Forrás: Magyar Narancs

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. A Pintér Béla és Társulata színésze, Friedenthal Zoltán a BÁRKIBÁRMIKOR című előadás Krisztiánjaként van versenyben a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: A bemutatón láttam a BÁRKIBÁRMIKOR-t tavaly októberben, és erősen az volt a benyomásom, hogy még nincs készen.

Friedenthal Zoltán: Máskor is előfordult már, hogy a próbaidőszakban elakadtunk kicsit a darabbal, vagy kiderült, hogy nem jó irányba indultunk. De itt most valóban minden az utolsó percre készült el. Az első előadásokon főként arra kellett koncentrálnom, hogy mikor mi jön, sikerüljön átöltöznöm, ott legyek időben, ahol lennem kell. A produkciót blokkokban játsszuk az Átrium Film-Színházban, és amikor jöttek a novemberi BÁRKIBÁRMIKOR-előadások, szinte elölről kellett kezdeni az egészet. Mintha beugrás lett volna, úgy törlődött bennem minden. De azóta természetesen bejáratódott a produkció, üzembiztos lett, rutinra tett szert. Nyár elején Szegeden a THEALTER Fesztiválon olyan fogadtatása volt, mint még soha. Az előadás és a közönség is igen jól működött.

R: Két markáns karakterszerep van a darabban: Krisztián, a mozgáskorlátozott, paralízises fiatalember és az ő demens nagymamája. Ez a két alakítás már a premieren is erőteljesnek és nagyhatásúnak mutatkozott.

FZ: A nagymamámat játszó Csákányi Eszterben és az ő jeleneteiben bízni lehetett, ott a fájdalom és a humor elegye tévedhetetlen. Én azonban kicsit tartottam a feladatomtól, mert ebben nagyon mellé lehet lőni. Féltem, hogy béna leszek, külsőséges. De a visszajelzések megnyugtattak, hogy jó úton járok. Főleg amikor éreztem, hogy némelyik jelenetem alatt megfagy a levegő a nézőtéren. Az általában jót jelent.

R: A színészi, technikai megoldáshoz tanulmányozott hasonlóan sérült embereket?

FZ: A mintát Pintér Béla hozta, olyasvalaki személyében, akit mindketten ismerünk. Aztán, igen, megfigyeltem, és gyakoroltam otthon a mozdulatokat, hangokat, hogyan jár, hogyan iszik, hogyan nevet. Bélának szinte mindig határozott elképzelései vannak arról, mit akar látni a színészektől, gyakran meg is mutatja a gesztusokat, a hangsúlyokat, de itt szabad kezet kaptam a figura összerakásában.

R: Azért hallom ezt mindig meglepve – mármint a pontos előírások létét –, mert a Pintér Béláén kívül a többi alakításban soha nem látszik felsejleni maga Pintér Béla.

FZ: Nagyon ismeri a színészeit, rájuk illeszti az elvárásait, és ügyes kézzel farag gesztusokat, embereket. Általában kész tervrajz van a fejében, azt valósítjuk meg. Valószínűleg veszítenének a produkciók a feszességükből és sűrűségükből, ha ennél demokratikusabb módon jönnének létre. És az is tény, hogy bár a próbaidőszakban korlátozott a színészi kreativitás, de a bemutató után van mód belakni a szerepet vagy tágítani a kereteit.

R: Tíz Pintér Béla-előadásban játszik, ha jól számoltam.

FZ: Vagy még többen. Idén nyáron a Parasztoperában is felléptem, Kapolcson, a Kovboj szerepében. Korábban ebbe a darabba egyszer már beugrottam a menyasszony pap apja szerepébe, szintén nagy élvezettel. Szívesen sort kerítenék a további férfiszerepekre is, ha alkalom adódna. Eddig mindig úgy volt, hogy amikor épp elkedvtelenedtem kicsit, akkor jött egy erősítő dózis: beugorhattam a Parasztoperába. De persze nemcsak a mások szerepeit szeretem, hanem a magaméit is.

R: Épp ezt akartam kérdezni, hogy tesz-e különbséget a szerepei között, nehézségben és/vagy szívbélileg.

FZ: Vannak szerepek, amelyek nem annyira árnyaltak, bonyolultak, ezek nem igényelnek olyan nagyfokú koncentrációt. A legnehezebb dolgom a Titkainkban van, ott kell a legmélyebbre menni, megtalálni magamat a figurában. Ezt az alakítást az előadások is folyamatosan formálják még most is. Kíváncsi vagyok, hogyan hat majd rá a Trafó tere és közönsége. Ősztől ott fogjuk játszani, mert olyan nagy az igény rá, hogy a Szkénében a kisebb nézőtér előtt nem győzték elégszer műsorra tűzni. Örülök a Szutyoknak is, hálás szerep, és egyre jobban működik az előadás, az idő – sajnos és hál’ Isten – aládolgozik. Különleges kedvencem A Démon gyermekei, amelyben lányt játszom, Yamamoto Kovács Mónikát, a démoni anyuka sebzett gyermekét, aki az előadás végére anyja nyomdokaiba lép. Az a tapasztalatom egyébként, hogy a legerősebb hatást talán A 42. hét felvidéki orvosaként tettem a közönségre. Legalábbis erre kapom a legtöbb pozitív visszajelzést. A Kaisers TV, Ungarn-előadásokon ugyanis én nyitom a nézőteret, kezelem a jegyeket, és közben általában ezt említik nekem a nézők: láttak A 42. hétben és milyen jó voltam.

R: A most készülő Pintér Béla-előadásban benne van?

FZ: Nem, ebben nem játszom, tavasszal pedig a Katona József Színházban rendez Béla, úgyhogy az idei évadban „szabadságon vagyok”. Jól is esik kicsit mást csinálni másokkal: jelenleg a Hoppart Társulat és a győri Vaskakas Bábszínház közös produkciójában készülő A csúnya kacsa című gyerekdarabban próbálom a címszerepet, Tengely Gábor rendezésében. Jó a szövegkönyv, ígéretes a dolog.

R: A színiegyetemi osztálya által alapított Hopparttal tavaly is dolgozott, Forgács Péter rendezésében vitték színre a Három nővért. De alig volt belőle néhány előadás.

FZ: Örülnék, ha lenne még. Biztosan elölről kellene kezdeni, újra felépíteni az egészet, de megérné.

R: Andrejt játszotta. Meddig jutott vele?

FZ: A felszín alatt egy kicsivel, ott tartottam. Én legalábbis így érzem. Kár lenne abbahagyni. Olyan számomra Andrej, mint egy el nem végzett házifeladat. Ezzel tartozom magamnak. Hogy mi lesz még az évadban, nem tudom. Hiányoznak a zenés szerepek például. Operettet, musicalt is szívesen játszanék. Miközben most A kékszakállú herceg vára egy szál zongorás verziója felé kacsintgatunk, Kiss Diána Magdolna és én.

R: Szóba kell hoznom a kritikát. Gondoltam már arra, hogy a fiatal színházcsinálókat talán egyáltalán nem is érdekli, mit írnak a régi, megrögzött kritikusok. De vannak fiatal kritikusok is, akiknek más az igényük, az ízlésük, a stílusuk. Ez érződik vajon?

FZ: Hát… nincs bennem őrületes kíváncsiság. Nem szoktam izgatottan állni az újságosnál hajnali ötkor, hogy megvegyem a lapokat a színikritikáért. Lehet, hogy van frissebb látásmód, és lehet, hogy majd ez változik. De általában az a benyomásom, hogy borítékolhatóak a vélemények. És hogy a színibírálatok alig foglalkoznak a színészi alakításokkal. Nem lehet profitálni belőlük.

R: De nem is a színész fejlesztésére szolgál a kritika. Nem építőköve a produkciónak. Nem dolga tanácsokat osztogatni, hogy mit hogyan kellene csinálni a színpadon. Az olvasónak-nézőnek szól, nem az alkotónak. Azt hiszem.

FZ: Akkor legyen jó stílusú, élvezetes, olvasmányos, már-már irodalmi. Mondjuk Molnár Gál Péter – aki gyakran kapaszkodókat is adott – és Koltai Tamás írásai ennek megfeleltek.

R: A BÁRKIBÁRMIKOR-ban játszott szerepéért talán díjat kap a színikritikusoktól. Ez a lehetőség meglepte?

FZ: Kicsit igen. Nem énekeltem ugyan hangosan az utcán örömömben, de mint minden embernek, nekem is jólesik, ha a munkámat elismerik. Bercsényi Péter és Gálffi László a riválisok. Nem láttam őket a Kabaréban, illetve A Bernhardi-ügyben, de szeretem és becsülöm mindkettőjüket. Jó kompániába kerültem, akármi történik is majd azon az estén.

Forrás: http://revizoronline.com/hu/cikk/5711/beszelgetes-friedenthal-zoltannal/

Forrás: http://www.noltv.hu/play?v=u4f4f04083df1c

Forrás: http://www.noltv.hu/play?v=u4e9fb2381322f

A Pintér Béla és Társulatából ismert színészt a Dramaturgok Céhe jelölte, és mindkét színházi társaság elfogadta. De ilyen körülmények között nem vállalja a munkát. Interjú.

Két hete nyilvános a 15. Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai zsűrijének névsora. A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság Balázs Péter szolnoki igazgatót, Blaskó Balázs egri igazgatót, Keserü Katalin művészettörténészt és Ókovács Szilveszter operaigazgatót küldte a zsűribe, a Magyar Színházi Társaság pedig Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezőt, Venczel Vera színészt, Vincze Jánost, a Pécsi Harmadik Színház igazgatóját és Vörös Róbert dramaturgot.

Eredetileg a két társaság közösen választotta ki a zsűritagokat. A Színházi Társaság a tagszervezetei jelöltjeit terjesztette fel, de a Teátrumi Társaság megfúrta Csáki Judit részvételét. A helyére Zsigmond Andreát kérték fel, de ő a kirobbant botrány hatására visszalépett. A fülünkbe jutott, hogy az eredeti felállásban Enyedi Éva színész-dramaturg és Nagy Fruzsina jelmez- és díszlettervező is a zsűri tagja lett volna, de az utolsó pillanatban nemet mondtak. Mikor felhívtuk Enyedi Évát, hogy – ahogy azt mi, újságírók mondani szoktuk – erősítse meg az információnkat, belekezdtünk egy beszélgetésbe, amiből interjú lett.

magyarnarancs.hu: Mit szóltál hozzá, hogy a Dramaturgok Céhe jelölt a POSZT zsűrijébe?

Enyedi Éva: Megtiszteltetésnek éreztem, örültem neki, és nagy kedvvel készültem rá.

magyarnarancs.hu: Magáról a POSZT-ról mit gondoltál korábban?

EÉ: Ha a két legdrámaibb pontját, az előadások válogatását és a zsűrizést hasonlítom össze, akkor a válogatás tűnik a nehezebb feladatnak, nem csoda, hogy a válogatók döntéseit mindig sokan kritizálták. A személyes viszonyomat az is meghatározza, hogy bár a Pintér Béla és Társulata más előadásai bekerültek, a két legfontosabb, a Parasztopera és a Titkaink nem volt ott a POSZT-on. A Parasztoperát azért nem hívta meg az akkori válogató, mert – ezt maga mondta – ő úgy tudja, hogy úgyis benne vagyunk az OFF programban; a Titkainknál pedig talán nem véletlenül merült fel többekben, hogy politikai okok miatt maradt ki.

magyarnarancs.hu: Igen, az látványos, hogy miközben a szakma az elmúlt évek egyik legfontosabb tendenciájának a politikai színház erősödését tartja, ez a POSZT-on alig látszott.

EÉ: Többek között azért is szívesen mentem volna idén a zsűribe, mert úgy láttam, hogy ez a válogatás összességében nem rosszabb, mint a korábbiak, és tartalmaz olyan előadásokat, amelyek hozzánk szólnak, hozzászólnak az életünkhöz, azokhoz a vitákhoz, amelyek most zajlanak az országban.

magyarnarancs.hu: Mentél volna, a dramaturgok jelöltek, ezt a Magyar Színházi Társaság továbbította és a Teátrumi Társaság is elfogadta. A POSZT hivatalosan is felkért, de aztán kitört a balhé.

EÉ: Sokáig úgy gondoltam utána is, hogy rendben, látom a problémákat, de ha a Dramaturgok Céhe nem vonja vissza a jelölésemet, akkor megcsinálom. Amikor a négy előadás kilépett, az komolyan megrendítette ezt az elhatározásomat, de még mindig voltak olyan előadások, amelyek miatt szívesen mentem volna. Amikor kiderült, hogy a két társaság külön jelöli a válogatók után már a zsűritagokat is, anélkül, hogy egyeztetne a másikkal, az nagyon elszomorított. Ez bizonyos szempontból tisztábbá teszi a helyzetet, de oda vezet, hogy lassan két fesztivál lesz és két verseny. Ebben pedig már nem vettem volna szívesen részt, mert a színházpolitika sokkal kevésbé izgat, és az átpolitizált helyzetből fakadó állandó morális dilemmák megviselnek. Én színházi előadásokkal szeretek foglalkozni, azokról szeretnék vitatkozni, szenvedélyesen szidni őket, vagy zokogni rajtuk, elemezni minden részletüket…

magyarnarancs.hu: Tehát egy hosszabb, több tényezős folyamat vezetett odáig, hogy visszalépj a zsűrizéstől.

EÉ: Igen, ennek volt a végpontja, amikor felhívtak, és elmondták, kikkel ülnék együtt a zsűriben.

magyarnarancs.hu: A személyük zavart?

EÉ: A gesztus zavart elsősorban, hogy ilyen kiélezett helyzetben a Teátrumi Társaság két olyan színigazgatót jelölt, akiknek a kinevezésével a Színházi Társaság tagjai közül sokan nem értettek egyet annak idején.

magyarnarancs.hu: Ezt én is provokációnak éreztem. De ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy mivel nyersz többet: ha kilépsz a méltatlan helyzetből, vagy ha megpróbálod belülről megváltoztatni. Ahhoz nem volt kedved, hogy zsűritagként leérveld Balázs Péter fejét, vagy elmagyarázd Blaskó Balázsnak, hogy nem csak reménnyel él az ember?

EÉ: Nem vagyok harcos alkat, de színházról szívesen vitatkozom bárkivel, ha úgy látom, van olyan metszet, ahol a véleményünk találkozik. A párbeszéd lehetőségeiről hadd meséljek el egy történetet. 2011-ben a Szutyok című előadásunk három díjat nyert a POSZT-on, Mohácsi Parasztopera-rendezése is négy díjat, aminek szintén nagyon örültünk – és ekkor Balázs Péter azt nyilatkozta, hogy ő nem is nagyon szeretne menni a POSZT-ra…

magyarnarancs.hu: Mert „már a darabok címeivel is fenntartásai vannak”.

EÉ: Igen, és akkor megpróbálta felidézni, melyik címmel is van baja, valami kosz vagy szenny… amikor a riporter kisegíti, hogy a Szutyokra gondolhatott. Balázs Péter, aki tehát nem látta az előadást, de még a címét se tudja, erre kivágja, hogy „én nem a szutyok oldalán állok”. Ez a mondat aztán bekerült a KaisersTV, Ungarn című előadásunkba, azóta már 97-szer hangzott el a színpadon, és legalább ennyiszer gondoltunk hálás szívvel Balázs Péterre. De a viccet félretéve: ha nincs ez az egész mostani botrány a POSZT körül, bárkivel leülök zsűrizni, akit szakmai szervezete jelölt és elfogadott. De most feladtam, és ez sem tölt el jó érzéssel.

magyarnarancs.hu: A Dramaturgok Céhe gyorsan jelölt valakit a helyedre. Ez nem zavar?

EÉ: Nem éreztem, hogy cserbenhagytak volna. Mindenkinél máshol van az a pont, amikor azt érzi, elég. Persze ilyenkor kíváncsian várjuk, hogy esetleg mások is így érzik-e épp most, és ha igen, akkor jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül. De ha nem, nem. A Dramaturgok Céhe nem birkanyáj, amelynek tagjai mind ugyanazt bégetik. Ez az én egyéni döntésem és felelősségem. A céh pedig szakmai szervezet, amelynek most politikai döntéseket kell hoznia, pedig nem erre szerveződött, mégis mindenki azt figyeli, mikor hibázik. Ez nem az ártatlanság kora.

Forrás: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/ez-az-en-felelossegem-enyedi-eva-lemondta-a-zsurizest-a-poszt-on-95041

Pintér Béla: Amikor egy konfliktus a fokozhatatlanságig gerjed, megtörténik a katarzis – A történet mindenki által fogyasztható

Ősi vágya az embernek, hogy derüljön ki a valóság. Amikor kiderül, az katartikus pillanat az életben. Sokáig lehet hazugságban élni, de annál megrendítőbb lesz a felismerés – állítja Pintér Béla, a Pintér Béla és társulata alapítója, akivel a Parasztopera Fesztiválon beszélgettünk az Átrium Film-Színházban. A több mint tíz éve született darabot jelenleg öt helyen játsszák határon innen és túl töretlen sikerrel. Az öt előadás mindegyikét bemutatta a budai befogadó színház az elmúlt napokban.

Tíz éve telt házzal fut a Parasztopera, amelyet jelenleg öt helyszínen – még a határon túl, Temesváron is – játszanak – Arról beszélt a fesztivál nyitónapján, hogy a Parasztopera történetének alapötlete a nagymamájától származik.

– Igen, Pintér nagymamától hallottam a történetet, amely szerint a szülők nem ismerték fel a külföldi emigrációból húsz év után hazaérkezett fiukat. Ez mendemonda volt akkoriban, és valamiért megmaradt bennem, a sajátomnak éreztem. Később, amikor eszembe jutott a Parasztopera ötlete, az operaáriák és az erdélyi népdalok ötvözése, és a történeten gondolkodtam, elég hamar beugrott ez a saját sztorinak hitt vándormotívum, amely egyébként feltűnik Camus A félreértés című drámájában és Stephen Leacock történetében, a Karolina karácsonyában is. De amikor Lengyelországban játszottuk, a lengyelek is sajátjuknak érezték.

– Végignézte az Átrium Film-Színház Parasztopera előadásait a fesztivál alatt?

– Sajnos nem, mert a Trafóban játszottuk a Gyévuskát, így a miskolcit tudtam csak megnézni. A temesvárit korábban láttam Temesváron, illetve Mohácsi János kaposvári és pécsi Parasztopera-rendezéseit is ismerem. Amiket eddig láttam, mind nagyon tetszett, csupán egy-két színészi megoldással nem értettem egyet.

– Egyszer felpattant a miskolci darab közepén.

– Igen, amikor a református lelkészt Batmannek nevezi az egyik szereplő. Direkt kértem ugyanis, hogy ezt a poént hagyják ki belőle, mert erőltetettnek, ízléstelennek tartom. Ráadásul a színész nem várta ki a nevetést, és teljesen hallhatatlan volt a következő mondat: „Nem figyeltél az előbb?”, amely az egyik legjobb poén, bonyolultabb, magasabb szintű humor, mint a Batman. Azt hittem, gutaütést kapok, de ezt leszámítva a rendezői szabadságot tiszteletben tartom. Egy ócska poénnal nem lehet agyonvágni egy jó jelenetet. Nagy megtiszteltetés, hogy párhuzamosan öt helyen játsszák a darabomat.

– Több mint tízéves a darab, ez alatt a szereposztás aligha változott.

– Semmit nem változott, voltak szerepcserék ideiglenesen – például amikor terhes volt az egyik színésznő –, de az eredeti felállásban játsszuk most is.

– Hogyan válogat új színészeket vendégnek vagy társulati tagnak?

– Általában a társulat adott tagjaira koncentrálok. Véletlenszerűek a beugrások, csak ritkán hívok új embert az új produkcióba, csak ha a történet olyan figurát, figurákat kíván, amelyeket nem tudok a társulat tagjaiból kiosztani.

– Előző beszélgetésünkben említette, hogy az alkotók a zeneisége miatt szeretik a Parasztoperát, de miért ennyire népszerű a közönség körében?

– A zene fontos a nézőknek is, a népzene és a barokk muzsika elegye fülbemászó, magával ragadó. Azonkívül pedig az lehet a népszerűség oka, hogy ez az egyszerre megrendítő, mégis színvonalasan szórakoztató történet minden rétegnek fogyasztható. A nézők az egyik pillanatban a nevetéstől, a másikban a fájdalomtól sírnak. A nézőtéren ülve érzékelhető a drámai feszültség a rendkívül sűrű balladai történet csúcspontjain.

– A Pintér-darabok mindegyikéről elmondható, hogy egyszerre lomboz le és emel fel, mintha hullámvasúton ülnénk, és közben folyamatosan tükröt tart a képmutatásnak, leleplez. Honnan önben ez az irónia, megfejtette már?

– Biztos, hogy genetikus is, hogy az embernek hajlama van a humorra és arra, hogy az élet tragikus történéseit nevetéssé transzponálja. Apukám nagyon jó humorú ember volt, tőle biztosan sok mindent eltanulhattam. Szükségünk van a leleplezésre, vagyis amikor lehullik rólunk az álarc. A jóravalóbb emberekben van szándék arra, hogy megismerjék önmaguk valódi arcát. Ősi vágy szerintem, hogy derüljön ki a valóság, az életben is azok a katartikus pillanatok, amikor fény derül az igazságra. Az élet minden terén így van ez, akár politikáról, magánéletről, sportról vagy bármiről van szó. Amikor egy konfliktus a fokozhatatlanságig gerjed és megtörténik a katarzis, a megtisztulás, még ha közben pokoli dolgok derülnek is ki, hatalmas megkönnyebbülést él át az ember, hiszen tiszta lappal indulhat.

– Meddig lehet hazugságban, képmutatásban élni?

– Sokáig. De annál katartikusabb pillanat várható, mint ahogy a Magyar Elektrában írja Bornemissza Péter, hogy „mennél inkább késik az Úristen az büntetéssel, annál inkább keservesen ostoroz”. A hazugságban élő lélek vagy a végsőkig roncsolódik, vagy előbb-utóbb valami nagy, katartikus pillanatot fog átélni.

– Önmagával szemben is ironikus?

– Igyekszem az lenni.

– Hogy látja, mennyire sikeres a Parasztopera Fesztivál?

– Nagyon, hiszen teltházasak az előadások. Amint már említettem, szimultán öt helyen fut a darab, és erre büszkének kell lennünk. Ki hitte volna!

– Volt olyan időszak, amikor a függetlenek támogatásának csökkenése miatt elég borúlátó nyilatkozatokat fogalmazott meg a társulat. Sikerült ezt átvészelve, hasonló feltételek mellett életben maradni?

– Kétségtelen, hogy 2010 után drasztikus időszak következett, amikor megfelezték a támogatásunkat. Mi ezt akkor büntetésnek éltük meg. Azóta is kevesebbet kapunk, de idejében kiírják a pályázatot és idejében megkapjuk a pénzt. Ugyanakkor van a társasági adó, a tao, vagyis hogy a jegybevétel nyolcvan százalékáig kaphatunk támogatást, ami sokat jelent. Lévén, hogy elég népszerű a társulatunk, előállhatott az a helyzet, hogy az állami támogatásunk mintegy negyven százalékát teszi ki az éves költségvetésünknek. Tehát az egyéb bevételeink, a nézők szeretete, a jegybevétel és a tao megmentette az akkor aggodalomra okot adó helyzetet.

– A korábbi tempót, az évadonkénti két bemutatót tudja tartani?

– Nem, egyrészt anyagilag sem megy, másrészt energiával sem bírom. Szeretek azért elmélyedni, gondolkodni egy fél évet a darabokon, és egy másik fél évben nekilátok elkészíteni. Hozzáteszem, a következő évadom úgy néz majd ki, hogy októberben bemutatjuk a társulat saját új darabját, márciusban írok egy operaátiratot Darvas Bencével a Katona József Színháznak.

– Az őszi bemutató milyen ötletből táplálkozik?

– Néztem Michael Haneke Funny Games (Furcsa játék) című filmjét, amelyben egy vidéki nyaralóban megjelenik két pokoli figura, akik módszeresen lemészárolják az egész családot. Azon gondolkodtam, vajon mi indíthatta Hanekét erre a filmre.Minek lehet ez a metaforája? Arra jutottam, hogy a Jörg Haider-féle társadalmi fenyegetettségre utal. Valami ilyesmin indulok el, a magyar jelenkori történésekben keresek ilyesféle metaforát. Még nem kezdtem el írni, de egy bentlakásos intézetből indul majd a történet.

Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/24103/Szuksegunk_van_a_leleplezesre