátha eszébe jutott az ő és Garas Dezső viszonya. Vannak ilyen nagy kapcsolatok. Láttam, a Tribeca Filmfesztiválon összejött a Taxisofőr stábja, negyven év után. Scorsese, De Niro, Harvey Keitel, Jodie Foster, jól néztek ki. Egy elkeseredett arcot nem láttam, nem volt ez a beteges kelet-európai keserűség.

Biztos kényelmesen éltek egész életükben.

Nem csak a pénz. Nem görcsöltek rá soha arra, hogy hú, ezt nem kéne elvállalnom. Hiú az ember, nagyon szereti önmagát, persze, de közben tudja, ha az ember kifelé dolgozik, mint a cirkuszban, akkor mik a nagy pillanatok az életben. Nem sok van. De Niro pontosan tudja, hogy a Taxisofőr fontos pillanat volt az életében. A Dühöngő bika, a Nagymenők, a Casino. Nem tudsz felsorolni huszonkettőt, csak négy-ötöt maximum. De az nagyon nagy dolog. Nekem most van másfél ilyen, 44 évesen.

Hogy jön ki a másfél?

A Tiszta szívvel-t nagyon szeretem, az kétharmad, a Csicska egyketted, és az Aranyélet. Még sok mindent kéne csinálnom.

A színházi előadásaid közül melyiket tartod a legértékesebbnek?

Sokat. Amiben komoly katarzis van, a Parasztopera, stílus- és formateremtő, komoly pillanat volt az életünkben. Nagyon szeretem az Anyám orra című előadást, bátor és vagány színház. A Szutyok, a Titkaink, A 42. hét, A Sütemények Királynője, ezek mind valós nagy drámák, átélhetők. Bizonyos részleteikbe még mindig bele tudok könnyezni. Le kell menni mélyre, és onnan sokkal nagyobb élmény visszakapaszkodni.

A Tiszta szívvel-ről mondtad, hogy többek között az apai szeretet hiányáról is szól. Neked 22 évvel ezelőtt született egy fiad, de sokáig nem volt vele kapcsolatod. Ez is benne van a filmben?

Összetett eset volt, sok minden nem volt kibeszélve. Amikor megszületett a lányom, Bori, az váltotta ki belőlem, hogy ez nem mehet így tovább. Lementem Szegedre, és a visszaúton olyan volt, mintha az ablakról befelé esett volna az eső, úgy sírtam Pestig. Nem lehet behozni az elszalasztott időt, de most már sokat vagyok vele. Rendkívül érzékeny, nagyon klassz srác a Máté. A legjobb helyen van, amit el tudok képzelni. Zsámbéki osztályába jár a Színművészetire, harmadéves.

Miért hagytad ott annak idején?

Huszonegy-huszonkét éves koromban történt, abban a korban, amikor nem is tudod, hogy van jelentősége annak, milyen vagy, amikor úgy gondolod, mindent meg lehet úszni. És ha nem, akkor megijedsz, és szatyrot húzol a fejedre. Nagyon kellett az én családom, a feleségem, hogy a fiammal való viszonyt emberivé lehetett tenni. Tíz évvel később. Soha el nem múló hegek vannak. Nagyon szeretem a fiamat és a lányaimat, de ezek a dolgok az egész életemet el fogják kísérni. Soha nem fog kitörlődni, hogy ezt már elrontottam.

A Tilla-filmben ez is benne van. A gyáva férfi az, aki nem bírja elviselni azt a terhet, hogy nyomorék a fia. Az anya nem tud elmenekülni, mert egy anya mindig ott van. Az apa eltűnik, kezd egy új életet.

A szüleidnek elmondtad?

Csak később. Van egy fotó, anyám készítette a képet. Ő még akkor nem tudta, de apámnak és a bátyámnak már elmondtam. Triesztben megyünk át a zebrán, hárman, fekete kabátban, lehajtott fejjel. Ott a fotó a nappalinkban, mindent elmond a férfiúi titkokról és fájdalomról.

Most pedig együtt is dolgoztok a fiaddal.

Te mindent tudsz, igen, az Aranyélet-ben. Elmegyünk a vizsgaelőadásaira, és a feleségem mondja, ne bántsam meg, ne kritizáljam. De bennem felmerül, ha nem mondom el, ha ez vagy az nem tetszett, az a jó? Mi a feladatom? Hogy teszek neki jót? Hátralépek, úgy szeretem. Vekerdy például ezt mondja.

Többen is mondták nekem a Tiszta szívvel-ről, hogy ha az egy amerikai film lenne, az alakításodért Oscart kapnál. Utánanéztem, és meghökkentő, hogy te életedben nem kaptál semmilyen díjat sem. Ez bánt téged?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Aztán mondom magamnak, te ezen gondolkozol? Ilyen hiú, ostoba ember vagy? Nem tudom, hogy ezt hova helyezzem magamban. Egyszer olvastam, hogy a világ egyik legjobb karakterszínésze, Bánhidi László soha életében nem kapott díjat, csak szerették. Ennyi nekem is elég.

Pedig szerintem a filmes alakításaid bárhol a világon megállnák a helyüket.

Ha valaki azt mondja rólam, hogy világszínvonal, azt mondom, úristen, hah, Nyíregyháza, Árpád utca, vasútállomás. Lehet mondani, Szabika, lépjél hátrébb, legyél szolidabb. Az amerikaiak nem azt mondják, hogy lépjél hátrébb, hanem épp a lépjél előrébb gesztust teszik meg. Ez óriási különbség.

Amikor egy agyonajnározott, Oscar-díjas alakítást nézel, szoktad néha azt érezni, hogy ezt te is meg tudnád így csinálni?

Nagyon szeretem Javier Bardemet. A Nem vénnek való vidék-ben volt az a bajuszos színész (Josh Brolin – V. F.). Ő legalább olyan jól játszott, mint Bardem, csak Bardem volt a látványosabb. Színészileg én vagyok ilyen, mint ez a bajuszos fickó. Kevésbé vagyok látványos, de a nagy út ott van.

---

Forrás: http://www.origo.hu/filmklub/blog/interju/exkluziv/20160506-thuroczy-szabolcs-interju-tiszta-szivvel-aranyelet-till-attila.html

A művész szívesen alakít sebezhető karaktereket a filmvásznon.

Nyíregyháza. Thuróczy Szabolcs Nyíregyházáról elszármazott színészünk, akit nemrég a megyeszékhelyen élők is láthattak a többszörös fesztiváldíjas A szerdai gyerek című legújabb filmben. A ritkán hazalátogató művésszel éppen akkor sikerült beszélgetnünk, amikor édesanya 70. születésnapjára sietett haza…

Nem mindennapi azt látni egy színművész életrajzában, hogy „civilben” jogász.

Thuróczy Szabolcs: Jogi vég­zettségem valóban van, de jogászként soha az életben nem dolgoztam egyetlen percet sem, hiszen 1990-től, vagyis már 25 éve színházzal foglalkozom intenzíven. Ez már akkor is igaz volt, amikor az egyetemre jártam, vagyis a kettő párhuzamosan ment egymás mellett. Egyébként ez nem is annyira ritka a színház világában, Szervét Tibor is végzett jogász, hogy csak egy példát mondjak. Nyíregyházán biztosan sokan tudják, hogy apukám ügyvéd, testvérem Thuróczy Zoltán is jogi egyetemet végzett, tehát innen az ösztönzés. De bármennyire is az egyenes a legrövidebb út, az enyém ettől egy kicsit kacskaringósabb volt.

Valahol azt nyilatkozta, 2000 tájékán indult be a karrierje.

Thuróczy Szabolcs: Nyilván a filmes karrieremre gondoltam, mivel akkor forgattam az első nagy játékfilmemet, habár 2008-tól filmezek intenzíven. A Pintér Béla és Társulatánál pedig 1998-tól dolgozom, s ez az évszám is egy nagyon gazdag, és termékeny időszaknak a kezdete.

Évi 3–4 film. Nem érzi magát elkényeztetettnek?

Thuróczy Szabolcs: Fogalmazhatunk így is, bár fontos különbségtétel, hogy ma már főszerepeket is rám osztanak, korábban inkább apróbb karakterszerepekkel bíztak meg. Nyilván az már egy össze­tett probléma, hogy miért most találnak meg ezek a szerepek, s hosszan lehetne boncolgatni, miért alakult ez így. Valószínűleg most értem meg erre, s most gondolják azt rólam, hogy már színészileg és fizikailag is elbírok egy főszerepet.

Egy interjúban mondta, hogy ma már ott van az arcán az összes küzdelem, amit megvívott.

Thuróczy Szabolcs: Kővári Orsolya filmes szakíró fogalmazott rólam úgy, hogy a „gyűrött színész”, s bizonyára a hangomra, s úgy általában a karakteremre, a színészetemre gondolt. Persze benne van ebben az is, amikor nem adtam fel, holott azt gondoltam, nem lesz könnyű előrébb jutnom ezen a pályán, ráadásul a problémásabb utat választottam. Így ez az arc sokat elmond az elmúlt évtizedekről, az elmúlt 44 évről. Aki könnyen rátalál a karakterére, az talán később könnyebbnek is találtatik. Valószínűleg mindenki megküzd ezzel, ahogy én is megvívtam a magam harcait. Persze nem erőlködve, de hogy összeérjen minden a művészetemben, abban, amit ma a társulatomon belül is képviselek, azért tényleg meg kellett dolgoznom.

Gaál Erzsébet fedezte fel, de nehéz az ő lobogását az ön visszafogottságával összerakni.

Thuróczy Szabolcs: A Danton halálának rendezésére kapott lehetőséget az akkori színházvezetéstől, s fiatal­emberként játszhattam, jobban mondva létezhettem ebben a darabban. Egyébként nem vagyok visszafogott, még ha ilyennek is lát­szom olyan filmekben, mint A szerdai gyerek. Korábban inkább harsányabb figurákat osztottak rám, arról pedig a családom tudna mesélni, hogy a mindennapi életben se vagyok egy halk, visszafogott figura, néha többet is beszélek a kelleténél.

Amit a Csicskában mutatott az fantasztikus! Rá sem lehetett ismerni önre.

Thuróczy Szabolcs: Akkor már közel négyéves barátság fűzött Till Attilához, jól ismertük egymást, együtt kerestük például a hely­színeket, s menet közben megértettem, mit szeretne látni a vásznon. Világos elképzelései voltak, egy ­Móricz-novellára emlékeztető, vagyis egy balladisztikus világot akart, amelyről a szokásosnál sűrűbben kell fogalmazni. Gyakran improvizáltunk, s nem volt olyan nehéz kitalálni, mi való abba a miliőbe. Egy kicsit Madaras József karaktere villant be, a ’80-as évek tájékán csináltak hasonló hangulatú filmeket. Úgy éreztem, hogy az a fájdalmas, szorongató vidéki lét köszön vissza a képsorokból, ahol szinte fölemésztik egymást az emberek. Nagyon izgalmas volt kitalálni, hogyan lehet ezt megmutatni.

A szakmai kapcsolata Till ­Attilával nyilván további együttműködéssel is kecsegtet.

Thuróczy Szabolcs: Ez lé­nyegében már meg is valósult, ugyanis áprilisban jön ki az új közös filmünk, a Tiszta szívvel. Ebben egy kerekesszékes bérgyilkost alakítok, s remélem, hogy ezzel a filmmel – amelyben két olyan fontos szereplő is van, akik a valóságban is sérültek – most új értelmezést kap a fogyatékkal élők világa. Akkor vagyok a legkomplexebb, amikor vele dolgozom, s bízom is benne, hogy ez a munkakapcsolat egy életre szóló szövetséggé nemesül. Akció is lesz a filmben, de a sérült emberek mindennapjait, fájdalmait, küzdelmeit is megmutatjuk, miközben egy kitalált fantáziavilágba kalauzoljuk el a nézőt. A lenézett, kisemmizett ember, az apai szeretet hiánya, a szerelem elvesztése – szóval nagyon sok érzelmi síkon mozog ez a történet.

A Pintér Béla és Társulata, ahol játszik, a nyíregyházi közönség előtt sem ismeretlen.

Thuróczy Szabolcs: Bármilyen régi darabot újítunk is fel, a színházunk általában fontos témákat boncolgat, ami soha nem veszít a frissességéből. Nem az éppen aktuális trendet akarjuk ki­szolgálni, hanem olyasmiket feszegetünk, ami kortól és divattól függetlenül örök. Jelen pillanatban is 17 előadást tartunk repertoáron.

A karakterében van egy kis Gandolfinis árnyalat, nem vágyik olyan szerepekre, mint amilyeneket ő játszott?

Thuróczy Szabolcs: Valójában már ez is megadatott, mivel az Aranyélet című sorozatban éppen ilyen figurát ját­szottam. A simlis kisembert, aki az ország problémáit viszi a hátán, de mégsem tud kiszállni a mókuskerékből, mert a felesége mindig többre vágyik. A sorozatnak egyéb­ként óriási sikere van, s én magam is nagyon szeretem, s már várom, hogy tovább fejlődjön a karakter.

S mi az, amin most dolgozik?

Thuróczy Szabolcs: Kondor Vilmos műve alapján íródott a forgatókönyve a Budapest noir című Gárdos Éva rendezte filmnek, amelyben én is szerepelni fogok. Ez egy 1936-ban játszódó történet, ami egy gyilkosság felkutatásáról szól, s egy Skublics nevű simlis fotóst fogok alakítani benne. A film február-márciusban már forog, s ezzel párhuzamosan rengeteg előadás is vár majd rám a színházban.

Matyasovszki József

---

Forrás: http://www.kelet.hu/megyei-korkep/2016/02/14/en-is-megvivtam-a-magam-harcait.kelet

Sztár az alternatív színházban és sztár a moziban és filmsorozatokban. Thuróczy Szabolcs ma már szinte megkerülhetetlen jelenség. Állandó alkotótársa Pintér Bélának, Till Attilának és az HBO sorozatoknak. Legutóbb a Horváth Lili rendezte Szerdai gyerekben láthattuk.

– A Szerdai gyerekkel kapcsolatban nem is olvastam olyan kritikát, amely nem emelte ki: egy profi és egy amatőr játszik együtt.

– Egyenesítsük ki egy kicsit ezt a témát. Ha kőszínházban ülsz és unatkozol, miért nem teszed fel ugyanezt a kérdést? Ha egy „profi” színész nem jó, akkor neki miért nézünk mindent el? Aki Kaurismakinak például rengeteg olyan szereplője van, akit figuraként szedett össze és úgy tudta instruálni, hogy színészi élményt okozzon. De Jeles Andrást is említhetjük: Opoczki János A kis Valentinóban úgy játszott, mint az Isten. A mély alázás helyett óvatosabban kéne használni ezeket a stigmatizáló jelzőket és kevesebbet rugózni a témán: a berögződések helyett az élményre koncentrálni. A Szerdai gyerekben ráadásul sok olyan színész van, aki profi, csak kevésbé ismerjük őket. Horváth Lili jó döntést hozott azzal, hogy nem olyanoknak adta a szerepeket, akiknek ragad az arcuk valamihez. Zomborácz Virág is nagyon szépen vezette végig a főszereplőjét az Utóéletben.

– Illetve Nemes Jeles László Röhrig Gézát a Saul fiában, ráadásul ott állnak az Oscar előszobájában.

– Hihetetlen módon szurkolok nekik. Szinte biztos, hogy bent lesznek a legjobb öt között, ezen a szinten pedig már szinte mindegy. Például a tavalyi mezőnyben: a Leviatán vagy az Ida volt a jobb film? Nem számít. A Saul fia szakmai sikere felbecsülhetetlen dicsőséget hoz Magyarországnak.

– Korábban mondta: „ha ragad valami a színész arcához”. Nem tart a sztárságtól és annak következményeitől?

– Az elmúlt években valóban szerencsém volt, de amikor nem pörög ki sokáig az ember neve a köztudatból, akkor kell igazából józannak lennie. Az biztos: nem szégyellek semmit a filmes előéletemből. A jó könyv és a történet alapvetés, de akkor tudok jól teljesíteni, ha igazán szeretnek is. Tillánál fennáll az a luxus, hogy olyan helyzetet teremtenek, hogy csak bele kell ülnöm. Olyan ez, mint Cassavetes és Ben Gazzara viszonya. Remélem, Fáy Miklós sosem fogja tudni leírni rólam, hogy „mivel minden filmben játszik, már elhasználódott az arca”. Egyszerűen azért, mert nem minden rendező gondolkozik bennem, ez pedig természetes. Ugyanakkor eddig kifejezetten kis hősöket játszottam. Az HBO sorozatok persze sokat dobtak a népszerűségemen, ez tény.

– Mit tart az Aranyélet legnagyobb erényének?

– Időben reagált a társadalmi folyamatokra. Az oldhatatlan pénzéhségről szól. Ma Magyarországon, ha leülnek az emberek beszélgetni, tíz percen belül biztos erre terelődik a szó. Az egyéb, például párkapcsolati problémák terén is a könnyebb megoldást választjuk. Hamarabb mondjuk azt, már nincs közünk egymáshoz, minthogy küzdenénk a másikért.

– Szívesen megmentené a világot egy szuperprodukcióban?

– Ez speciel nem hiányzik. Úgy érzem, hogy lassan talán vége lesz a hisztérikus techno filmek korszakának és visszatérünk az emberi történetekhez. Számomra az ember a legnagyobb hős. A szeretetéhség, szegénység, fájdalom és a halál ábrázolása örökké aktuális lesz.

– A Tóth Tamás rendezte Anarchisták volt az első nagy mozi főszerepe, melyben robbantott is, igaz, a film végül nem lett nagy durranás.

– Ahogy a magyar filmes körökben többször előfordul, akkor is egy éppen aktuális „ellenállási mozgalom” robbant ki, amikor ezt a filmet forgattam. Aztán a film négy nappal a filmszemle után, túl gyorsan került a mozikba. Egyszóval sok szerencsétlen körülmény befolyásolta a sorsát. Ugyanakkor nekem nagyon fontos szempont, hogy Tilla ekkor nézett ki magának. Akkoriban még mexikói taxisofőr arcom volt, komoly hajjal. Harminc éves voltam és igen fájdalmas időszaknak éltem meg: eljátszol egy főszerepet és nem koncentrálódik rád a figyelem, akkor nagy valószínűséggel a süllyesztőbe kerülsz. Sokkal többet reméltem az Anarchistáktól, de az nem azt jelenti, hogy nem gondolok jó szívvel vissza rá. A film nagyon fontos dolgokról szólt, de nem volt eléggé penge, bátor és összetett már a könyv szintjén sem. Rendezőnek sosem szabad elbizonytalanodnia, mert akkor rögtön rálépnek a nyakára. Nemes Jeles László szerintem sosem ingott meg abban, hogy a saját koncepciója alapján forgassa le a Saul fiát. Hozzátenném: Tilla is ilyen rendező.

– Neki sem lehetett könnyű, mert amikor előjött a Pánikkal, a filmszakma kívülállóként tekintett rá.

– Igen, de pontosan tartotta magát az elképzeléseihez, még akkor is, ha tudta: támadásoknak lesz kitéve. Mindazonáltal sokon újranézik a filmet és lelkesen ecsetelik a pozitív véleményüket. De miért nem annak idején mondták? Számunkra viszont már akkor eldőlt: sok mindent fogunk mi még együtt alkotni.

– A Csicska kapcsán már együtt adták az interjúkat, mint egy igazi alkotópáros.

– Persze, Tilla beleveszi a hülyeségeimet a filmbe… (nevet). A Csicska esetében egy-két alkalommal az én improvizációmra bízta a jelenetet, ez az abszolút bizalom. Előfordult már olyan, hogy ketten kezdtünk el írni egy könyvet, de az ő koncentráltsága sokkal erősebb, én szétszórtabb ember vagyok. Sokat beszélünk, napi kapcsolatban vagyunk. Mivel összesen három hét van köztünk, egy korosztály vagyunk, pontosan ismerjük az adott generációs problémákat.

– Tudna példát mondani az említett improvizációra?

– Amikor egyszer Tilla elindította a jelenetet a Csicska forgatásán, arra jött egy macska és én belerúgtam, mert ez jött a figurából. Színészként muszáj volt önmagamat és a velem játszó gyerekeket meglepni, mert a reakciójuk Atillát is, engem is inspirál. Amikor a stáb alig bírta visszatartani a röhögést, akkor éreztem, hogy jó, amit csinálunk. Ha majd nem bírják tovább visszatartani, akkor majd leállítanak. Borzalmas dolgokat sikerült játéknak beállítani, ettől lett erős az anyag. Imádom a filmezést: úgy kell működnöd, mint egy gyufa. Időben kell lángra lobbanni. Erre a varázslatra nem lehet tudatosan felkészülni, viszont igazán csak ez tud hatni a nézőre.

– Tilla másodszor is „felháborította” a szakmát: nem elég, hogy állami pénz nélkül készült a Csicska, nyert a szemlén és Cannes-ba is eljutott.

– Véletlenek pedig nincsenek. Hovatovább, úgy érzem Tilla még nagyon az elején tart még. Hány éves volt például Jancsó, amikor elkészítette a Szegénylegényeket? Negyvenöt. Ő is csak akkor kezdte el a karrierjét igazán.

– Mennyit árulhat el a Tiszta szívvel című legújabb közös munkáról, mely egy kerekesszékes bérgyilkosról szól majd?

– Visszautalnék a profi-nem profi kérdésre. Maximálisan kiállok Attila döntése mellett, hogy a valóságban is mozgáskorlátozott szereplőkkel forgatta le a filmet. Remélem, igazolni fogja a döntését. A főszereplő Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám szélsőségeket megélt emberek – én pedig egyfajta apafiguraként kerülök képbe. A történetben a lenézett szánni való, semmire nem jó ember győzedelmeskedik a gátlástalanok felett Clint Eastwoodi szinten. Ledöntjük a sztereotípiákat. Nagyon sok jó alakítás van a filmben, Dusan Vitanovic-é, vagy Mészáros Árpié. Vele ráadásul egy testvérpárt játszottunk életem első színházi fellépésén Nyíregyházán, tizennyolc évesen, A Danton halálában, Gál Erzsébet rendezésében. Felkavaró színmű, a mai napig a fejemben van.

– Olvastam, hogy Kieslowski Rövidfilm a gyilkolásról című filmje miatt lett színész.

– Igen, de kellett hozzá A Danton halála is, a két esemény egy időben volt. Gál Erzsébet nagyon sokat foglalkozott velünk, fiatalokkal. Ma ez már szinte lehetetlen: nem lehet fél évig próbálni egy darabot kőszínházban. Ennyit időt szánt ránk Erzsébet, mielőtt összeeresztett volna az idősebb színészekkel. Itt ismertem meg Safranek Károlyt: elképesztően alakította Robespierre-t. Néhány éve halt meg, méltatlanul csendben, gyakorlatilag a kertek alatt. Huszonkét percig hír a neten: ennyit ér ma egy életmű. Pedig óriási tehetség volt. Húsz-huszonkét évesen ő volt számomra színészi etalon. Sok vidéki színésszel történik ez meg: mire adódna a lehetőség, oda az önbizalom és az ambíció, már feladta. Igazi sorstragédia.

– Akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát.

– Nyilván, de talán az is számít, hogy ha valakivel együtt tudok dolgozni, akkor nagy valószínűséggel máskor is eszébe jutok: egy-egy munka alatt sokat adok. Az is számít, hogy Pintér Béla társulatában alap ember vagyok, nagyon jó szerepeket írt nekem. Hosszú és mély kapcsolat a miénk.

– Miért nem beszéli rá, hogy filmezzenek?

– Sok filmes eszközt használ a színpadon. Ő a saját színházában feszegeti a határokat.

– Bár általában kevés szó esik róla, de mintha Kocsis Ágival is különleges viszonyban állna…

– Én csak Korbácsos Áginak hívom őt, mert úgy tud kérni, hogy az ember mindent azonnal megcsinál. Az elmúlt tizenöt évben már többször dolgoztunk együtt, de igazán nagy szerepet még nem adott nekem. Talán, mert a főhősei mindig nők. Halottam, hogy most negyven és ötven közötti férfit keres az új filmjéhez. De nagyon úgy tűnik, hogy nem én leszek az. Elfelejtettem mondani neki: nőt is nagyon jól tudok játszani.

---

Forrás: http://nol.hu/kultura/thuroczy-szabolcs-ledontjuk-a-sztereotipiakat-1583089

Szerencsére a színházi társadalomba beleférnek az idegen bolygóról jött lények.

–Évtizednyi kamaraszínházi tagság után néhány éve szabadúszó lettél. Hogy látod ezt az időszakot a társulati léthez mérten?

– A Budapesti Kamaraszínház a fővárosi színházi társadalom perifériáján mozgott, a szakma ide ritkábban járt előadásokat nézni, nem fogadták be igazán a budapesti színházi közösségbe.

Megfordultak ott olyan rendezők, színészek, akiknek a pályája nem alakult jól, vagy átmeneti helyzetben voltak. Akik másban akarták kipróbálni magukat. Szűcs Miklós bevonzotta ezeket az embereket, és szinte mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy megmutassa magát. Gyakran előfordult, hogy a viszony néhány év után megromlott, de ez már más kérdés, mert ennek a befogadó működésnek köszönhető, hogy elég sok érdekes dolog született. Jó munkák találtak meg, és megtanultam a szakmát, vagy legalábbis többféle helyzetben szereztem gyakorlatot. Egyrészt olyan érzése volt az embernek, mintha egy vidéki színházban dolgozna Budapesten, másrészt volt az egészben valami underground-feeling. Társulati tag voltam, mégsem úgy tűnt, mintha egy ilyen kőszínházi valamiben lennék.

– A Radnótin voltál gyakorlaton. Emlékszem, amikor a Patkányokban láttalak. Oda akartál menni a főiskola után?

– Szerettem volna, de nem kellett akkor oda több fiatal lány. Az osztályfőnököm, Benedek Miklós elmondta, nem tud nekünk szerződést ajánlani, annyit tehet, hogy felhívja azoknak a színházaknak az igazgatóit, ahová szívesen mennénk. Voltam olyan tárgyaláson, ahol a szüleimről kérdezgettek, hogy mivel foglalkoznak, mennyire támogatnak, lassan esett le, miről van szó: ha anyagilag támogatják a színházat, oda szerződhetek. Jantyik Csaba látott egy vizsgaelőadásban, ő ajánlott be Juhász Réka helyére a Kamarába, aki akkor gyereket várt. A bemutató után felhívott Miklós, és megkérdezte: „anyukám, akarsz ide szerződni?” Mondtam, hogy igen. Negyvenötezer forint volt a kezdő fizetésem. Akkor váltottam ki a vállalkozóit, ami negyvenezer forint volt havonta. Így indultam.

– Benedek Miklós osztályába jártál az alapvetően rendezők által meghatározott főiskolán. Benedek ugyanakkor régi vágású, sokat tapasztalt színész; arra gondolok, olyan dolgokat tud még továbbadni a szakmáról, amikkel mások már nem is foglalkoznak.

– Igen, volt vele egy emlékezetes vizsgánk, ami a Radnótin is ment néhányszor, egy orfeumi hangulatú magyar történelmi keresztmetszet. Sokat tanultam Benedektől, bár akkoriban elég lehangoló tudott lenni, gyakran beszélt arról, miért nem érdemes színésznek lenni, elsősként ez nem volt túl inspiráló. Ma már értem, miről beszélt akkor. Másrészt Benedek nem az a menedzselős típus, a mi osztályunk nem indult olyan esélyekkel, mint Máté Gáboré vagy Zsámbékié. A vizsgáinkra alig jártak. Aztán Miklós meghívta Zsótért, majd Novák Esztert, akik bebizonyították, hogy érdemes velünk dolgozni. Két olyan előadás született, melyekben végre közösségként tudtunk együttműködni.

– Az, hogy a főiskolai osztályvezető tanárod igazgatói vagy főrendezői pozícióban legyen valamelyik színháznál…

– …rengeteget számít. A színész amúgy is kiszolgáltatott lény, sebezhetőbb helyzetben van. Ki van téve rendezőnek, színháznak. Azt hiszem, a mi szempontunkból a legszerencsésebb, ha színész és rendező közösen indít osztályt.

– Hogy a Kamaraszínház periférián mozgott, kevésbé volt elfogadott, Szűcs Miklós személyéről szólt?

– Valószínűleg. Nem rendező volt vagy színész, ilyen értelemben nem színházi ember. Egyébként tényleg másképp gondolkodott a színházról, talán pont ezért születhettek olyan előadások, melyek nagyobb kockázatot jelentettek, majd az adott évad legbátrabb vállalásainak bizonyultak. Ilyenkor persze számolni kell a magasabb hibaszázalékkal.

– Anna Frankon és Julikán kívül mit tartasz jelentősnek az ott töltött időszakból?

– Valló Péterrel dolgoztam a Jung a díványon című előadásban, amiben Benedek Miklós volt a partnerem. Nagyon szerettem, díjat is kaptam érte, pedig nem nekem való szerep. Nem is hittem el, hogy engem írtak ki rá. A darab elején kamaszként megjelenő, komoly pszichés problémákkal küzdő, orosz értelmiségi családból származó lány, Jung kezeltje felnőve maga is pszichiáter lesz. Nem ez jut rólam az ember eszébe, mégis fontos volt, ismeretlen terepen próbálhattam ki magam. A Švejkben én játszottam az összes női szerepet, és említsük meg az Országúton-t is… Mind hálás, komoly feladatok, és sok jó kollégával dolgoztam. Persze előfordult olyan is, hogy a bemutató után sírva mentem haza.

Sokféle próbafolyamatban vettem részt, volt, hogy nem írta meg a szerző a darabot, hogy a rendező csődöt mondott, és nekünk kellett összerakni az előadást. Ezekben a helyzetekben az ember magára van utalva, kénytelen egyedül megoldást keresni áthidalhatatlannak tűnő szituációkra. Bizarr módon ezek a helyzetek erősítették a közösséget. Összetartottunk.

Amióta eljöttem, alternatív csapatokkal dolgozom, vagyis olyanokkal, akiket annak neveznek. Pintér Béláéknál nem vagyok társulati tag, de a mostani a negyedik közös munkánk, és otthon érzem magam náluk, ami ebben a helyzetben biztonságot ad. Emellett izgalmas dolgokat csinálunk Kárpáti Péterékkel, próbálkozom a stand uppal, amit csak félve mondok, de úgy érzem, menne nekem. Az első kérdésedre válaszolva: most szerencsés idők járnak felettem.

– És akkor még nem említetted, hogy Fliegauf Benedek A 42. hét alapján rád osztotta az új filmje (Liliom ösvény) főszerepét.

– Bencével együtt kezdtünk filmezni az Inforg Stúdióban, régről ismertük egymást. A könyvet eredetileg férfi főszereplőre írta, aztán megtetszett neki a gondolat, hogy nem az apa megy el otthonról, amiről az ilyen történetek java része szól, hanem az anya. A 42. hétben egy terhes nőt játszom, aki nem akarja megszülni a gyermekét. Így jutottam eszébe.

– Visszatérve a fentiekre: aki kicsit ismer, mérget venne rá, hogy a stand upot neked találták ki.

– Litkaiék szerveztek egy színész stand up-sorozatot, meghívtak, és mivel elég sokat improvizálok, igent mondtam. Az is eszembe jutott, ha nem lesz elég munkám, de sikerül megtanulnom ezt a műfajt, biztosan nem fogok éhen halni. Először egy szingli nő életét próbáltam bemutatni, Bridget Jones mintájára Jánosi Brigittaként mutatkoztam be, és a naplómból meséltem történeteket. Úgy gondoltam, mivel kevés a női stand up-os, mindenképpen minket érintő témát választok.

– Emlékszem, nem voltál maradéktalanul elégedett. Mitől olyan nehéz műfaj ez?

– Hát igen. Itt nem lehet egy szerep mögött elbújni, mint a színházban. A saját személyiségednek kell magával ragadnia a nézőket. Ha az első három percben nem tudod megfogni őket, húsz perc kínszenvedés vár rád. Minden alkalommal úgy kell tűnnie, mintha ott, abban a pillanatban jutnának eszedbe a mondatok.

– Példakép?

– A stand upnak is több válfaja van, hozzám a személyesebb hangvételűek állnak közelebb. Nagyon szeretem Louis C. K.-t.

– Kárpáti Péterrel mutattátok be a Vándoristeneket és A pitbull cselekedeteit. Veled együtt több színész – Nagy Zsolt, Stork Natasa, Szabó Zola… – mindkét produkcióban feltűnt. Ez egy alkalmi társulat?

– Ez a Titkos Társulat nevű szerveződés. Péter körül az utóbbi időben erősen mozgolódik a színházi közeg, és más tekintetben, mint korábban.

– Mi vonz színészként a Kárpáti Péterrel közös munkában?

– Kísérletezget. És miután író, egészen más szemszögből, más eszközökkel közelít. Sokkal szabadabb a munkafolyamat, és sokkal inkább szól az emberekről, akikkel együtt akar dolgozni, mint bárhol máshol. Péter tényleg belőlünk gyúr valamit. Szeretem, hogy az egész előadást költészet szövi át, hogy furcsa, álomszerű világok születnek nála, melyekben nagyon jó színészként létezni.

– Mennyit improvizáltok az alkotófolyamatban?

– Időnként bekerülnek improvizatív szövegrészek, kitalál egy-egy szituációt és felhasználja a szövegét, de A pitbull esetében, ahol sokan feltételezik, pont nem ez történt. A Vándoristenek viszont improvizációs sorozat volt, ott mindenfélét kipróbáltunk. Például olyan szereplő jön be a térbe, egy családba, aki már meghalt, de a szereplők ezt még nem tudják róla. Sokat játszik a tér-idő síkokkal, nem hagyományos szituációs-improvizációs helyzetgyakorlatokról van szó.

– A Titkos Társulat létrehozásában az ars poeticán túl benne van, hogy ne szoruljon be a színházi működés korlátai közé. Határidők, bemutatókényszer, színészválasztás…

– Benne van. Péter szereti, ha van ideje. „Profi” körülmények között valószínűleg nem is tudna ilyen típusú előadásokat létrehozni. Steril környezet lenne számára. A pitbullt évekig egy kocsmában játszottuk, a Vándoristeneket lepusztult lakásokban, utcán, tereken, Kapával [Mucsi Zoltán – K. O.] a Vásárcsarnok előtt koldultunk. Volt, hogy a nézők fülhallgatóval követték az eseményeket.

– Mit lehet elmondani a téli projektetekről?

– Régen szeretnék valami önálló dolgot, és megkérdeztem Pétert, lenne-e ilyesmihez kedve. Álomszerűség, olyan mono-dolog, de mégsem monodráma. Zene. Tánc, esetleg… És hogy nem pályáztunk.

– Azt mondod Kárpátiról, az emberekből indul ki. Ez Pintérre is igaz. Mi a különbség?

– Alapjaiban más a hozzáállás. Úgy lehetne talán pontosítani, hogy Béla mint egyedül álló alkotó használja fel az embereket, Péter pedig mint szemlélődő alkalmazza őket. Péter hagy, figyel, és az emberekből rakja össze, amit a világról gondol, hozzánk képest fogalmazza meg a maga agyszüleményeit. Bélánál a darab kotta. Ha úgy működsz, ahogy kérte, vagy ahogy együtt kitaláltuk a próbafolyamat során, akkor az előadás ütni fog. Olyan zenemű, aminek a hangzásában biztos lehetsz. Péternél nincsenek ilyen támpontok. Mindazonáltal Béla is a színészeiben gondolkodik, rájuk írja a szerepeket.

– A Kaisers TV, Ungarnban dolgoztál először Pintérrel. Te kezdeményeztél, ugye?

– Igen, megkerestem, hogy szeretnék dolgozni vele. Mikor Enyedi Évi terhes lett, Béla hívott, hogy ugorjak be helyette Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című előadásukba. Ott éreztem, ez az, amit szeretnék, így van értelme minden este felmenni a színpadra. Elkezdtem Béla nyakára járni, végül beleírt a Kaisersbe. Miklós, mikor bejelentettem, hogy elmegyek a színházból, azt mondta, maradjak még egy évadot, kienged, nézzem meg, jó-e nekem Bélánál. Ez volt a Kamaraszínház utolsó évada.

– Milyen volt az első próbafolyamat?

– Ami Bélánál nehézséget okozott az elején, hogy a próbák során, folyamatosan írja a darabot, és a jelenetet a szöveggel együtt azonnal készen akarja látni. Mivel a Kaisersnél még nem ismertem őt annyira, sokszor nem értettem pontosan, mit szeretne. Most már jobban tudom követni, hogyan gondolkozik. Itt nem lehet a szó hagyományos értelmében felépíteni egy szerepet, nemcsak a karakter története változhat, hanem maga a karakter is.

– Azt mondod, az előadás olyan, mint egy kotta. Én úgy látom, nagy különbség van alakítás és alakítás között a Pintér-darabokban. Hogyan képzeljük el a színész mozgásterét? Mekkora a szabadságotok?

– Van szabadság. A kérdés, hogyan húzogatod a vonót három hang között a hegedűn. Engedi, hogy kipróbáld, amit elképzeltél, ha pedig nem tetszik neki és mást kér, azon belül is megmarad mozgástér. Valójában egy erős kereten belül rengeteg színt hozhatsz, ez az erős keret pedig jó, mert magabiztosabban lehet benne játszani.

– Nem az az alkat vagy, aki elfut a konfliktusok elől. Nehéz veled dolgozni?

– Nem hinném. Annyi talán, hogy eléggé nyers modorom van. Ezt én pontosan tudom, de valahogy egészen mégsem vagyok tudatában annak, hogy ez másokban hogyan csapódik le. Mert abból indulok ki, hogy együtt dolgozunk valamin, közös cél érdekében, partnerek vagyunk, nincs szükség udvariaskodásra. Ilyen értelemben vannak konfliktusaim. Cserébe viszont nem vagyok sértődékeny.

– A 42. hétben játszott szerepedben jól használtad ezt.

– Igen, pedig azt nem rám írta Béla. Amikor beléptem a képbe, már megvolt a darab.

– A Titkaink Ferikéjében mennyit hasznosítottál a gyermekkori emlékeidből? A te szüleid is elváltak.

– Ferikéről az első pillanattól úgy gondolkoztam, hogy ő egy figura, nagyon erős karakter. Ilyenfajta lelki tartalom szándékoltan biztosan nincs benne. Vannak viszont olyan típusú gyerekek, akiket zseninek tartunk, akik sokkal okosabbak, mint amennyire érettek és tapasztaltak. Akiknél úgy tűnik, mindent tudnak, mégis van bennük valami zavartság. A náluk megfigyelt vonások érdekeltek. Ez egy ziccer, nagyon hálás vagyok érte Bélának.

– Mi a feladatod az új darabban?

– Renitens leszek.

– A Végh Zsolttal és Kálmánczhelyi Zoltánnal közös filmjeitek – uristen@menny.hu, Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki, Öszödik pecsét… – jó kis tükröt tartottak a mindenkori magyar viszonyoknak. Jancsó hasonló tónusú hangulatfestésben gondolkodott a Lámpást adott kezembe az Úr Pesten című mozival induló Kapa–Pepe-filmekben.

– A Lámpással egy időben készült az uristen@menny.hu. Valóban arról csináltunk filmet, ami éppen foglalkoztatott bennünket, amit a világban láttunk. A Legkisebb film például arról szólt, hogy abban az évben a Hídemberen kívül senki semmire nem kapott pénzt, mi sem kaptunk a nagyjátékfilmünkre, amiről eszünkbe jutott, hogy leforgatjuk a magunk Hídemberét. A Libiomfit később megcsináltuk, kevesebb pénzből, ami miatt át kellett írni a könyvet.

– Mi változott?

– Lettek volna benne animációs betétek. Aztán ott van a Messze Európában, amit Zsámbékon vettünk fel. Ezt ketten írtuk Zsoltival, abban az időben, amikor az Unióba való belépés után a pénzek elnyerése érdekében a pályázati rendszert EU-konformra kellett átalakítani. Egy Messze nevű vidéki község iskolája szeretne megfelelni az európai elvárásoknak, avagy mindenki a maga elképzelései és érdekei mentén próbálna a lehetőségből minél többet kiszedni. Eklatáns példák szocializációs selejttermékekre.

– Hogyan zajlott a filmek előkészítése?

– Éjszakánként gyűltünk össze Zsolt viszonylag lepukkant lakásában, mert napközben mindenki tette a maga dolgát. Elindult az agymenés. Kitaláltunk valamit, vitáztunk róla, elfáradtunk, baromkodtunk, kólát ittunk és meleg szendvicset ettünk, húzogattuk az ötlethálót a rengeteg papíron, míg ki nem találtuk azt a vázat, amire fel lehetett fűzni ezeket az ötleteket. Megegyeztünk, kik legyenek a szereplők, a karakterek úgy íródtak, hogy a fejünkben már megvolt, ki mit fog játszani. Például ha kimondtuk Dió [Dióssi Gábor – A szerk.], nevét, rögtön megindult a ceruza. Közösen írtunk, pontosabban diktafonoztunk, aztán valaki, többnyire Zsolt ráncba szedte, amit összehánytunk.

– Végh Zsoltot már a főiskola előtt ismerted. Honnan is?

– A dráma tagozatos gimnáziumból. A mesterségtanárom, Szabados Misi hívta Zsoltit az egyik darabba. Kálmánczhelyi Zolival akkor már barátok voltak, és mikor megismerkedtünk, éppen a Sziget Híradón dolgoztak. Valaki nem vállalta el, ők meg kaptak érte Sziget-jegyet. Esti meséket készítettek, szovjet rajzfilmekből, aztán kérdéseket tettek fel ezek kapcsán a szigetlakóknak. Az Óz parafrázisát, a Pesti mesét hárman forgattuk, ekkor már együtt voltam Zsolttal, és felvettek a főiskolára. A gimnáziumi tanárnője, Kinszky Judit válogatta az anyagaimat, ő pedig segített a felkészülésben.

– Mondjuk, a híres Ophelia-monológodra?

– A másodrostán történt. Jó választásnak tűnt, hadd lássák az őrületet, hogy van itt cucc bőven. Elkezdtem mondani, miniruhában – amit külön az alkalomra varrattam, mert miután az első rostán egy földig érő gézruhában jelentem meg, megkértek, legközelebb valami olyanban jöjjek, amiben látszik, hogy megvannak-e a végtagjaim –, átélve, görnyedten, furán nézve. „Azt mondják, a bagoly egy pék lánya volt…”, majd egyszer csak úgy hallottam, mintha lentről szóltak volna, mire kinéztem, hogy „tessék?”, „ja, nem” – és ebben a pillanatban visszaváltottam az őrületbe. Ezen mindenki nagyot nevetett.

– Végh Zsolt máig jelen van az életedben.

– Egy hullámhosszon vagyunk. Abszolút értjük egymást. A szerelemből szoros barátság lett. Alig van ilyen találkozás az ember életében. Zoli pedig Szombathelyen van, most ketten dolgoznak egy új filmterven.

– Zsolt rendezése, a Szülői értekezlet, amit együtt mutattatok be a Jurányiban, amolyan tantermi színház?

– Kísérleti szakaszban van, alakulóban. Megállja a helyét önálló előadásként is, a diákok számára attól válhat érdekessé, ha interaktívvá tesszük, ha ők mint szülők bekapcsolódhatnak. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor vártam haza anyut a szülői értekezletről, és megfordult a fejemben, hogy szívesen ott lennék.

– Szintén a Jurányiban megy a 40, avagy véges élet. Az előadás legjobb jelenete a szöveges feladat megoldása.

– Az alapötlet a klasszikus Karinthy. A Tanítom a kisfiamat című novella.

– Magát a feladatot kitaláltátok?

– Nem, igazi, a netről szedtem le.

– Ez a legszebb benne. Nincs olyan néző, aki ne élte volna át szülőként, gyerekként vagymindkét pozícióból ezt az abszurdot.

– Igen, az jól sikerült. Az előadást Bánki Gergő kezdeményezésére négyen hoztunk össze, Mészáros Bélával és Keszég Lacival. A Dumaszínházzal közös produkció. Könnyed jelenetfüzér.

– Nyoma sincs a családodban művésznek. Hogyan jött a dráma tagozatos gimnázium?

– Kiskoromtól evidens, hogy középpontban kell legyek. A bölcsödében külön, a többieknek háttal ültettek le ebédnél, mert híresen rossz evő voltam, és folyamatosan szórakoztattam a társaimat. Átraktam az ételt, dobáltam a kenyeret. Az iskolában kiderült, hogy könnyen tanulok verset, a napközis tanárom sokat adott fel nekem. Nyolcadikban anyuék szerették volna, hogy valami normális iskolába menjek, a magyartanárom győzte meg őket, hogy jó lesz nekem a dráma tagozat. Így kerültem a Pesti Barnabás Élelmiszer-ipari Szakközépiskolába. Érdekes kísérletnek bizonyult beszabadítani egy szakközépbe, gépészek és élelmiszer-analitikusok közé huszonhat kezelhetetlen, exhibicionista kamaszt. A tanárok nem álltak erre készen, az egyik nagy botrány alkalmával fel is akarták oszlatni az osztályt. Engem kizártak, aztán visszavettek. A gimnázium mellett részt vettem egy másik amatőr színjátszó csoportban is a Vörösmarty Művelődési Házban. Eleinte színpadot takarítottam, jegyet szedtem. Egyszer jött egy férfi, hogy ő megy be, én meg kérdeztem, hol a jegye, hát őneki az nincs, akkor nem mehet be, mondom, mert így nem lehet, venni kell, erre ő, hogy nem vesz, én meg erőszakoskodtam, hogy nem, nem, nem engedem be. Kiderült, hogy ő Ruszt József.

– Dolgoztál vele?

– Sajnos nem, pedig megrendezte nálunk is a híres Rómeó és Júliáját.

– A Wikipédia szerint az Elektrában kaptad életed első szerepét.

– A Vörösmartyban. Na, az egy igazi tantermi előadás volt, három Elektrából gyúrták össze a szöveget, a csapat vezetője, Szalóky B. Dániel rendezte. Jó emlékeim vannak erről a négy évről, ott is megtanultam egy-két dolgot. Mivel hétköznap mindenki dolgozott, iskolába járt, általában hétvégén jöttünk össze, és akkor próbáltunk egész nap. Párokban főztünk. Ez a kommunaszerű közösségi létezés azóta is nagyon fontos nekem. Nehezen tudok önállóan dolgozni, viszont csapatban előszeretettel vállalom a mozgatórugó szerepét.

– Mégis volt az életednek egy olyan időszaka, nyolc év, amikor elvonultál Maglódra.

– Malgot Istvánnak akkoriban készült el A cigány hold című könyve, mikor én Árkosival a Holdvilág Kamaraszínházban próbáltam, amit Malgot alapított. Látott az egyik előadásban, a Pirandellóban – Hat szereplő szerzőt keres –, és megkért, hogy olvassak fel A cigány holdból a könyvbemutatón. Majd kiderült, hogy filmet is szeretne belőle, és arra gondolt, játsszam én a főszereplőjét, aki valójában nem is lett volna főszereplője a filmnek. Akkor végeztem a harmadikat a színművészetin, és eléggé rossz periódusomat éltem. Amikor az ember egy ideje már bent van egy intézményben, rálát erre-arra, elpárolog a naivitás. Kicsit mindig kívülállónak éreztem magam. Ekkor találkoztam Malgottal, aki egészen más rendszerben, más tempóban létezett, külön világban élt, amit ő maga alkotott, és ez a világ azonnal beszippantott engem.

– Igaznak érezted?

– Még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom a színészkedést, rabja lettem ennek a másik világnak, olyan volt, mintha egy másik szemüveget kaptam volna. Ott kezdtem rajzolni, varrni, horgolni, befőzni. Kertészkedtem. Olyanfajta alkotótevékenységekbe fogtam, ami előtte eszembe se jutott, miközben a pörgés, a jövés-menés, a bulizás, a kivagyiskodás, az „én vagyok a legnagyobb szám”-időszak kimaradt az életemből. Amit nem bánok, nem tett volna jót nekem. Lényegében ott váltam felnőtté. Maglódra mindig hazamegyek. Mikor legutóbb nála jártam, a szobrairól készült fotókat csoportosítottuk, november 4-én nyílik a Műcsarnokban az életmű-kiállítása.

– A Propagandában úgy fogalmaztál Till Attilának, megragadott Malgot „törvényen kívüli” világa. A Végh Zsolttal és Kálmánczhelyi Zoltánnal alakult szövetségben is vonzott a különállás, részint a főiskoláról való menekvés szintjén, részint azáltal, amit többször elmondtál, hogy nem illettetek bele az akkori fiatal filmesek körébe. Erre a tudatra szükséged van.

– A gyermekkoromból jöhet ez, a személyiségemből adódik. Általános iskolában egy ideig kiközösítettek. Vágyom arra, hogy beilleszkedjek, de a „dolgok ellen menni”, ez a késztetés nagyon bennem van. Ha az ember rendszeren belül van, bizonyos ügyekben megalkuvónak kell lennie, van, amire rá kell bólintanod, ami előtt fejet kell hajtanod, mást gondolsz, de simulnod kell – ez nekem majdnem mindig problémát okozott.

Talán igen. Az underground közegekben otthonosabban mozgok, nagyobb a szabadság, több a lehetőség. Nincs akkora megfelelési kényszer.

– Amikor Malgotról beszéltél, pont az jutott eszembe, hogy nem azon van a hangsúly, hogy más rendszerben él, hanem hogy bizonyos értelemben rendszeren kívül.

– Ő mindenkihez képest a másik oldalon áll. Sokszor ment élete során a rendszerek ellen. Az Orfeo is így jött létre. Ha valamire elszánja magát, azt véghezviszi, bármire képes, de nem köt kompromisszumokat. És nemcsak azért nem alkuszik, mert nem hajlik a gerince, hanem azért sem, mert ő tényleg egy különc. Ereje is van hozzá. Nekem például nincs.

– Mert a szabadság magányos dolog?

– Nem vagyok ennyire szilárd jellem. Inkább flexibilis, sodródó. Színésznek való. A buddhista szerzetesek arra teszik fel az életüket, hogy megvilágosodjanak, és megszabaduljanak az emberi béklyóktól. Elvonulnak egy barlangba. Én ott biztosan nagyon magányosnak érezném magam.

– Többször mondtad magadról, hogy a végletek embere vagy, szereted az extremitásokat. Milyen viszonyban vagy az úgynevezett normalitással? Bár nem kedvelem a „normális” kifejezést.

– Szerintem normális vagyok, fizetem a csekkjeimet, van BKV-bérletem, sportolok, csak néha furcsán reagálok bizonyos helyzetekre, illetve vannak olyan helyzetek, amelyekre sokan azt mondanák: na nem, ezt nem, én meg úgy találom, érdemes lenne megélni.

– Ma már el is várják tőled a furcsaságot. Te vagy a kis ufó.

– Nem bánom. Szerencsére a színházi társadalomba beleférnek az idegen bolygókról jött lények.
Lehet, ha nem így kezelnének, már nem lenne munkám.

– Értem. Ezt jelented. Ráteszel?

– Nem. Néha. Csak azért, hogy bevegyen a rendszer.

---

Forrás: http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=37491