Sokszor úgy vagyok a színházzal, mint a zenekritikus, aki képtelen élvezni a vonósnégyest, mert csak kottákat lát maga előtt. Én meg mondatokat hallok, amik totál életszerűtlenek, díszleteket, amik nem többek díszleteknél, színészeket, akik játszanak, de nincs élmény, nincs illúzió, mert egy színházban ülök és feszengek, hogy valójában élveznem kéne, amit látok, de nem vagyok erre képes, mert valami nagyon el van cseszve bennem.

Csönd.

És nagy levegő, mert végre jó színházat láttam, olyat, ami tisztában van színházi mivoltával, és azt használja is, kidumál belőle, és tud magán röhögni. És tud gördülékeny dramaturgiát alkalmazni, amivel mindig tovább lendíti a cselekményt. Tudja adagolni a poént, mert okos, és azt is tudja, nem lehet folyton röhögni, kell valami alpárian prózai és hétköznapi, amihez képest elszabadulhat a pokol.

Amikor vége volt az előadásnak, a nézők ugyanazt kérdezték egymástól, mint a színpadon:

Ez a darab most akkor tényleg miről is szólt?

Elmondhatjuk a történetet dióhéjban, hogy a paralízises fiú beleszeret a gyógytornászába, ezért beletojik a saját nászába, fölmondja az eljegyzést, apa, aki egyedül él az anyjával, utánajár, és végül ő is beleszeret a gyógytornászba, aztán kiderül, hogy a gyógytornász genitális masszázzsal gyógyít, közben anyuka beüti a fejét és ettől kezdve félrebeszél… Na, ebből így nem jön ki semmi. De!

Amiért nem tudjuk elmondani, hogy miről szól ez a darab, annak az az oka, ahogy ezt a darab elején jelzik is, hogy az életről szól. De hogy szólhat egy darab az életről? És ez teszi igazán naggyá ezt az előadást: minden egyes szereplőnek, úgymond, ki van dolgozva az élete. Minden szereplőnek élettörténete van, hiába látunk egy főszereplőt, nem csak dominál, domináns az összes szerep.

A lakájokat azért utáltam minden színdarabban, mert színtelen figurák. Itt ellenben nincs lakájkodás. Annak ellenére, hogy röhögünk, kőkeményen oda vagyunk téve saját kisszerű élettapasztalatunknak. Be meri vállalni az író-rendező, hogy a nagymamával kiröhögtesse a nyomorékot. Be meri vállalni, hogy ne csupán a mocskos szánkkal, hanem zsigeri indulatainkkal szembesítsen. Miközben avantgárd nyelvzsonglőrködést is végez – Morbid-híd, Szex István körút – úgy, hogy nem lóg ki a darabból, nem megy az agyunkra.

Az álmainkból tudjuk, hogy legnagyobb benyomást a szex és az erőszak teszi ránk, ezek azok a motívumok, amelyek dramaturgiai fordulópontokat hoznak: életben, színházban. Pintér Béla most nem egy sztorit csinált meg, hanem megcsinálta a sztorit. És ebben mind a négy színész társa volt. Csákányi Eszter önkritikus öregszínész bájával, Friedenthal Zoltán brutálhiteles paralizis-játékával, Roszik Hella és Szamosi Zsófia pedig zseniálisan keverték szerepeiket a végzet nője és a tolókocsis nyomorék között. És ahogy ott tudtak feküdni a színpad két szélén, mint a szultán angyalai…

Az előadás arányosan keverte a dramaturgiai elemeket, lüktetett az egész színpad, hol épp attól, hogy kivártak, hol a zenés betétektől, a történet folyamatos mozgásban volt a tolókocsi és az egy szál fotel körül, miközben a minimalista színpadképet a világítás is mozgatta. (Hú, ezek a mondatok!)

Ezt most így utólag rakom össze, ott eszembe nem jutott. Nincs min csodálkozni, hogy teltházzal megy az előadás. Ja, és igen, a befejezés. Azon viszont agyaltam az uccsó percekben, hogyan fognak kijönni ebből az egyre vadabb szálakon sodort történetből. Mert hogy lehet kijönni az élet nevű történetből? Úgy, hogy mindaz, amit láttál, csak illúzió. Beleélted magad, jól tetted, de ne éld bele magad nagyon. Bárki, bármikor egy másik történetben találhatja magát. Azt csókolom!

Forrás: http://librarius.hu/2014/11/18/csak-igy-tovabb-szex-istvan-koruton/

Pintér Béla és Társulata hosszú évek után nem a Szkéné Színházban, hanem az Átriumban készítette el évi rendes előadását. Erre reflektál is a kerettörténet, amelyben drogosokat látunk, akik az ÉLET nevű dizájner drogtól flesselik be Bujatestet, a Megvárt-ligetet és a kupolás mozit, ahol nincs vászon, hanem színház van: az elkövetkező történet. A szurtos képű ál-alázatos és a hosszú hajú, szétesett, elrajzolt, függő figurák, ahogy a szimpatikusan őszülő, egyenes derekú, öltönyös nevelő tanító mondatai is a polgári jólneveltség sablonjai.

A kezdeti közhelyek miatti hátralépés után rohamtempóban húz be az anyag. A feszes előadás végig a szirupos giccs és az érfelvágós dráma között lavíroz, mesteri érzékkel. A tér praktikusan hangulatfestő és könnyen bejátszható. Egyetlen fotel töri meg, balra operafólia, amit az átkötő tripeknél különböző színekkel világítanak meg, jobbra nagy, fehér kör – Hold talán –, rajta a zenészek sziluettje, amikor játszanak. A Titkainknál is letisztultabb világ. Talán úgy, ahogy Süveg Márk Saiid mondja: „… az a rohadék letisztulás.”

A remek dramaturgia jó tempóban engedi szemünk elé a történet fordulatait. A valóság nevű, furcsa valami tárul elénk. Itt bizony élnek születéskori oxigénhiány miatt paralízises emberek vagy épp lelkileg megnyomorodottak, és időskori demenciásak is. A mozgássérülteknek, magányba merevedetteknek nagy szükségük volna reményre. Jöhetne bárhonnan: filmből, színházból. Vagy meg lehetne venni a sarkon a dizájner drogot is. Még az ÉLET-et sem tolják, csupán vannak. Próbálnak létezni, örömmel és bánattal, kudarccal és sikerrel. Nem mutatnak példát, nem jelölik ki a helyes irányt, helyette megmutatják, hogy milyen esendőek és csodálatosak vagyunk mi, emberek. A magas szintű színészi alakításoknak köszönhetően minden fordulatot elhiszünk, vagy legalábbis azt, hogy egy drogos tripben ilyen csodálatosnak és esendőnek látszunk mindannyian.

Hol is látszódhatna ez tisztábban, mint egy szerelemi történetben? Egy megalázó, durva szerelmi történetben – ahogy az Európa Kiadó (előadásban idézett) dalának refrénjében szerepel. Mozgássérült fiú és magányos apa őszinte, erős kapcsolata tevődik próbára. A Fridenthal Zoltán játszotta paralízises fiú hiteles mozdulatokban, arcrándulásokban, nyakrántásokban létezik, belső története pontosan követhető. Pintér Béla kis gesztusokból épít erősen terhelhető, megértő apát. Aki talán egy életnyi lelkiismeret-furdalást kompenzál. Roszik Hella kerekes székes lánya erős belső történésekből építkezik, kevés külsőséggel lesz vibráló jelenség. Szamosi Zsófia gyógytornásza végletes, töredezett kérgű nő, egy sor remek pillanatból összerakva. A női szerepek időnként kicserélődnek, relativizálva apa és fiú ízlését, ugyanakkor erősítve a típushoz, helyzethez vonzódás embertelenségét. Csákányi Eszter nagymamát alakít, aki a történet közben szinte eszét veszti, öregsége és balesete miatt egyre kevésbé van képben. Csákányi félelem nélkül és remek humorérzékkel mutatja meg a figura minden dimenzióját. Ha film lenne, mondhatnánk Kirk Lazarussal szólva pimaszul, hogy egyikőjük sem nyomja fullba’ a kretént. Ettől lesz belőlük hús-vér ember: a szomszéd néni, a lány a boltból, a tegnapi férfi a kávézóból.

A Pintér Béla és Társulata új előadása izgalmas, fordulatos darab. Humorral, öniróniával beszél kiszolgáltatott emberi helyzetekről, megalázó viszonyokról, amik bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Arról, hogy meddig őrizzük meg emberségünket, meddig nézünk szembe a helyzeteinkkel, és mikor nyúlunk az önbecsapáshoz, a reménykedéshez vagy más könnyítő szerekhez.

Forrás: http://7ora7.hu/programok/barkibarmikor/nezopont

Pintér Béla új előadása, a Bárkibármikor drogos utazás a remény színházába az aluljárók mocskából, de retúrjeggyel. Van-e élet tisztátalanság nélkül, van-e színház valóság nélkül?

Vannak emberek, akik jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, és drogozni kezdenek, aztán meg kirabolják a tisztességes polgárokat. Vannak színházak, amelyek előadásai arról szólnak, hogy az élet értelmetlen hülyeség, úgyhogy a kardunkba is dőlhetünk vagy felakaszthatjuk magunkat. Ahelyett, hogy a színház az ilyesfajta, ocsmány élet helyett végre a reményt mutatná meg.

Ezek nem az aktuális (kultúr)politika iránymutatásai és életfilozófiái – vagyis azok, de nem csak azok. Hanem Pintér Béla új előadásának majdnem szó szerint idézett tételmondatai. A Bárkibármikor az aluljárók mocskát mutatja meg; azt, amit mostanában például Alföldi Róbert Nemzeti Színház-beli János vitéz-rendezése után kértek ki maguknak a kurzus színházcsinálói.

A remény színháza hazug színház

Két dizájnerdrogfüggő fiatal belövi magát előbb az ÉLET nevű szerrel, és amit látnak – színházi előadás formájában, amit pont az Átriumban játszanak, mint Pintér bemutatóját –: ocsmány. Aztán jön a JÖVŐ, az se jobb, végül a REMÉNY helyre teszi a dolgot, megszületik végre a remény színháza, ahol már nincsenek drogosok, se mozgássérültek, se megcsalás, se alzheimeres nagymama – nem úgy, mint korábban, abban az „egészen különös, értelmezhetetlen előadásban”, amit mindezidáig vizionáltak, és amit maga az egyik, a REMÉNY-ben új életre kelt szereplő nevez így.

Na persze Pintér Béla, aki minden interjújában elmondja, hogy az előző kormány pénzt adott a színháznak, a mostani meg témát, nem rendezne olyan előadást, amelyből az derülne ki, hogy az aluljárók mocska, vagy más szóval a bennünket körülvevő élet, az itt és most valósága nem való a színpadra, vagy hogy a színház ne pont arra lenne való, hogy általa megélhessük az élet azon problémáit, amelyeket átgondolva felelősebb, empatikusabb, kritikusabb egyénei lehetünk a társadalomnak.

Így azért persze alig észrevehetően besétál a gyönyörűen reményteli zárójelenetbe egy vörös ruhás femme fatale, aki – Szamosi Zsófia csábos, sokat sejtető pillantásaival – egyértelművé teszi, hogy akárhogy is tagadjuk, akárhogy is nem akarjuk észrevenni, a „rossz”, a „mocsok”, az „erkölcstelen” mindig is része a mindennapjainknak. Hogy a remény színháza hazug színház.

Minden rossz, ami a szeren kívül van

Ugyanakkor nem igaz, hogy Pintér Béla Bárkibármikor című darabja erről szólna. Mindez inkább csak egy felszín alatt végigívelő, „ha akarom, ott van, ha nem akarom, nincs ott” utalásrendszer, amely megtoldja még egy értelmezési tartománnyal az amúgy is több témát boncolgató, formailag Pintér korábbi bemutatóihoz képest megint újító előadást.

Újító, amennyiben korábban nem volt ennyire hangsúlyos és direkt a színházi önreflexió a Pintér-rendezésekben: ezúttal folyamatos a játék a darab világán belüli valóságsíkokkal, a figurákat folyamatosan váltva játsszák a színészek, akár jelenet közben is helyet cserélve egymással, a valóságsíkok között pedig létezik átjárás, miközben megesik az is, hogy a színészek az Átrium egy másik előadását, Az Őrült Nők Ketrecét ajánlják a nézőknek.

A primer téma persze a függés, a droghasználók kilátástalansága, a „holnap leszokunk” és a „minden rossz, ami a szeren kívül van” örök körforgása, azaz a vágy a tiszta életre, és a tiszta élet drogok felé terelő mivoltának felismerése. Az író-rendező Pintér azonban minderről nem mond el igazán sokat annak ellenére, hogy voltaképpen egy drogos vízió adja a kerettörténetet, noha a találó ábrázolás, a formai játék talányossága miatt így is elég gondolkodnivalót kaphat a néző e téren is.

A Bárkibármikor kisebbet üt, mint Pintér legjobb előadásai

Az előadás másik rétege A 42. hét című Pintér-darabhoz hasonlóan általánosabb emberi érzésekről, helyzetekről szól: egy apáról, aki őszintén szereti és támogatja sérült fiát, és aki őszintén próbálja szeretni idegesítő, kezdődő Alzheimer-kórban szenvedő édesanyját. A fiúról, aki nem tudja, lehetséges lenne-e egyáltalán egy ép nővel járnia, és kerekes székes barátnőjéről, aki viszont tudja, hogy ez szinte lehetetlen. Az anyáról, aki pontosan érzi, hogy „meghülyülésével” idegesíti a környezetét, de képtelen bármit is tenni ellene.

Ezúttal úgy tűnik, Pintér kevesebb „konkrétumot” akar elmondani a világról, mint néhány legutóbbi előadásában, és nincs olyan könnyedén megfogható közlés, mint amit például a Szutyok akart elmondani a Magyar Gárdáról és a szélsőséges eszmék kialakulásáról, a Kaiser TV, Ungarn a nemzeti múlt nemzetieskedő meghamisítási vágyáról vagy a Titkaink az előző, besúgásra épülő rendszer kihatásáról a mai korra.

A fent részletezett élethelyzetek, általános emberi érzések ábrázolása pedig most nem olyan katartikus, mint A 42. hétben. Épp emiatt üt kisebbet a Bárkibármikor, mint Pintér Béla legjobb előadásai, épp ezért nem olyan erős az azonnali hatása. Ugyanakkor évek óta állandó tendencia, hogy Pintér Béla és Társulatának évi egy új bemutatója minden szempontból az adott évad legerősebb, de legalábbis egyik legerősebb színházi produkciója egész Magyarországon.

Csákányi Esztert nehéz lesz felülmúlni

Vagyis egy nem tökéletes bemutató, mint amilyen a Bárkibármikor is, kivitelezésében, leleményességében, humorában, közlési szándékában és annak megvalósításában, a színészi játékot, a rendezés profizmusát és az alapul szolgáló drámát is ideszámítva messze-messze felülmúlja a magyar színházi átlagot.

Már csak azért is, mert egyes színészi alakítások olyannyira kidolgozottak és súlyosak, hogy képesek megemelni az egész előadást. Csákányi Eszter öregasszonya úgy öreg, hogy a görnyedt, eleresztett néniben egyszerűen nem lehet felismerni a többi előadás Csákányi Eszterét.

A színésznő kimagasló és az egész további évadban már csak kivételes esetben felülmúlható játéka olyan mélységeit tárja fel a saját leépülését mérhetetlenül szégyenlő, azzal az egyik pillanatban tisztában lévő és ilyenkor még önérzetes, a másik pillanatban pedig üzemen kívül helyezett agyú nő figurájának, hogy arra Magyarországon kevés színész lenne képes Csákányi Eszteren kívül. Ő viszont úgy tudja hozni ezt a rendkívül összetett karaktert, hogy az tényleg mélyen megrázó legyen, miközben még a kiváló – az ő karakterénél a legjobban megírt – humor is tökéletesen ül.

Pintér Béla a bemutatón még sokszor deklamál

Friedenthal Zoltán tökéletesen kidolgozottan, lenyűgöző technikai precizitással hozza „kareolózises” figuráját annak jellegzetes testtartásával és beszédével; önérzetes, vagy magában az önérzetet erőszakkal is felszítani kívánó figurája remek ellentétpárja barátnőjének, Roszik Hellának, aki a kerekes székesek életbe vetett hitének elvesztését, a megalázkodást képes szívszorítóan érzékeltetni.

Miközben folyamatos helycserében van Szamosi Zsófia a törékenység és a végzetasszonyság közötti rejtélyes tartományban légiesen keringő gyógytornászával – és a helycserék olyan jól kivitelezettek és gördülékenyek, hogy a technikai megvalósítás helyett valóban lehet a „bárki bármikor kerülhet a mostaninál rosszabb helyzetbe” gondolatán merengeni.

A más előadásaiban színészként is kimagasló Pintér Béla a bemutató napján még sokszor kissé deklamálva mondja a szövegét, aminek néhol az abszurditás fokozása érdekében helye van, néhol viszont szándékolatlannak tűnik; máskor viszont ő, a főszereplő is érzékenyen tudja egyéníteni a figurájával megtörténő helyzetek erkölcsi problematikáját.

A „remény színháza” csak az élet felemelő oldalát hajlandó megmutatni. Az a sosemvolt színház, amelyet az irányzat követői kárhoztatnak, csak a szennyet látja és láttatja. Pintér Béla Bárkibármikor-ja mindkettőbe bepillantást enged, de főként azt mutatja meg, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, nincs élet remény nélkül, de nincs „tisztátalanság” nélkül sem. Így pedig színház sem létezhet úgy, ha bármelyik „oldalt” is negligálni akarjuk.

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/20141015-pinter-bela-nem-ker-a-remeny-szinhazabol.html

…a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei.

Menthetetlen naivként még meglett felnőttkoromban is azt hittem, hogy például a 20. század elejei avantgárd képzőművészek, vagy az akkori, prózát forradalmasító kortárs írók különleges valóságszemlélete csupán szárnyalóan kreatív művészfantáziájuk terméke volt. Nyilván erre is szükség van a nagyot álmodáshoz, de amikor egyszer a James Joyce életművében rendszeresen felbukkanó epifánia-jelenségről tartottam családi kiselőadást, gyógyszerész-egyetemista lányom közbevetette: ismerek pár olyan szert, melytől percek alatt lehet flashelni ilyet. Ezek szerint a Dublini emberek és az Ulysses számos része, valamint az egész Finnegan ébredése pszichotropikus szerek használatának kivetülése? Ha ennyire nem is egyszerű a képlet, de az tény: mindig is voltak, korunkban meg különösen kedveltek a művészetben azok a tartalmi és formai jelenések, melyek nagyon hasonlítanak a drogfogyasztó látomásaihoz. A hasonlóság mértéke eltérő lehet: a skála az egyszerű hallucinációtól a személyiségcserén át az epifániáig terjed, ez utóbbi az a csúcsteljesítmény, amelyben egyidejűleg jelenik meg a tudatban az emberiség teljes történelme az összes szereplőjével együtt. Ehhez azért már kell anyag! Valami ilyesmi akarna lenni Pintér Béla új darabjában az Élet nevű dizájner drog, csak mivel Magyarországon játszódik a történet, ezért a cucc „nem olyan drága, meg nem olyan tiszta, mint a Remény, de sokkal jobb, mert benne van minden”.

A BÁRKIBÁRMIKOR előadásában – egyebek mellett – az a rendkívül szimpatikus és komoly elismerésre méltó, hogy író-rendezője ellen tudott állni a végtelen színes káosz és a szabad asszociációk alapján feszt ömleszthető poén-beszólások csábításának, és látványában, cselekményszövésében szinte minimalista színházi előadásban dolgozta ki alapötletét. A minimalizmus a berendezésre és a helyszínváltások módjára abszolút igaz: csupán egy fotel van végig színen, és a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei. A hallucinációkban a személyek, illetve a testhez tartozó arcok is cserélődnek, így például amikor az apa (Pintér Béla) mozgássérült gyermeke (Friedenthal Zoltán) gyógytornászával (Szamosi Zsófia) beszélget, a dialógus közben a nő szerepét váratlanul Rozsik Hella veszi át, aki a beteg fiatalember kerekes székes menyasszonyát játssza. Pedig az apa nincs belőve, de az Élet jelenetei is úgy szerveződnek, mint a drogos látomásai, ezért is Élet a neve az új cuccnak. Pintér Béla író-rendező ehhez még kitesz egy újabb egyenlőségjelet is: az előadás szerkezetét, folyamatát is úgy szervezi-rendezi-bonyolítja, mint ahogy az élet zajlik és/vagy a drogos hallucinál.

Az Élet nevű szer hatása és az nagybetűs Élet, melyet élünk, abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő abszurd helyzeteket idéz elő. Az apa hetvenes édesanyja (Csákányi Eszter) drog nélkül is – egy fejsérüléses baleset után – alaposan összekever mindent, rosszul használja a szavakat, jelentéseit felcseréli, mint volt és jelenlegi családtagjait, de Pintér Béla színpadán az élet apró, banális helyzetei, valamint a megszokott, normális szavak, kifejezések is sokszor groteszkek, nevetségesek, abszurdak. Az apa rendszeresen fennakad azon, hogy idős anyja (már balesete előtt is) rendszeresen így kínálgatja a családot: „csipegessetek!” (el is magyarázza mindegyik alkalommal, hogy csipegetni a madár szokott). De nevetnünk kell akkor is, amikor a gyógytornásznő kérdésére kiböki: édesanyja a nyugdíj előtt a Május 1. ruhagyár minőségi ellenőre volt. Pedig ez létező, normális munkakör volt hajdanán, nem úgy, mint a röhejesen abszurd (de végül is simán létezhető) genitális Kollár-módszer, amellyel a gyógytornásznő a születése óta részlegesen béna fiút gyógyítja (értsd: különböző masszázstechnikákkal szexuális gyönyörhöz juttatja).

Pintér a BÁRKIBÁRMIKOR-ban szójátékot, nyelvi leleményeket is bevet (ahogy rendszeresen teszi előadásain), hogy színesen, szellemesen alkalmazza kedvenc módszerét, az összekacsintós valóságra utalást. Nevek egy-egy hangzóját megváltoztatja, amivel különleges jelentéstartalmat kölcsönöz a szónak, miközben az eredeti alak is felidézhető marad. Így halad a darab vége felé Csákányi művésznő Bujatesten, a Morbid hídon, át a Nunán, hogy megérkezzen abba a moziból átalakított Film – Színházba, ahol olyan érthetetlen darabokat szoktak játszani. Erről akkor beszélnek, amikor már az Élet dizájner drog hatása elszáll, és a szereplők megpróbálkoznak a Reménnyel. A Remény hatására nem történik ugyanis egyéb, mint hogy mostani életünk normális állapotban idéződik fel, vagyis Rozsik Hella feláll a kerekes székből, mert nem mozgássérült, Friedenthal Zoltán is kiegyenesedik, mert nincs paralízise, Csákányi Eszter leveszi a parókáját, ezzel kilép a darabbéli egyik szerepéből, és „Művésznő” lesz. A fiú hazaér időben, és eljegyzi kedvesét, váratlanul megjelenik a „másik nő” is, aki ugyan ezúttal nem gyógytornász, hanem a fiú klarinéttanára, a nő gratulál a fiataloknak, majd nyomatékosan szemrevételezi a még jó karban levő, régen elvált apát… Szóval, a Reményben is ugyanúgy folytatódik a mi Életünk, ne legyenek illúzióink. Szebb jövőben reménykedni csak igazán elesett, beteg, reménytelen helyzetben levő embereknek van joguk.

Pintér Béla ebben a munkájában drámaírói erényeit is igencsak csillogtatja: a szálakat, fordulatokat, csavarokat Beaumarchais-ra, Feydeau-ra jellemző vígjátéki könnyedséggel bonyolítja (dramaturg: Enyedi Éva). Rendezői koncepciójában kicsit eltávolodik a rá jellemző, látványban és színészi játékban is gyakran megmutatkozó harsányságtól, ezúttal visszafogottabb, letisztultabb, elegánsabb, de a hatás így sem marad el. Külsőségekben, színpadképben (tér: Tamás Gábor) a német színházra emlékeztet, kicsit olyan, mint amikor a nyers, de jó minőségű kelet-európai terméket ízléses nyugat-európai dizájn-csomagolással látják el. A színészek teljesítménye csak felsőfokon méltatható, még ha várhatóan tovább fognak javulni a premier után. Külön kiemelendő Friedenthal Zoltán káprázatos testbeszéde: végtagokkal, törzzsel, mimikával, hanggal igen hitelesen jeleníti meg a beteg fiatalembert. Pintér Béla játékában pedig nagyon élvezem a vonzódását a látszólag mellékes, de valójában igen fontos kicsinységekhez: pusztán elegáns zakóján keresztbe vetett, kicsiny vállpántos autóstáskájával pillanatok alatt kitűnően megalapozza figurája karakterét. Lehet, poralakban a kistáskában rejtegeti ütős, Színház nevű anyagát… Csak ne akarja senki felszippantani előle! Sokan ugyanis immunisak rá: szívhatják egy életen át…

Forrás: http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=37142:kutszegi-csaba-bujatesti-szippantasok&catid=13:szinhazonline&Itemid=23

Miközben a méretes tapsvihar után jöttünk kifelé a legújabb „Pintérbélabemutatóról”, néhány csalódott kommentárt hallván arra gondoltam: igazi istencsapása kiemelkedő, zsigerekbe égő előadást rendezni, mert a közönség attól fogva nem éri be kevesebbel. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Ennek persze nemcsak Pintér Béla az áldozata, hanem – emlékszünk-e még rá? – például Ács János, aki az én nézői előéletem legjobb Szentivánéji álom című előadását rendezte, aztán mégis örökké csak a Marat/Sade-ot emlegetik. Vagy Ascher Tamás, akinek a neve összeforrott Csehov A három nővérével, miközben akkor is, azóta is fantasztikus előadások kerültek ki a kezéből. Vagy Mohácsi János, akinek az Egyszer élünk óta ugyancsak fönt a mérce, holott nem akkor került oda, hanem sokkal előbb, és nem esett le azóta sem. A színházi néző kegyetlen: nem éri be kevesebbel.

De kevesebb-e vajon ez a Bárkibármikor című előadás a Titkainknál? Egyáltalán: a „kevesebb-több” dichotómiájával lehet-e leírni ugyanazon rendező több művét? Ez utóbbira lehet egyszerű választ adni: csak a legmagasabb csúcsok számítanak. De vajon létrejönnek-e ezek a legmagasabb csúcsok a többi, látszólag „kevesebb” előadás nélkül?

Az első kérdésre is lehet válasz: a Bárkibármikor nem kevesebb, hanem más, mint a Titkaink. Miközben föllelhető rajta Pintér Béla majd’ minden írói-rendezői kézjegye, mégis: a gyarapodó életmű egy másik vonulatába tartozik. Ha kapásból keresünk példát, hát az Anyám orra, a 42 hét mellé. Mondhatnám A sütemények királynőjét is, mert bizonyos vonások azzal rokonítják, de abban az előadásban mégis több elem húzott például a Titkaink felé.

Amennyiben a tematikus vezérfonalat keressük ebben a legutóbbi bemutatóban – hiszen ez oly egyszerű volt a kezdeti előadásokban, a Népi rabléttől kezdve a Kórház Bakonyon, A Sehova kapuján át az Öl, butítig –, első blikkre adódik a válasz: a dizájnerdrogok, az ő érdekes nevük (Élet, Remény), és a hozzájuk kapcsolódó drog-mentes asszociációk vezénylik a sztorit. És persze a drog csak ürügy, hisz leginkább a Pintér által igen kedvelt szimbolikus minőségében játszik, mert az élet maga drog, annak minden mellékhatásával. Amúgy a darab ismét családi közegben játszódik; nagymama-apa-fiú háromszögébe zsúfolódnak bele a boldogtalanság, kiszolgáltatottság, reménytelenség különféle változatai, amelyek együttesen súlyos idézőjelbe teszik az életet és az élet nevű dizájnerdrogot, ami vagy van, vagy nincs, de aki nem él vele, annak is van.

Az Átrium színpada szinte üres; hangsúlyos a félig kék, félig fehér háttérfüggöny, a hold alakú nagy fehér kör, mely mögött áttetszik az élő zenekar, a színpadon pedig mindössze egyetlen bútordarab, egy hatalmas püspöklila fotel terpeszkedik. Elég is, ahogy az összesen öt színész is elég: hárman közülük több szerepet játszanak, míg Csákányi Eszter a nagymamát, Pintér Béla pedig az apát alakítja.

Aki nagyjából egyedül birkózik mozgássérült fia fölnevelésével, egyáltalán: az élettel, ami az ő számára szinte csupa áldozat, hiszen egyik oldalról az anyja nyomorítja, másik oldalról a fia korlátozza. És mégis: kitartóan és mélyen szereti mindkettőt ez a kissé pocakosodó középkorú magányos férfi, Árpád, elfogadva, hogy ezt mérte rá az élet nevű dizájnerdrog. Jöhet a remény.

Remény, hogy a fiú, Krisztián eljegyezni készül a tolókocsis Ritát, de a „trip” rövid, nincs eljegyzés, mert a fiú beleszeretett a gyógytornászába, Natasába. Aztán az apa is találkozik Natasával – innen indul a bonyodalom, nem illik elmesélni, mert Pintér Béla sztorira is „gyúr”. Tudja tekerni, fokozni, emelni.

Anyaga, mint rendesen, most is az úgynevezett való élet: ismerős dialógusok, fordulatok, indulatok és reakciók. Bőven merít most is a trashből – egyébként ez Mohácsiéknak is kedves forrása –, amelynek szövetébe lassanként fonja bele az álom-abszurd-képtelenség elegyét, együtt az elemelés állandó formulájával, az allegóriával, amely aztán színházi formát ad az egésznek.

Mert például a tolókocsis Ritát játszó Roszik Hella és a gyógytornásznőt játszó Szamosi Zsófia egyszercsak – aztán még többször – szerepet cserél; van ennek jelentése színházilag meg valóságilag is, bármikor lehetne bárki bárki, értjük, ahogy azt is, hogy a valóság szemszögéből nézve reflektálatlan figurák, mint például a hirtelen zavarodottá, az emlékezet terepén elveszetté váló nagymama egyszercsak abszurd sűrítmény lesz, a fölöslegesség sűrítménye, az értetlenség és képtelenség jelképe.

A drog a maga közvetlenségében is megjelenik – közhelyes közvetlenség a drogos pár dialógusa az elején, de legalább értesülünk a szer megannyi nevéről, meg arról, hogy mi miből van; vicces és jelképes, hogy az élet nevű cucc sima rovarirtó. Így kerülnek ide sorok az Európa Kiadótól, „a szavak néha semmit nem jelentenek”, de nehogy már magára Pintér Bélára gondoljon valaki, hisz ő csak eljátszik ezzel a sorral.

A színészet, az is speciális itt, hiszen az imitáció csimborasszója: az, ahogy Friedenthal Zoltán megszemélyesíti, a legapróbb ujjtartásig élethűen színpadra teremti a mozgássérült Krisztiánt, az voltaképpen a Pintér Béla színházának a lényege, amennyiben odapakolja a valóságot, semmi virbli, semmi trükközés, aztán mégis trükközve van. A színészet meg asszimilálva: magába olvasztja ezt a bizonyos szigorú imitációt.

Csákányi Eszter nincs asszimilálva – ő, pontosabban az ő színészete integrálva van, ami ez esetben azt jelenti, hogy megmarad Csákányi Eszternek, akit ismerünk, és aki az ő nagy tehetségét itt alázatosan beletolja az alakításba. Szinte – a megszólalásig – fölismerhetetlen, miközben nagyon is önmaga ebben az öregasszony szerepben, regényt lehetne írni az életéből annak alapján, amit a játékába, gesztusaiba, hanghordozásába belerak, persze, ez a regény is rögvalóság lenne, fikciós doku.

Szamosi Zsófia és Roszik Hella flottul cserélik a szerepeket, ha kell, de mégis a primer figurájukban jók igazán: Roszik a tolókocsis Ritában, Szamosi a gyógytornész Natasában.

A főszerepben Pintér mindent tud, mármint Árpádról, erről a halmozottan hátrányos helyzetű körépkorú pasiról, és arról is, hogyan kell eljátszani: nagy beleéléssel, ami ugyancsak tálentum kérdése. Ismerjük ezt az Árpádot, ahogy találkoztunk már a többi alakkal is; láttunk ilyen nagymamát, szembejött már ez a gyógytornász, és a többiek is, de hogy hol és mikor, arra már nem emlékszünk. És nem igazít el a kissé (nem kissé: nagyon) mesterkélt nevekkel pöttyözött magyar főváros sem; hiába lett Bujatest, meg kapott eltorzított nevet a Margithíd, a Mechwartliget, a Duna és a többi, ezúttal nincs kipányvázva ez a történet a mi időnkbe és helyünkbe. Hacsak nem a legvégén, amikor Pintér Béla – ugyancsak szokásosan – még egyet fordít az egészen, és landol minden és mindenki ott, ahol vagyunk: az Átriumban, egy színházban. Ezen a ponton sem „spoilereznék” tovább.

Nem kevesebb, térek most vissza a kezdőponthoz: más.

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5252/barkibarmikor-pinter-bela-es-tarsulata-atrium/

A Pintér Béla és társulata Bárkibármikor című új előadása az Átriumban talán kissé túl magasra lő azzal, hogy az ÉLETről akar szólni, de nem kevésbé magával ragadó, mint a társulat korábbi előadásai.

Pintér Béla merész és egyértelmű: az Átrium nézőtere feletti kupola alakjára rímelő köröket rajzol (tér: Tamás Gábor) a színpadra, a játéktér köré magas, félköríves textilfalat hajlít, amelyen néha kirajzolódnak a színészek árnyékai, de a falon hagy egy olyan kört is, amelyen pedig időnként a mögé bújtatott zenekar árnyéka jelenik meg. Így nem nehéz már az előadás kezdete előtt megfejteni, hogy itt bizony a nagy egésszel, a létezéssel mint önnön farkába harapó kígyóval, magával az ÉLETtel (csupa nagybetűvel kell írni, mint azt nemsokára megtudjuk) fogunk foglalkozni. És Pintér annyira tökös, hogy öt színész elég is neki ahhoz, hogy ezt a kis témát kibontsa.

Két drogos tolja az ÉLET nevű szert – mondtam, hogy egyértelmű –, de hogy ne lehessen erre beszólni, Pintér Béla figurája mindjárt meg is jegyzi, hogy ez milyen ironikus. Aztán drogosaink elszállnak, egyenesen az Átriumig: amit a továbbiakban megélünk velük együtt, az az ő látomásuk, de persze a látomásuk, az maga az élet, amelynek mi, a közönség is részei vagyunk. Közhelyes meta-játék? Néha picit annak tűnik, de mégis, az egész előadás olyan feszesen összeáll, hogy emiatt nem panaszkodom.

Szerelmi négyszög bontakozik ki ebben drogos a lázálomban, azaz mit is beszélek, egy körben nincsenek szögek, ez a behelyettesíthetőség drámája. A mozgássérült fiú (Friedenthal Zoltán) eljegyzésük napján faképnél hagyja kerekesszékes barátnőjét (Roszik Hella), mert halálosan beleszeretett a gyógytornászába (Szamosi Zsófia), akibe hamarosan a fiú apja (Pintér Béla) is halálosan bele fog szeretni. De ez a „megalázó, durva szerelem” csak jelenség, állapot és tünet, nem pedig igazi kapcsolódási pont emberek közt: sem az apa, sem a fiú nem veszi észre, amikor érzelemtől hevített monológjuk közepén a két nő helyet cserél egymással.

Az előadás végig a szerepcserékkel, hallucinációkkal és alternatív valóságokkal játszik, tehát alapvetően azt mondja, hogy minden csak önáltatás és illúzió, ami aligha eredeti megállapítás. De ezt olyan hatásosan és szórakoztatóan tálalja, hogy kérünk mi is a drogból. Egy befurcsult Budapesten vagyunk, ahol a Morbid körúton mászkálnak a szereplők, de lehetnének akár valahol máshol is, mert a darabot csak annyira értelmezhetjük a mai Magyarország szemellenzős valósága leképezésének, amennyire bármelyik másik helyének és korénak.

A nagymama (Csákányi Eszter) személyében még egy olyan figurát is kapunk, aki a szemünk előtt hülyül bele ebbe a felfoghatatlan őrületbe, ami az élet. Abba, hogy bárkibármikor. Pintér legjobb előadásaiban elképesztően mély emberi fájdalmakat jelenít meg úgy, hogy azokon – mielőtt vagy miután sírva fakadunk – vonyítva nevetünk. Itt elsősorban Csákányi figurájában testesül meg ez a fajta röhögős tragédia: az egyik pillanatról a másikra súlyosan demenssé váló nő fergetegesen vicces, még akkor is, amikor ő maga tör ki röhögőgörcsben „nyomorék” unokája láttán, akit nem ismer meg.

A figurák az Európa Kiadó számaira kitartóan lövik és szippantják az ÉLETet, a REMÉNYt és a JÖVŐt, ami talán kissé túl általános szimbólum ahhoz, hogy a Bárkibármikor akkorát üssön, mint például a társulat eddigi csúcselőadása, A sütemények királynője, ami egy nagyon is konkrét családi drámán keresztül beszélt az egész életről úgy, hogy nem kellett közben az életet emlegetnie (egyébként ott is kör alakú tér zárta össze a színészeket).

Az előadás végén bezárul a kör, visszatérünk az Átriumba, a színészek a színpadra, mi a székeinkbe, és jópofa csattanóként még a nagymama is újjászületik. Érzelmileg nem volt ez most olyan nagy kaland, de kétségtelenül kerek volt az utazás.

Forrás: https://vs.hu/magazin/osszes/te-is-csak-egy-drogos-vagy-1010