Forrás: http://www.noltv.hu/play?v=u4f4f04083df1c

Forrás: http://www.noltv.hu/play?v=u4e9fb2381322f

A Pintér Béla és Társulatából ismert színészt a Dramaturgok Céhe jelölte, és mindkét színházi társaság elfogadta. De ilyen körülmények között nem vállalja a munkát. Interjú.

Két hete nyilvános a 15. Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai zsűrijének névsora. A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság Balázs Péter szolnoki igazgatót, Blaskó Balázs egri igazgatót, Keserü Katalin művészettörténészt és Ókovács Szilveszter operaigazgatót küldte a zsűribe, a Magyar Színházi Társaság pedig Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezőt, Venczel Vera színészt, Vincze Jánost, a Pécsi Harmadik Színház igazgatóját és Vörös Róbert dramaturgot.

Eredetileg a két társaság közösen választotta ki a zsűritagokat. A Színházi Társaság a tagszervezetei jelöltjeit terjesztette fel, de a Teátrumi Társaság megfúrta Csáki Judit részvételét. A helyére Zsigmond Andreát kérték fel, de ő a kirobbant botrány hatására visszalépett. A fülünkbe jutott, hogy az eredeti felállásban Enyedi Éva színész-dramaturg és Nagy Fruzsina jelmez- és díszlettervező is a zsűri tagja lett volna, de az utolsó pillanatban nemet mondtak. Mikor felhívtuk Enyedi Évát, hogy – ahogy azt mi, újságírók mondani szoktuk – erősítse meg az információnkat, belekezdtünk egy beszélgetésbe, amiből interjú lett.

magyarnarancs.hu: Mit szóltál hozzá, hogy a Dramaturgok Céhe jelölt a POSZT zsűrijébe?

Enyedi Éva: Megtiszteltetésnek éreztem, örültem neki, és nagy kedvvel készültem rá.

magyarnarancs.hu: Magáról a POSZT-ról mit gondoltál korábban?

EÉ: Ha a két legdrámaibb pontját, az előadások válogatását és a zsűrizést hasonlítom össze, akkor a válogatás tűnik a nehezebb feladatnak, nem csoda, hogy a válogatók döntéseit mindig sokan kritizálták. A személyes viszonyomat az is meghatározza, hogy bár a Pintér Béla és Társulata más előadásai bekerültek, a két legfontosabb, a Parasztopera és a Titkaink nem volt ott a POSZT-on. A Parasztoperát azért nem hívta meg az akkori válogató, mert – ezt maga mondta – ő úgy tudja, hogy úgyis benne vagyunk az OFF programban; a Titkainknál pedig talán nem véletlenül merült fel többekben, hogy politikai okok miatt maradt ki.

magyarnarancs.hu: Igen, az látványos, hogy miközben a szakma az elmúlt évek egyik legfontosabb tendenciájának a politikai színház erősödését tartja, ez a POSZT-on alig látszott.

EÉ: Többek között azért is szívesen mentem volna idén a zsűribe, mert úgy láttam, hogy ez a válogatás összességében nem rosszabb, mint a korábbiak, és tartalmaz olyan előadásokat, amelyek hozzánk szólnak, hozzászólnak az életünkhöz, azokhoz a vitákhoz, amelyek most zajlanak az országban.

magyarnarancs.hu: Mentél volna, a dramaturgok jelöltek, ezt a Magyar Színházi Társaság továbbította és a Teátrumi Társaság is elfogadta. A POSZT hivatalosan is felkért, de aztán kitört a balhé.

EÉ: Sokáig úgy gondoltam utána is, hogy rendben, látom a problémákat, de ha a Dramaturgok Céhe nem vonja vissza a jelölésemet, akkor megcsinálom. Amikor a négy előadás kilépett, az komolyan megrendítette ezt az elhatározásomat, de még mindig voltak olyan előadások, amelyek miatt szívesen mentem volna. Amikor kiderült, hogy a két társaság külön jelöli a válogatók után már a zsűritagokat is, anélkül, hogy egyeztetne a másikkal, az nagyon elszomorított. Ez bizonyos szempontból tisztábbá teszi a helyzetet, de oda vezet, hogy lassan két fesztivál lesz és két verseny. Ebben pedig már nem vettem volna szívesen részt, mert a színházpolitika sokkal kevésbé izgat, és az átpolitizált helyzetből fakadó állandó morális dilemmák megviselnek. Én színházi előadásokkal szeretek foglalkozni, azokról szeretnék vitatkozni, szenvedélyesen szidni őket, vagy zokogni rajtuk, elemezni minden részletüket…

magyarnarancs.hu: Tehát egy hosszabb, több tényezős folyamat vezetett odáig, hogy visszalépj a zsűrizéstől.

EÉ: Igen, ennek volt a végpontja, amikor felhívtak, és elmondták, kikkel ülnék együtt a zsűriben.

magyarnarancs.hu: A személyük zavart?

EÉ: A gesztus zavart elsősorban, hogy ilyen kiélezett helyzetben a Teátrumi Társaság két olyan színigazgatót jelölt, akiknek a kinevezésével a Színházi Társaság tagjai közül sokan nem értettek egyet annak idején.

magyarnarancs.hu: Ezt én is provokációnak éreztem. De ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy mivel nyersz többet: ha kilépsz a méltatlan helyzetből, vagy ha megpróbálod belülről megváltoztatni. Ahhoz nem volt kedved, hogy zsűritagként leérveld Balázs Péter fejét, vagy elmagyarázd Blaskó Balázsnak, hogy nem csak reménnyel él az ember?

EÉ: Nem vagyok harcos alkat, de színházról szívesen vitatkozom bárkivel, ha úgy látom, van olyan metszet, ahol a véleményünk találkozik. A párbeszéd lehetőségeiről hadd meséljek el egy történetet. 2011-ben a Szutyok című előadásunk három díjat nyert a POSZT-on, Mohácsi Parasztopera-rendezése is négy díjat, aminek szintén nagyon örültünk – és ekkor Balázs Péter azt nyilatkozta, hogy ő nem is nagyon szeretne menni a POSZT-ra…

magyarnarancs.hu: Mert „már a darabok címeivel is fenntartásai vannak”.

EÉ: Igen, és akkor megpróbálta felidézni, melyik címmel is van baja, valami kosz vagy szenny… amikor a riporter kisegíti, hogy a Szutyokra gondolhatott. Balázs Péter, aki tehát nem látta az előadást, de még a címét se tudja, erre kivágja, hogy „én nem a szutyok oldalán állok”. Ez a mondat aztán bekerült a KaisersTV, Ungarn című előadásunkba, azóta már 97-szer hangzott el a színpadon, és legalább ennyiszer gondoltunk hálás szívvel Balázs Péterre. De a viccet félretéve: ha nincs ez az egész mostani botrány a POSZT körül, bárkivel leülök zsűrizni, akit szakmai szervezete jelölt és elfogadott. De most feladtam, és ez sem tölt el jó érzéssel.

magyarnarancs.hu: A Dramaturgok Céhe gyorsan jelölt valakit a helyedre. Ez nem zavar?

EÉ: Nem éreztem, hogy cserbenhagytak volna. Mindenkinél máshol van az a pont, amikor azt érzi, elég. Persze ilyenkor kíváncsian várjuk, hogy esetleg mások is így érzik-e épp most, és ha igen, akkor jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül. De ha nem, nem. A Dramaturgok Céhe nem birkanyáj, amelynek tagjai mind ugyanazt bégetik. Ez az én egyéni döntésem és felelősségem. A céh pedig szakmai szervezet, amelynek most politikai döntéseket kell hoznia, pedig nem erre szerveződött, mégis mindenki azt figyeli, mikor hibázik. Ez nem az ártatlanság kora.

Forrás: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/ez-az-en-felelossegem-enyedi-eva-lemondta-a-zsurizest-a-poszt-on-95041

Pintér Béla: Amikor egy konfliktus a fokozhatatlanságig gerjed, megtörténik a katarzis – A történet mindenki által fogyasztható

Ősi vágya az embernek, hogy derüljön ki a valóság. Amikor kiderül, az katartikus pillanat az életben. Sokáig lehet hazugságban élni, de annál megrendítőbb lesz a felismerés – állítja Pintér Béla, a Pintér Béla és társulata alapítója, akivel a Parasztopera Fesztiválon beszélgettünk az Átrium Film-Színházban. A több mint tíz éve született darabot jelenleg öt helyen játsszák határon innen és túl töretlen sikerrel. Az öt előadás mindegyikét bemutatta a budai befogadó színház az elmúlt napokban.

Tíz éve telt házzal fut a Parasztopera, amelyet jelenleg öt helyszínen – még a határon túl, Temesváron is – játszanak – Arról beszélt a fesztivál nyitónapján, hogy a Parasztopera történetének alapötlete a nagymamájától származik.

– Igen, Pintér nagymamától hallottam a történetet, amely szerint a szülők nem ismerték fel a külföldi emigrációból húsz év után hazaérkezett fiukat. Ez mendemonda volt akkoriban, és valamiért megmaradt bennem, a sajátomnak éreztem. Később, amikor eszembe jutott a Parasztopera ötlete, az operaáriák és az erdélyi népdalok ötvözése, és a történeten gondolkodtam, elég hamar beugrott ez a saját sztorinak hitt vándormotívum, amely egyébként feltűnik Camus A félreértés című drámájában és Stephen Leacock történetében, a Karolina karácsonyában is. De amikor Lengyelországban játszottuk, a lengyelek is sajátjuknak érezték.

– Végignézte az Átrium Film-Színház Parasztopera előadásait a fesztivál alatt?

– Sajnos nem, mert a Trafóban játszottuk a Gyévuskát, így a miskolcit tudtam csak megnézni. A temesvárit korábban láttam Temesváron, illetve Mohácsi János kaposvári és pécsi Parasztopera-rendezéseit is ismerem. Amiket eddig láttam, mind nagyon tetszett, csupán egy-két színészi megoldással nem értettem egyet.

– Egyszer felpattant a miskolci darab közepén.

– Igen, amikor a református lelkészt Batmannek nevezi az egyik szereplő. Direkt kértem ugyanis, hogy ezt a poént hagyják ki belőle, mert erőltetettnek, ízléstelennek tartom. Ráadásul a színész nem várta ki a nevetést, és teljesen hallhatatlan volt a következő mondat: „Nem figyeltél az előbb?”, amely az egyik legjobb poén, bonyolultabb, magasabb szintű humor, mint a Batman. Azt hittem, gutaütést kapok, de ezt leszámítva a rendezői szabadságot tiszteletben tartom. Egy ócska poénnal nem lehet agyonvágni egy jó jelenetet. Nagy megtiszteltetés, hogy párhuzamosan öt helyen játsszák a darabomat.

– Több mint tízéves a darab, ez alatt a szereposztás aligha változott.

– Semmit nem változott, voltak szerepcserék ideiglenesen – például amikor terhes volt az egyik színésznő –, de az eredeti felállásban játsszuk most is.

– Hogyan válogat új színészeket vendégnek vagy társulati tagnak?

– Általában a társulat adott tagjaira koncentrálok. Véletlenszerűek a beugrások, csak ritkán hívok új embert az új produkcióba, csak ha a történet olyan figurát, figurákat kíván, amelyeket nem tudok a társulat tagjaiból kiosztani.

– Előző beszélgetésünkben említette, hogy az alkotók a zeneisége miatt szeretik a Parasztoperát, de miért ennyire népszerű a közönség körében?

– A zene fontos a nézőknek is, a népzene és a barokk muzsika elegye fülbemászó, magával ragadó. Azonkívül pedig az lehet a népszerűség oka, hogy ez az egyszerre megrendítő, mégis színvonalasan szórakoztató történet minden rétegnek fogyasztható. A nézők az egyik pillanatban a nevetéstől, a másikban a fájdalomtól sírnak. A nézőtéren ülve érzékelhető a drámai feszültség a rendkívül sűrű balladai történet csúcspontjain.

– A Pintér-darabok mindegyikéről elmondható, hogy egyszerre lomboz le és emel fel, mintha hullámvasúton ülnénk, és közben folyamatosan tükröt tart a képmutatásnak, leleplez. Honnan önben ez az irónia, megfejtette már?

– Biztos, hogy genetikus is, hogy az embernek hajlama van a humorra és arra, hogy az élet tragikus történéseit nevetéssé transzponálja. Apukám nagyon jó humorú ember volt, tőle biztosan sok mindent eltanulhattam. Szükségünk van a leleplezésre, vagyis amikor lehullik rólunk az álarc. A jóravalóbb emberekben van szándék arra, hogy megismerjék önmaguk valódi arcát. Ősi vágy szerintem, hogy derüljön ki a valóság, az életben is azok a katartikus pillanatok, amikor fény derül az igazságra. Az élet minden terén így van ez, akár politikáról, magánéletről, sportról vagy bármiről van szó. Amikor egy konfliktus a fokozhatatlanságig gerjed és megtörténik a katarzis, a megtisztulás, még ha közben pokoli dolgok derülnek is ki, hatalmas megkönnyebbülést él át az ember, hiszen tiszta lappal indulhat.

– Meddig lehet hazugságban, képmutatásban élni?

– Sokáig. De annál katartikusabb pillanat várható, mint ahogy a Magyar Elektrában írja Bornemissza Péter, hogy „mennél inkább késik az Úristen az büntetéssel, annál inkább keservesen ostoroz”. A hazugságban élő lélek vagy a végsőkig roncsolódik, vagy előbb-utóbb valami nagy, katartikus pillanatot fog átélni.

– Önmagával szemben is ironikus?

– Igyekszem az lenni.

– Hogy látja, mennyire sikeres a Parasztopera Fesztivál?

– Nagyon, hiszen teltházasak az előadások. Amint már említettem, szimultán öt helyen fut a darab, és erre büszkének kell lennünk. Ki hitte volna!

– Volt olyan időszak, amikor a függetlenek támogatásának csökkenése miatt elég borúlátó nyilatkozatokat fogalmazott meg a társulat. Sikerült ezt átvészelve, hasonló feltételek mellett életben maradni?

– Kétségtelen, hogy 2010 után drasztikus időszak következett, amikor megfelezték a támogatásunkat. Mi ezt akkor büntetésnek éltük meg. Azóta is kevesebbet kapunk, de idejében kiírják a pályázatot és idejében megkapjuk a pénzt. Ugyanakkor van a társasági adó, a tao, vagyis hogy a jegybevétel nyolcvan százalékáig kaphatunk támogatást, ami sokat jelent. Lévén, hogy elég népszerű a társulatunk, előállhatott az a helyzet, hogy az állami támogatásunk mintegy negyven százalékát teszi ki az éves költségvetésünknek. Tehát az egyéb bevételeink, a nézők szeretete, a jegybevétel és a tao megmentette az akkor aggodalomra okot adó helyzetet.

– A korábbi tempót, az évadonkénti két bemutatót tudja tartani?

– Nem, egyrészt anyagilag sem megy, másrészt energiával sem bírom. Szeretek azért elmélyedni, gondolkodni egy fél évet a darabokon, és egy másik fél évben nekilátok elkészíteni. Hozzáteszem, a következő évadom úgy néz majd ki, hogy októberben bemutatjuk a társulat saját új darabját, márciusban írok egy operaátiratot Darvas Bencével a Katona József Színháznak.

– Az őszi bemutató milyen ötletből táplálkozik?

– Néztem Michael Haneke Funny Games (Furcsa játék) című filmjét, amelyben egy vidéki nyaralóban megjelenik két pokoli figura, akik módszeresen lemészárolják az egész családot. Azon gondolkodtam, vajon mi indíthatta Hanekét erre a filmre.Minek lehet ez a metaforája? Arra jutottam, hogy a Jörg Haider-féle társadalmi fenyegetettségre utal. Valami ilyesmin indulok el, a magyar jelenkori történésekben keresek ilyesféle metaforát. Még nem kezdtem el írni, de egy bentlakásos intézetből indul majd a történet.

Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/24103/Szuksegunk_van_a_leleplezesre

Dramaturg, színész, a Pintér Béla Társulat alapító tagja. A Színház és Filmművészeti Egyetemet “csak” dramaturg szakon végezte el, azonban a 2011-es POSzT-on a Szutyok című előadásban nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat. A Parasztopera Fesztivál kapcsán beszélgettünk vele.

– Tinédzserkori néptáncosi előélet után angol szakra iratkoztál be, majd dramaturg szakra jártál, most pedig doktori iskolában tanulsz, miközben a Pintér Béla és Társulata előadásaiban estéről estére színésznőként is találkozhat veled a közönség. Tudatosan írtál le ekkora köröket?

– Későn érő típus vagyok és szeretek iskolába járni, ezért még most sem sikerült befejeznem a tanulmányaimat. Az angol szak után jártam a Színművészeti dramaturg szakára, és remélhetőleg nemsokára elvégzem a doktori iskoláját (ahol a Pintér Társulatból írja a disszertációját – aszerk.). Mivel most is dolgozom közben és van egy hétéves kislányom, valahogy sokkal tovább tart, mint ahogy kellene. A gimnázium mellett a Jeles András vezette Monteverdi Birkózókörbe jártam, az egyetemi évek alatt pedig többet voltam a Szkénében, mint az iskolapadban. Egyébként sajnálom, hogy színész szakot nem végezhettem. Sok-sok év gyakorlata kell ahhoz, hogy a színművészetis évek intenzív tanulását behozza az ember.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Pintér Bélával?

– A Szkénében az Utolsó Vonal nevű társulat Hamlets című produkciójában Opheliát játszottam először, aztán nemsokára jött Béla első rendezése, a Népi rablét. Nagyon sok alternatív színházi formáció megfordult ott akkoriban, tudtunk egymásról. Ott dolgoztam először az Arvisurával, és így ismerkedtem meg a velük játszó Bélával, aki addigra már tekintélyes színésznek számított abban a világban. A Népi rablétet végig kellett táncolni, és mivel kamaszkoromban néptáncos voltam, lehetett rám számítani, ezért elhívott. A továbbiak mind ebből következtek.

– A színházszerető közönség egy részének körében komoly kultusza, rajongótábora van a Pintér Béla-előadásoknak. Miben rejlik a titkotok?

– Minden történet egyedi, eredeti, személyes, hiteles. A legfontosabb a humor és a tragikum együtthatása. A váratlan társítások. A pontos fogalmazás, a jelenidejűség. Béla képes meghökkentő összefüggésbe helyezni a leghétköznapibb pillanatokat, amiből új értelmezést nyerünk; arra is ráismerhetünk magunkban, azt is megérthetjük, amit addig nem tudtunk megfejteni.

– Hiszel abban, hogy a színház képes megváltoztatni az emberek gondolkodását, jellemét?

– Nem. De elképzelhető, hogy olyan élményt nyújt, amely pozitív folyamatokat indít el. Lélekben, fejben.

– Úgy tudom, a Pintér-darabok annyiban is sajátosak, hogy nem készre írt anyag, hanem csupán húsz-harminc oldalnyi váz alapján kezditek meg a próbákat, a szöveg is, a jelenetek is menet közben alakulnak. Színészi, illetve dramaturgszempontból jó, hogy közösen vajúdtok, vagy inkább nyűg?

– A közös munka mindenkit lelkesít, minden színész beleszólhat dramaturgiai kérdésekbe, mindenki lehet egyszerre kint és bent is. Persze van olyan, amikor úgy érzem, hogy a dramaturg hátráltatja bennem a színészt vagy fordítva; sok feszültséget okoz, hogy folyton véleményeznünk kell valamit, ami még nincs kész, de ha pontosan meg tudjuk fogalmazni a kritikai észrevételeinket, akkor igazán eredményesek tudunk lenni.

– A “balhét” elsősorban Béla viszi el, de színészként és dramaturgként kell-e valamiféle pluszbátorság, elkötelezettség a kemény és politizáló tartalom megmutatásához? Kaptok-e támadásokat?

– Szerencsére nagyon hasonló a véleményünk a politikáról és a politikai színházról is. Fontos, hogy pontos, kíméletlen véleményt alkossunk, de a direkt politizálás egyikünknek sem tetszik. Arra törekszünk, hogy egyéni sorsokat mutassunk be, emberi történeteket, emberi gyarlóságokat. Az egyedi, hiteles történet pedig egyenesen vezet a hiteles, objektív társadalomkritikához. Ezért nem is annyira támadhatóak az előadásaink.

– Rangot jelent a Pintér Társulattal dolgozni?

– Igen. Az ország egyik legelismertebb társulata vagyunk. Sokan szeretnének itt dolgozni. A szakma díjaz, a közönség szeret minket. Tizenhét év alatt húsz produkciót hoztunk létre, ebből tizenötöt repertoáron tartunk. Hónapokkal előbb elfogy minden jegy az előadásokra, rangos nemzetközi színházi fesztiválokra hívnak minket. Irigylésre méltó helyzetben vagyunk, de mindig a folytatásra, a következő lépésre kell koncentrálnunk.

– Ismeritek a törzsnézőiteket? Szerveztek közönségtalálkozókat?

– A színészek nem ismerik a törzsközönséget, mert az már annyira nagyszámú, hogy arányában alig van ismerős, barát, de van egy csodálatos közönségszervezőnk: Bendák Mónika, ő több ezer nézőt ismer név szerint. A hatalmas érdeklődés miatt ez nem is annyira szervezést jelent, inkább kapcsolattartást. Az ő kedvességére, figyelmességére óriási szükség van, mert valóságos harc folyik a jegyekért. Közönségtalálkozóink ritkán vannak. Egyelőre elég, ha jók az előadások.

– Az Átrium Film-Színház Parasztopera Fesztivált rendezett. Egész pályádat tekintve mennyire fontos előadásotok a Parasztopera?

– A Parasztopera a legnagyobb sikerünk a Titkaink mellett. A fesztiválon lesz a 287. előadás. Kezdettől fogva, 2002 óta játszom a darabban, amely alig változott a bemutató óta. A szereposztás is a régi, csak betegségek miatt voltak beugrások.Csodálatos, megunhatatlan élmény. Mindenkinek egyformán jó dolga van benne. Minden fordulat hatással van az összes figura életére. Nagyon szeretem ezt a szerepemet: a szerelmes árvalányt, aki keserű, ironikus humorral éli meg és kommentálja élete fájdalmas, tragikus fordulatait. Az éneklés komoly kihívás számomra, de épp a zene az, ami minden egyes alkalommal megteremti a kellő érzelmi állapotot.

– Milyen jelentőséggel bír számotokra a Parasztopera Fesztivál?

– Örülünk, hogy a közönség ennyiféle verziót láthat. Általában igyekszem megnézni Béla darabjainak az előadásait, mert érdekel, hogyan kelnek életre ezek a szövegek más rendezők, más színészek által, de sajnos most nem lehetek ott mindegyiken, mert a Trafóban Gyévuskát játszunk. Szerencsére többnyire sikeres produkciókról van szó, amelyeket a közönség és az alkotók is nagyon szeretnek.

– Gondolom, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról is lehetnek kellemes emlékeid, hiszen díjazottja is voltál. Az idén a szakma egy részének POSzT- bojkottjától hangos a sajtó. Mi a véleményed erről?

– Mi utoljára a Szutyokkal voltunk a POSzT-on 2011-ben. A díjak egy részét mi, egy másik jelentős részét Mohácsi János Parasztopera-rendezése kapta. Nagy boldogság volt. Előtte is voltunk már többször. Ahányszor ott voltunk, díjat kaptunk. Így azt tudom mondani, hogy a zsűrizéssel, a díjakkal kapcsolatban egy szavunk sem lehet. A válogatásról már más a véleményem. A Parasztopera, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink például nem volt ott a POSzT-on. Más-más okokból. A Parasztopera idején strukturális kérdésről volt szó, akkor még egy másik kategóriába lehetett száműzni egy független előadást, de az utóbbi kettőnél már nyilvánvalóan politikai jellegű megfontolás döntött.

A szakmai és a folyamatosan áradó nézői elismerések feledtetik azt, hogy évek óta nem vehetünk részt a POSzT-on, de ez nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak tartjuk, ahogy most működik ez az átpolitizált fesztivál. Szomorú, kiábrándító. Én egyáltalán nem vagyok harcos, forradalmár típus, a színház közösségi munka, sok embernek kell együtt dolgoznia. Aki képtelen kompromisszumot kötni, az éppúgy alkalmatlan, mint akinek egyáltalán nincs véleménye. Ha előadásokról, szakmai kérdésekről kell vitatkozni, szenvedélyes vagyok, és élvezettel mozgósítok minden energiát, hogy pontosan fogalmazzak, és megtaláljam a legjobb érveket, de a mostani helyzetben elveszettnek érzem magam, és sajnálom, hogy nem színházról van szó. Persze vannak felemelő pillanatok, amikor úgy tűnik, történhet valami, de egyelőre nem látom a végét. Lehet, hogy a Filmszemléhez hasonlóan a POSzT is megszűnik? Vagy baráti találkozó lesz, kritikusok, szakmai részvétel nélkül? Ha nem lesz verseny, nem lesz tétje a találkozónak, ha a meghívottak nagy része kiszáll, akkor odajutunk, amit Béla fogalmazott meg 2012-ben a Krétakör „Szünet nélkül” című konferencián: Vidnyánszky Attila a saját maga által megszervezett fesztiválon átadhatja önmagának a fődíjat, ami nyilvánvalóan őt sem fogja boldoggá tenni.

Egyébként az utóbbi években a POSzT-on csupán a Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum munkájában veszek részt, amely rendkívül nehéz anyagi helyzetben, lényegében lelkesedésből működik, hogy a születendő új drámák, drámaírók útját egyengesse. Annyira kevés támogatásból, hogy egyelőre még senkinek se jutott eszébe politikailag beleszólni.

– Hosszú évekre, akár évtizedekre tervezel a Pintér Társulattal, vagy kalkulálsz azzal, hogy egyszer csak kifogy belőletek az éltető inspirációs erő?

– Szívből remélem, hogy sokáig tart még a közös munka, de örömmel dolgozom máshol dramaturgként és színészként is.

– Ilyen filigrán fizikumba hogy fér ennyi energia? Miből töltekezel?

– Sok-sok szeretetet kapok. A rossz dolgokban pedig előbb-utóbb találok valami abszurditást, valami nevetségeset, ami felszabadít. Ha van időm és süt a nap, futok egy kört a Szigeten.

Forrás: http://www.fidelio.hu/szinhaz/interju/enyedi_eva_az_abszurditas_felszabadit