Oldal 20 – PBEST – Pintér Béla és Társulata

Színházjegy a Pintér Béla-premierre. Nekünk az ölünkbe pottyant egy, és meg is néztük vele a Bárkibármikort.

Kedves olvasóink, először is tekintsétek meg a legkeresettebb tárgyat Budapesten, 2014-ben. Íme:

bkbmjegy

Az ismerőseim cca 78 százaléka ölni tudna egy ilyenért. Egy Pintér Béla Társulat-premierjegyért. Mindenki óriási rajongója az előadásaiknak, és képesek lennének fél évvel előre vadászni a jegyek után – ha nem fogynának el ezek a jegyek már abban a pillanatban, amikor meghirdetnek egy-egy előadást.

Szóval most véletlenül valaki átpasszolt nekem egy jegyet. Méghozzá premierjegyet: a Bárkibármikort mutatták be az Átriumban. Vigyáztam is rá, mint a szemem fényére: könyvjelzőként használtam a könyvemben, amit korábban leöntöttem teával.

Na de a lényegre: a Bárkibármikor egy hamisítatlan Pintér Béla-előadás. Tehát megvannak benne a hamisítatlan Pintér Béla-előadások általános ismérvei:

teljesen hétköznapi témákat vonultat fel, amelyeket mindannyian fájdalmasan jól ismerünk (hajléktalan drogosok, kattant öregasszonyok, csonka családok Budapest belvárosában)
de kiforgatva, méghozzá olyan magától értetődően szórakoztató módon, ahogy nem is értjük, hogyhogy nem jutott előbb senkinek sem az eszébe. Például a drogok neve: ÉLET, jövő etc, ami rímel – mint ez ki is van mondva az előadásban – a létező dizájnerdrogokra, amelyek kati, gina stb néven futnak. Vagy a pesti közterületnevek: eltartott egy darabig, amíg leesett, hogy mi az a Van másik út.
minden előadás ballada, vagyis a néző a tragédia előtt legkésőbb 5 perccel pontosan tudja, hogy mi fog következni, és aztán belül sír, hogy jaj ne, jaj ne, és persze dehogynem, bekövetkezik (Szamosi Zsófiának már a testtartásából látszik, hogy el fogja csábítani a főszereplő Árpádot)
a kicsavart hétköznapiság megjelenik a szereplők stílusában is. Minden jelenet és minden karakter nagyon részletekbe menően van kidolgozva, amitől egyszerre hiteles és groteszk (például amikor Árpád betépve számol be a 30 évvel korábbi kosármeccsről, passzról passzra)
nagyon fontos a zene. A zenében nincs sok (zenetörténeti) újdonság, viszont ki van csavarva az is (a Bárkibármikorban Európa Kiadó-számok részletei hangzanak el élő színházi zene formájában)
és minden előadásban játszik maga Pintér Béla is.

Az, hogy a Pintér Béla-előadások rendelkeznek a fenti tulajdonságokkal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyformák lennének. Sőt. Azt viszont jelenti, hogy az ember tudja, hogy Pintér Béla-előadásra ül be, és azt meg is kapja.

A Bárkibármikor egyszerre elragadó kabaré és hascsikarást okozó dráma. A néző már-már elkezdene bűntudatot érezni, amikor röhög a paralízises ifjabb Árpika minden egyes reakcióján (azt hiszem, évek óta nem láttam olyan döbbenetes dolgot, mint Friedenthal Zoltán alakítása), de akkor megérzi, hogy ezek nem veszik magukat annyira komolyan. Mármint nem csak a színészek, hanem a karakterek sem. Valószínűleg ez az egyetlen esélyük a túlélésre. Ez látszik abban a folyamatban is, ahogy a nagymama (Csákányi Eszter) az elején még hangosan zokog, ha csalódnia kell valamiben, de aztán egyre inkább csak legyint és felejt és keveri össze a neveket meg a ragokat, pedig addigra már félig szétesett a család, a fiú és az unoka kishíján darabokra szaggatta egymást és mi marad? Ja igen, a szex. (Meg a drog. Meg a rock and roll, visszafogottan headbangelős léptékben.)

Nagyon is érdemes beülni a Bárkbármikorra, remélem, kaptok rá jegyet.

Forrás: http://www.evamagazin.hu/mai_tipp_program_es_utazas/34331_tudjatok_mi_a_legkeresettebb_targy_budapesten_2014-ben.htm

Tudjátok, mi a legkeresettebb tárgy Budapesten, 2014-ben? – Éva Magazin

Fáy Miklós elment az Átriumba, és azt vette észre, hogy ő is, mi is ott vagyunk a színpadon, Hornok Árpád a nevünk, és Pintér Béla játszik bennünket. Látta, milyen vígan megyünk az utcán, őszes hajjal, béna öltönyben, amikor megszólít minket két hajléktalan. Mint bárkit bármikor.

Egy nap biztosan utoléri a végzet Pintér Béla Társulatát. Hogy melyik végzet, azt pontosan nem tudom, talán elmondanak már mindent, amit akarnak, vagy egyszerűen a siker megfosztja őket attól, hogy azt lássák, amit látniuk kell. Jelen pillanatban a siker már ott leheli ártalmait az arcukba, nemcsak a telt ház, de az elvárások és nézőtéri megelégedettség formájában.

De Pintér Béla most is kellemetlen. Meg nagyon kellemes is, hiszen könnyedén és természetesen beszéli azt a nyelvet, amely ma a leghatásosabb a színpadon, a humor és a kétségbeesés egyvelegét, ahogy, mondjuk egy szellemileg leépült anya összetéveszti a fiát régenholt férjével, és mackómamásat akarna játszani az előbbivel. Nem tudjuk, hogy borzadjunk vagy nevessünk, egyszerre csináljuk mindkettőt, meg vagyunk rángatva kényelmes, színházba járó magabiztosságunkkal együtt. Bárkibármikor, ez a darab címe, rólunk szól.

Mi vagyunk a fiú, aki elkerülheti ezt vagy azt a helyzetet, de csak véletlenül. Vagy nem kerüli el, de azt is véletlenül. Hornok Árpád a nevünk, és Pintér Béla játszik bennünket, vígan megyünk az utcán, őszes hajjal, béna öltönyben, amikor megszólít minket két hajléktalan. Az egyik mozgássérültnek tetteti magát, de átlátunk a szitán, a lány túlságosan kinyújtja a karját, miközben zsebreteszi a százast. Prédikálunk nekik, ostoba közhelyeket mondunk arról, hogy az élet mire való, és nekik mi volna a helyes út, és mennénk tovább, észre sem véve a zsebünkből kilopott ötezrest, amiből a két nyomorult az Élet vagy a Remény nevű dizájnerdroggal elrepül a Holdba, a Hold helyett Bujatestre, revüt adni a moziból lett színházban, ahol éppen vagyunk.

Egy ideig zavar a darab szétlazult szerkezete. Mintha nem volna valódi szükség a dalokra, a történet alternatív revüjére, a régen hallott, dühös dalokra. De nem kell mindent jobban tudni.

A történet elindul egy sötét tragédiával, Rita és Krisztián eljegyzésével, amelyre Krisztián nem érkezik meg. Rita kerekesszékes, Krisztián állni tud, meg nagyon lassan, imbolyogva, rázkódva menni. Friedenthal Zoltán megint elképesztően jó, és nemcsak úgy a szó nemes, lelki színészeti értelmében, hanem pusztán technikailag is. Azzá változik, amivé kell.

Ez fontos a darab szempontjából, mert erről szól az egész, ha hihetünk a címnek, az emberek és sorsok behelyettesíthetők, a két női szereplő végig helyettesíti is a másikat, jelenet közben cserélnek, az előbb még Szamosi Zsófi volt a rejtélyes gyógytornásznő, most meg Roszik Hella. Ha ilyenkor beugrik Bunuel és A vágy titokzatos tárgya, az biztosan nem véletlen. A darab maga is filmesen szerkesztődik, félbemaradnak párbeszédek, hogy egy másik jelenet után folytatódjanak, zajlik az élet, a kisbetűs is, nem várja meg, hogy azok ketten mindent megbeszéljenek, hanem közben is történik valami.

Minden rólunk szól, minden, ami zavart, sötét, bizonytalan. A történet a darab végén lemegy egyenesben és boldog változatban is, ugyanazok a szereplők, de senkinek sincs semmi baja, mindenki időben érkezik, a csokor a csodás, két lábon álló ara kezében, a mamáról kiderül, hogy nagy színésznő, Csákányi Eszterről ezt egyébként is sokan sejtették, éppen egy furcsa előadásból jön az Átriumból, amikor az ünnepi eseményre belibeg piros ruhában, nem, nem a gyógytornász, de a klarinéttanárnő. Csak gratulálni.

Nem vagyunk biztonságban. Minden külön értesítés helyett.

Forrás: http://nol.hu/kultura/bujatest-a-nuna-menten-1491603

Bujatest a Nuna mentén

A hazai független szcéna legmeghatározóbb csapata az 1998-ban alakult Pintér Béla és Társulata. A közönség, a szakma, a kritika egyöntetű rajongással fogadta az ügynökkérdésre reflektáló Titkaink című előadásukat, ami elnyerte a Színikritikusok díját a legjobb új magyar dráma és a legjobb előadás kategóriájában. A társulat friss bemutatója, a Bárkibármikor október 9-től látható az Átriumban. INTERJÚ

– Tizenhat év következetes társulatvezetői, írói, rendezői, színészi munkássága megkoronázásának tekinti, hogy drámaíróként is megkapta a Színikritikusok díját?

– Először nyertük el a legjobb dráma és előadás díját egyszerre, de eddig is nagyon sok díjat kaptunk a színikritikusoktól és a POSzT-on is, a legjobb független előadás, társulat, zenés előadás, színpadi szöveg, női/férfi főszereplő és epizód alakítás kategóriájában. Sőt, a legjobb előadás díját is nyertük már meg a POSzT-on az Anyám orra című előadásunkkal. Volt időszak, amikor még ha el is ismerték az előadásainkat bizonyos kritikusok, az irodalmi értéket meglehetősen megkérdőjelezték. Ez a helyzet kétségkívül megváltozott mostanra. A Szutyoktól kezdve talán szöveg- és történet centrikusabbak az előadásaink, mindamellett, hogy a korábbi A sehova kapuja vagy a Sütemények királynője is erős drámai művek.

– Ahogy durvul a társadalom, nagyobb késztetést érez arra, hogy feszesebb drámai helyzeteket teremtsen?

– Az aktuálpolitikai reflexióval kapcsolatban már sokszor elsütöttem a poént, hogy az előző, balliberális kormány pénzt adott, a jelenlegi pedig témát. Mindig az objektivitásra törekedtem azzal együtt, hogy megvan a határozott véleményem. Sok jobboldali néző is jár az előadásainkra, és eleve elegánsabbnak tűnt nagyvonalúan kezelni a dolgokat. Nem akarok mindenáron politizálni. 2010 után, amikor mostohán bánt a kultúrvezetés a független társulatokkal, gyávaság lett volna nem reagálni. Belső művészi út következménye is, hogy az előadásaink irodalmi szempontból is megállják a helyüket. A Párhuzamos óra című előadásunk bukása után, ami afféle Gesamtkunstwerk volt, meglehetősen satnyára sikerült történettel, elszántam magam arra, hogy önmagában is nagyon erős írott anyaggal készüljek a próbákra. Hogy a színészeknek “csak” a szerepükkel kelljen foglalkozni. Korábban ez nem így volt. Mindamellett a színészek kritikai észrevételei változatlanul sokat segítenek. Elég ritkán fordul elő, hogy megírok egy jelenetet, és az rendben van. Az alkotótársakkal közös műhelymunkában gyúrjuk a történetet.

– A Titkainkban két tabutémát, a pedofíliát és az ügynökmúltat hozta közös nevezőre. Az eltitkolt bűnökkel való társadalmi szembenézés szándékával?

– Már korábban, a Kaisers TV, Ungarnban is megjelenik az a motívum, hogy az egyén egyetlen személyes döntése mennyire befolyásolja az egész társadalom további sorsát, alakulását. Az, hogy az ügynöklistát Magyarországon nem hozták nyilvánosságra, inkább a politikusok bűne, mint a társadalomé. Mindkét oldalon vannak titkok ezzel kapcsolatban. Egyébként a téma nem a sajátom, a Nyitrai Színházi Fesztiváltól kerestek meg vele. Elindított egy gondolatsort a fejemben arról, hogy miként lehetne a titkok különböző rétegeit modellezni. Balla Bán István talán még a nézőket is becsapja a darab elején, amikor a pszichológusnővel elhiteti, hogy nem éli ki a pedofil vágyait. A látens szerelem bevallása után csak később tudjuk meg valódi titkát. Tatár Imre eltitkolja a szocialista rendszerben hívő barátnője előtt, hogy egy szamizdat kiadványt szerkeszt. Szujónak az a titka, hogy ügynök, Pánczél elvtársnak, hogy meleg. Pillanatnyilag is titok, hogy aki most pozícióban van, az besúgó volt-e az elmúlt rendszerben, vagy épp áldozat. Bár az utóbbiról szívesebben beszélnek.

– A Titkainkban nevesít olyanokat, akik a Kádár-rendszerben és ma is aktív szerepet vállalnak. Darázsfészekbe nyúlt ezáltal. Nem félt a következményektől?

– A szélsőjobboldal előretörésére reflektáló Szutyokban egy gárdistát jelenítünk meg, aki árpádsávos kendőben és egyenruhában jelenik meg a színpadon. A vallási szektákról szóló A sehova kapuja kapcsán is volt bennem félelem, hogy megjelennek a szektások és kiátkoznak. Minden jóérzésű embernek kínos, ha kiderülnek titkok a múltjáról, de az érintettek nem pirulnak emiatt. Van köztük vonalas újságíró a rendszerváltás előttről, aki manapság konzervatív jobboldali. Vagy egykori MSZMP titkár jelenleg vezető pozícióban. De az előadásainkat vagy a társulatunkat egyelőre semmiféle támadás nem érte.

– A Bárkibármikort fizikai- és lelki mélyrepülésnek szánta a drogok és a szerelem világában?

– A szenvedélyeknek való kiszolgáltatottságról akartam beszélni. Sokféle függőség van az ember életében, kábítószer, alkohol, dohányzás, amelyek közül a legtranszparensebb a drog. És bárki belekerülhet egy olyan szerelmi szituációba, ami felemészti, csapdába ejti. A Bárkibármikor sokkal inkább az egyén problémájáról szól, mint a társadalomról. Némi kultúrpolitikai reflexiót is tartalmaz, de korántsem olyan markánsan, mint a Titkaink, a Kaisers vagy a Szutyok. Erős, szuggesztív történet, virtuóz megoldásokkal.

– 2010 óta 70 millióról 35 millióra feleződött a társulat támogatása. Ebből az összegből mennyire kényszerülnek arra, hogy reduktív üzemmódban működjenek?

– Rengeteget játszunk, az Átriumban hatot, a Szkénében tízet-tizenkettőt, a Trafóban félévente hármat. Emellett sokat járunk vidékre és külföldre. Annyiban nevezhető reduktív üzemmódnak, hogy volt időszak, amikor egy évben két bemutatót tartottunk. Erre most nincs pénzünk, de nekem is jobban esik már, ha egy évig készülhetek egy-egy új előadásra. Hála Istennek nagyon népszerű a társulat, mindig teltházakkal játszunk. Emeltük a jegyárakat, és a taóból is kapunk annyit, hogy meg tudjunk élni. Ha megszüntetnék a taót, az nekünk is komoly érvágást jelentene.

– Milyen formáját képzeli el a jövőben a partneri együttműködésnek a kőszínházakkal?

– Általában olyan felkéréseket kapok, hogy menjek el rendezni, és vihetek magammal egy-két színészt. Ez a formája az együttműködésnek nem érdekel, csak ha a Pintér Béla és Társulatát hívják. Lehetséges, hogy a közeljövőben egy kőszínházzal koprodukcióban hozunk létre valamit, mint ahogy annakidején a Nemzetiben a Gyévuskát. Most, hogy ennyire kinőttük a Szkénét, talán aktuálissá vált a dolog.

– Hogyan látja, a külföldi közönség mit vesz le a magyar rögvalóságban játszódó “mesékből”?

– Bécsben és Berlinben főként magyar közönség előtt játszottuk a Titkainkat. Baselben javarészt német ajkúakból állt a közönség, és noha a feliratozás olvasása miatt későbben reagáltak a poénokra, hatalmas ovációval, lelkesen fogadták. Amikor Bernben vendégszerepeltünk a magyar faluban játszódó Szutyokkal, azt mondták, hogy ez a történet akár egy svájci faluban is játszódhatna. Választások voltak éppen, tele volt a város plakátokkal, amelyeken fekete csizmák tapossák a svájci zászlót. Náluk a bevándorlók ellen él igen erős szélsőjobboldali indulat. Azontúl, hogy a jelenkori magyar problémákra reflektálnak az előadásaink, sikerül megfogalmazni olyan örök, egyetemes konfliktusokat, fájdalmakat, amelyekhez nem szükséges az adott környezet ismerete.

– A kultúrpolitika számára is megkerülhetetlen tényezők lettek a hazai színházi életben.

– A Titkaink előtt is tényezők voltunk, de nem hiszem, hogy most komolyabban vennének minket. L. Simon László azt mondta korábban, hogy a függetlenek nem olyan fontosak. Az, hogy a Krétakör után tíz évvel megint egy független társulat nyerte el a legjobb előadás díját, újabb fegyvertény azzal kapcsolatban, hogy a független színházak nem arra vannak, hogy beolvasszák őket kőszínházakba, ahogy azt Vidnyánszky Attila elképzeli. Remélem, hogy a függetlenek ügyét segíti, hogy soha nem látott sikert értünk el a Titkainkkal.

Forrás: http://fidelio.hu/szinhaz/interju/pinter_bela_nem_akarok_mindenaron_politizalni

Nem akarok mindenáron politizálni – interjú Pintér Bélával, Fidelio

Forrás: Színház, 2014. októberi szám

Kicsit elegem van a bizonytalanságból – interjú Csákányi Eszterrel, Színház folyóirat

A Filmklub podcast eddigi talán legszórakoztatóbb adásához érkeztünk, amely közben Stefanovics Angéla még a zokniját is levette. Az uristen@menny.hu-ban feltűnt színésznő mesélt élete meglepő fordulatairól, például arról, hogy nyolc évig járt együtt egy híres szobrásszal, aki jó pár évtizeddel idősebb volt nála, és ekkoriban sokat gyomlált Maglódon.

Ő az a lány, aki a bankreklámok Emeséjeként híresült el, pedig játszott bolond csajt is Till Attila Pánik című filmjében, és szende szüzet a 9 és fél randi-ban. Most éppen az utóbbi évek legfontosabb színházi előadásában (Titkaink) alakít egyszerre punk dívát és tízéves zenészpalántát. Ez utóbbinak a figuráját Varnus Xavér ihlette, nyomokban.

Angéla sok váratlan információval bombázott minket, kiderült például, hogy édesapja súlyemelő volt, ő maga pedig jógaoktatónak tanult, mikor befuccsolt a Budapesti Kamaraszínház. Beszélt arról is, hogy annyira izgult, mikor Garas Dezsővel és Kállai Ferenccel forgatott a Noé bárkájá-ban, hogy herpesz nőtt a szájára, így közelről nem mutathatta a kamera. És azt is megtudtuk, egy sunyi módon lőtt félmeztelen fotó miatt annyira összevesztek a Szuperbojz rendezőjével, hogy nem beszéltek a forgatás alatt. Spekuláltunk, hogy melyik Pintér Béla-darab mutatna jól vásznon, és barkóbáztunk Fliegauf Bence legújabb filmjéről.

Forrás: http://www.origo.hu/filmklub/blog/interju/exkluziv/20140909-filmklub-podcast-stefanovics-angela-titkaink-panik-szuperbojz-noe-barkaja.html

Emeséből fizettem ki a lakáshitelt – Stefanovics Angéla, Origo podcast

THEATERFESTIVAL BASEL: Großartiges Finale mit “Unsere Geheimnisse” von Béla Pintér.

Wie es in einer von einem Konzern beherrschten westlichen Gesellschaft zugeht, die Geheimnisse nicht mehr zulässt, in der absolute Transparenz herrscht, das zeigt der amerikanische Autor Dave Eggers in seinem eben auf Deutsch erschienenen Roman “Der Circle”. Auch politische Diktaturen lieben Geheimnisse nicht. Sie tauschen private gegen politische Geheimnisse: den Abgrund im Individuum gegen den gesellschaftlichen Untergrund. Menschen, die erpressbar sind, werden von Geheimdiensten gern als Spitzel angeworben – so auch in Béla Pintérs zum Abschluss des Theaterfestivals Basels auf der Kleinen Bühne des Theaters präsentierter Inszenierung “Unsere Geheimnisse”. Diese zwei beklemmenden Stunden gehörten fraglos zu den Höhepunkten des Festivals.

Das liebt vielleicht auch daran, dass Istvan Balla Bán (Zoltan Friedenthal) ein ganz besonders schreckliches Geheimnis mit sich herumträgt. Die Fallhöhe im Gespräch mit einer Psychologin ist entsprechend groß: Denn der ungarische Theatermacher, derzeit der wichtigste freie Bühnenkünstler seines Landes, stimmt zu Beginn nicht nur beschwingte volksmusikalische Töne an, sondern er greift auch – und immer wieder, sonst wäre das Ganze kaum auszuhalten – zum Mittel des sarkastischen Humors.

Man befindet sich in den 1980er Jahren in einem jener Budapester Tanzhäuser, in denen die ländliche Folklore Ungarns wiederentdeckt wurde. Im Tanz kommen die auf Volkskunst setzende kommunistische Partei mit oppositionellen Gruppierungen zusammen, die in der Kraft und Dynamik des Tanzes auch subversive Energien zu entdecken glauben. Der Riss geht durch das im Zentrum der Bewegung stehende Paar: Bea ist eine stramme Genossin, ihr Geliebter Imre (Béla Pintér) Chefredakteur der im Geheimen operierenden Samisdat-Zeitschrift “Eiserner Vorhang”.

Als Istvan, ein sympathischer, etwas unbeholfener Kerl, nach mühsamem Herantasten – er hat eine Ehekrise und sich in jemand anderen verliebt, nicht Mann nicht Frau (“Ist es ein Tier?”, fragt die Therapeutin ratlos) – sein Geheimnis entdeckt, vergeht einem jäh das Lachen: Der Mann ist pädophil und hat sich in seine Stieftochter Timi verguckt, ein siebenjähriges Mädchen. Und schon hüpft Timi über die Bühne: nicht als gequältes Opfer, sondern als munteres Mädchen, das den Mann seiner Mutter ganz offensichtlich sehr gern hat und sich auf die Spiele mit ihm freiwillig eingelassen hat: wenn der Zwerg zum Riesen wird und auch noch spuckt…

Nein, Béla Pintér nimmt kein Blatt vor den Mund. Er zeigt mit aller Drastik einen Pädophilen in seiner übergroßen Seelennot und seinem Ausgeliefertsein an ein zerstörerisches Begehren. Er zeigt, wie dieser Gebrochene, der seine Ehe schon aufs Spiel gesetzt und verloren hat, sich auch noch an seinen Freunden versündigen, sie verraten und verlieren wird: Die perfide Unterhaltung zwischen dem Chef des Geheimdiensts und seinem angeworbenen Spitzel kann bei aller grausamen Zuspitzung des Konflikts exemplarische Gültigkeit für sich beanspruchen. Im Gegensatz zu den Deutschen, erklärte Pintér in einem Interview anlässlich der deutschen Erstaufführung von “Unsere Geheimnisse” im HAU in Berlin, hätten die Ungarn ihre eigene Stasi-Vergangenheit nie aufgearbeitet.

Dass auch der Geheimdienstler keine ihren politischen Auftrag exekutierende Maschine ist, verschweigt die Regie nicht: Auch er hat spezielle sexuelle Vorlieben, auch er kennt die Einsamkeit des Begehrens, auch er ist wie Istvan ein musikalisch gebildeter Mensch. Die Musik überhaupt spielt eine große Rolle in der Inszenierung. Nicht nur beim Auftritt der fabelhaften Musiker, sondern auch theoretisch. Imres Sohn Feri ist ein Klavier spielender Überflieger, der nur einen einzigen Komponisten auf der Welt gelten lässt: Johann Sebastian Bach, dessen f-Moll-Konzert gespielt von Glenn Gould man dann auch hören darf; das riesige Tonbandgerät, das die Bühne bestimmt wie die molochartigen Maschinen den Stummfilm – ein überdeutliches Symbol –, ist auch dafür zu gebrauchen: Selbst die Dinge sind bei Pintér ambivalent. Und so geschieht das Fürchterliche, dass aus den in ihrer Schlichtheit ergreifend schönen Bach-Klängen ein neuerlicher Missbrauchsversuch erwächst: Istvan setzt den Jungen mit K.O.-Tropfen schachmatt und zieht ihm die Hose von den Hüften – bevor er sich verzweifelt ein Küchenmesser in den Schritt rammt.

Schwer erträglich sind Szenen wie diese – und doch gelingt es dem Regisseur, der vor plakativer Bildsprache nicht zurückschreckt, auch immer wieder, die tonnenschwere Mischung von Missbrauch und Verrat (schlimmer als in dieser tragischen Kombination kann es einen Menschen fast nicht treffen) leicht zu machen: durch intelligente, geistreiche Dialoge, durch die poetischen ungarischen Volkslieder, durch das Umkippen von existenzieller Drangsal in die Freiheit von Witz und Ironie.

Am Ende springt die Aufführung in die Gegenwart: mit der Verleihung des Preises der ungarischen Selbstachtung. Victor Orbans nationalistisches Ungarn lässt grüßen. Der Applaus war für Schweizer Verhältnisse frenetisch. Und er bewies zuletzt auch, dass konventionelles Theater immer noch bewegen kann: wenn es so aufwühlend und so engagiert daherkommt wie bei Béla Pintér und seinem Ensemble. Was für ein Finale für dieses hochkarätige Festival, das künstlerischen Anspruch und Publikumszuspruch aufs Schönste zur Deckung gebracht hat: Mehr als die Hälfte der Vorstellungen war ausverkauft – bei einer Auslastung von insgesamt 86 Prozent.

Forrás: http://www.badische-zeitung.de/theater-rezensionen/unsere-geheimnisse-von-b-la-pint-r–90303300.html

A szöveg magyarul:

Nagyszerű finálé Pintér Béla Titkaink című darabjával címmel közölt cikket.

Dave Eggers amerikai író azt mutatja meg A kör című, németül éppen megjelent regényében, hogy hogyan mennek a dolgok egy konszernek által uralta nyugati társadalomban, amely már nem enged meg titkokat, ahol abszolút átláthatóság uralkodik. A politikai diktatúrák sem szeretik a titkokat: a politikaiakat magántitkokra cserélik: az egyében lévő mélységeket a társadalmi undergroundra. A zsarolható embereket a titkosszolgálatok szertik spiclinek beszervezni – ahogyan Pintér Bélának a Bázeli Színházi Fesztivál végén, a Színház kis színpadán bemutatott Titkaink című rendezésében. Ez a két ijesztő óra kétségkívül a fesztivál egyik csúcspontja volt.

Ez talán azon is múlik, hogy Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) egészen különlegesen szörnyű titkot rejteget. A pszichológusnővel folytatott beszélgetés ennek megfelelően meredeken lejt: ugyanis a magyar színházcsináló, aki ma országa legfontosabb független színházművésze, kezdetben nem csupán lendületes népzenei hangokat üt meg, hanem – mindig újra, különben az egészet nem is lehetne kibírni – a szarkasztikus humor eszközéhez is nyúl.

Az 1980-as években vagyunk, azoknak a budapesti táncházaknak az egyikében, ahol a vidéki magyar folklórt újra felfedezték. A táncban összejön a népművészetet felhasználó kommunista párt az ellenzéki csoportokkal, amelyek a tánc erejében és dinamikájában felforgató energiát is felfedezni vélnek. A szakadás a mozgalom középpontjában álló pár között következik be: Bea keménykötésű elvtársnő, szeretője (Pintér Béla) a Vasfüggöny című, illegalitásban megjelenő szamizdat-folyóirat főszerkesztője.

Amikor István, a rokonszenves, kissé gyámoltalan fickó hosszas köntörfalazás után felfedi a titkát – házassága válságban van, és ő másba szeretett bele, aki se nem férfi, se nem nő -, az emberben megfagy a nevetés: ez az ember pedofil, és mostohalányába, Timibe, egy hétéves kislányba esett bele. És máris Timi ugrál a színpadon, nem elkínzott áldozatként, hanem élénk kislányként, aki szemmel láthatólag nagyon szereti anyja férjét, és önként ment bele a játékaiba: amikor a törpe óriássá válik, és még köp is…

Pintér Béla szókimondó. Teljes drasztikusságában mutatja meg a pedofilt, nagy lelki bajában, a romboló vágynak való kiszolgáltatottságában. Megmutatja, hogyan fogja ez a megtört ember, aki már kockára tette a házasságát, és elveszítette, hogy vétkezik még majd barátai ellen is, hogyan árulja el őket, és hogyan veszít: a titkosszolgálati főnök és beszervezett spiclije közötti aljas beszélgetés a konfliktus kegyetlen kicsúcsosodása ellenére példaszerű érvényességre tarthat igényt. A németektől eltérően a magyarok soha nem dolgozták fel saját titkosszolgálati múltjukat – mondta el Pintér Béla a Titkaink első németországi bemutatója alkalmából Berlinben.

A rendezés nem hallgatja el, hogy a titkosszolgálati ember sem csupán a politikai megbízatását teljesítő gép: neki is vannak különös szexuális vágyai, ő is ismeri a vágy magányát, ő is zeneileg művelt ember, mint István. A zene általánosságban is nagy szerepet tölt be a rendezésben. nem csupán a remek muzsikusok fellépésekor, hanem elméletileg is. Imre fia, Feri zongorázó csodagyerek, aki csak egyetlen zeneszerzőt fogad el a világon: Johann Sebastian Bachot, akinek f-moll versenyművét a nézők meg is hallgathatják Glenn Gould előadásában; a hatalmas magnetofonkészülék a háttérben, amely meghatározza a színpadot, mint a hatalmas gépek a némafilmekben – nagyon is világos jelkép -, erre is alkalmas; Pintérnél még a dolgok is ambivalensek. És így megtörténik a szörnyűség, hogy az egyszerűségükben megkapóan szépséges Bach-hangzatokból újabb abúzus-kísérlet nő ki: István a fiút kábító cseppekkel elkábítja és lehúzza a nadrágját a csípőjéről mielőtt kétségbeesetten konyakést szúr saját nadrágjába.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek nehezen elviselhetők – a plakátszerű képi nyelvezettől sem visszariadó rendezőnek azonban mégis sikerül megkönnyíteni az abúzusból és árulásból álló, tonnás súlyú keveréket (amely ennél a tragikus kombinációnál súlyosabban nem is érheti az embert): intelligens, szellemes párbeszédekkel, a poétikus magyar népdalokkal, az egzisztenciális szükség árfordításával a szellem és az irónia szabadságába.

Az előadás a végén átugrik a jelenbe: a magyar Önbecsülés érdemrend átadásával. Orbán Viktor nacionalista Magyarországa üdvözletét küldi. A taps a svájci viszonyokhoz mérten frenetikus volt. És végül bebizonyította azt is, hogy a hagyományos színház még mindig meg tud érinteni: amikor olyan felkavaró, és elkötelezett, mint Pintér Bélánál és együttesénél. Micsoda finálé ennek a remek fesztiválnak, amely a legszebben átfedésbe hozta a művészi igényességet és a közönségigényt: 86 százalékos kihasználtság mellett az előadások több mint felére elkelt minden jegy.

Fordította: Horváth Júlia

Forrás: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/406208_nemet_lap_pinter_bela_szinhazarol

Badische Zeitung: „Unsere Geheimnisse“ von Béla Pintér

Hetedszerre is lecsengett Magyarország legsokszínűbb fesztiválja, az Ördögkatlan. A Kisharsányt, Nagyharsányt, Palkonyát és Beremendet összekötő ötnapos összművészeti maraton az év egyik mérvadó kulturális eseménye – Vilmos Eszter tudósítása.

Aki egész évben csak a Katlanban jár színházba, annak is van esélye, hogy találkozzon a magyar színházi élet színe-javával. A műélvezetnek külön pikantériája, hogy tornatermek, falusi kultúrházak és pincészetek zsúfolt helyiségeiben láthatjuk az ország legjobb társulatait és olykor az évad (vagy az előző évek) legfontosabb darabjait. A Katona és a Szabadkai Népszínház közös, Vörös című kiváló darabja például az idei POSzT versenyprogramjában is szerepelt, az Ördögkatlan közönsége pedig két időpontban is megtekinthette Nagyharsány kultikussá vált tornatermében némi reggeli sorban állás, nagylelkű baráti szívesség vagy erélyes kapu előtti tolongás fejében.

„Van még két állóhely!” – szól ki a beengedő néni a Titkaink szombat esti előadása előtt, mire négy-öt ember szalad be fülig érő szájjal a 40 fokos, már a darab kezdete előtt is oxigénmentes tornaterembe, és akrobatikus mozdulatok kíséretében elindulnak a földön és tornapadokon ücsörgő embertömegen keresztül a terem túlsó végébe. Pintér Béla és Társulata darabja az idei Ördögkatlan talán legnagyobb eseménye volt. Nem csoda, hogy az előadásra, melynek hiányát a POSzT versenydarabjai közül a leggyakrabban kérték számon, és amelynek budapesti bemutatóira is szinte lehetetlen jegyet szerezni, bármilyen kényelmetlenséget örömmel vállalva próbáltak bejutni a fesztiválozók.

A Titkaink egyfelől professzionális színház kifogástalan színészi játékkal, végtelenül kreatív színpadképpel és sziporkázó humorral, másfelől komoly számvetés a Kádár-kori és a közelmúltbeli Magyarország elhallgatott, traumatikus eseményeivel. A társulatra jellemző módon ez a darab is kitűnően, jó arányérzékkel ötvözi a könnyes röhögésre késztető humort és a megdöbbentő, végletesnek ható, de mégis valószerű, tragikus cselekménysort, mindezt az elmaradhatatlan, ironikus népdalbetétekkel. Így beszél pedofíliáról, besúgásról, zsarolásról, halálról, aktuálpolitikáról.

A Katlan idei színházi felhozatalában korántsem a Titkaink az egyetlen múltfeldolgozást sürgető előadás. Ezek közé tartozik az említett Vörös is, valamint a két, egymáshoz erősen kapcsolódó kortárs lengyel darab, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk és Artur Pałyga A zsidó című drámái; előbbi a Katona, utóbbi a Nézőművészeti Kft. színrevitelében. Nem tudni, véletlen egybeesés-e, de éppen ezek az előadások voltak magasan a fesztivál legjobb színházi produkciói.

Míg A mi osztályunk egy iskolai osztály lengyel és zsidó tagjainak életét kíséri végig (a ’30-astól a 2000-es évekig), addig A zsidó cselekménye egy lengyel tanári kar spontán történelmi tudás- és tapasztalatcseréjévé eszkalálódó értekezlet. A Máté Gábor által rendezett A mi osztályunk amellett, hogy fontos darabja a holokauszt feldolgozásának, maradandó színházi élmény is. A Katona színészei egytől egyig bravúros alakításokban jelenítették meg a folyamatosan változó életkorú figurákat. Az alapvetően osztálytermi bútorokkal berendezett tér az apró változtatásokkal, a táblával, mely állandó információs felületként (főként naptárként) funkcionált, a kizökkenthetetlen színészi jelenléttel és változatos narrációval hitelesen vált a szemünk előtt a zsidók meghurcolásának helyet adó főutcává, pajtává (melyben elégettek 1500 zsidót), lakássá, kocsivá, temetővé vagy bármelyik megidézett helyszínné. Słobodzianek darabja oktató, de nem kioktató jellegű. Nem von le egyszerű tanulságokat, nem állít elénk fekete-fehér figurákat, nem mondja, hogy a huszadik század borzasztó eseményei megérthetők, ám azt sugallja, kibeszélhetők.

Mindebben hasonlít rá Pałyga darabja, A zsidó. Ez színpadi megoldások tekintetében kisebb mozgásteret enged az alkotóknak; a dráma (a hármas egység elvét szófogadóan betartva) egyetlen helyszínen játszódik, azonos szereplőkkel, mindössze pár óra leforgása alatt. Ám a darab, mely a többségében egyszerű szereplők dialógusaiból épül fel, a humornak enged nagyobb teret, amit a Nézőművészeti Kft. (és a rendező Szabó Máté) előszeretettel ki is aknáz. „Engem ez nem érint!” – halljuk újra és újra a dekoratív angoltanárnő (Sárközi-Nagy Ilona) szájából, miközben az idősebb szereplők évtizedes hallgatások után számon kérik egymáson az elhurcolt lengyel zsidók hátrahagyott ingatlanainak, ingóságainak és pozícióinak kisajátítását és a haláltáborba küldöttekért érzett felelősség hiányát. Természetesen hamar kiderül, hogy a probléma a fiatal tanárnőt is érinti, ahogy valamilyen mértékben mindenki mást is, aki a színpadi asztalok mögött vagy a nézőtéren ül.

Ahogy a Katona József Színház és Lengyelország, úgy Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője is a 7. Ördögkatlan díszvendége volt. A fizikai színházat művelő csapattól a tavalyi A nagy füzet után idén két darabot is láthattunk, az Irtást és a Toldit. A Toldi igazán izgalmas elegye volt Arany János szövegének, az izmokat megdolgoztató mozdulatsoroknak és az a capella éneklésnek. Horváth Csaba rendezése a Toldi legmarkánsabb motívumát, a testi erőt középpontba helyezve nyújtotta releváns értelmezését a klasszikusnak. A mozdulatsorok hol illusztrálták, hol ironikusan megkerülték a folyamatos narrációban elhangzó elbeszélő költeményt, kiváltva ezzel a kívánt feszültséget és az önfeledt nevetést. Viszonylag egyszerű megoldásokkal tudott igazán hatásos előadást létrehozni a Toldi.

Ez az egyszerűség és letisztultság hiányzott az Irtásból. Helen Edmundson darabja Horváth Csaba rendezésében ezúttal nem elsősorban a mozdulatok, hanem inkább a szimbólumok és visszatérő motívumok köré épült. A gumifarkasokkal, földeszsákokkal, fekete-piros ruhákkal és ezek jelentésteliségének hangsúlyozásával telezsúfolt előadás nem segítette a nézőt sem az angol–ír viszonyok maradéktalan megértésében, sem a fülledt tortaterembeli figyelem fenntartásában.

A mindenkori befogadói figyelmet leginkább próbára tevő színházi műfaj mégsem a hosszú, túlbonyolított előadás, hanem a monodráma. Az Ördögkatlan változatos felhozatalában természetesen ilyet is találhattunk. Haumann Péter Szókratész védőbeszédét tolmácsolta nekünk a palkonyai Mokos pincében. Noha az oktató jellegű információadalékok az egyórás monológ elején, illetve végén nem adtak igazán sokat hozzá az esztétikai élményhez, az előadás a színészhez méltó színvonalú és komolyságú volt. A Katona másik színésze, Fekete Ernő pedig a Weöres Sándor verseiből összeállított, kifejezetten élvezetes, újraolvasásra ingerlő előadását hozta el a fesztiválra, a Mennyekbe vágtató prolibuszt.

Az Ördögkatlan színházi kínálata korántsem merül ki a jól bevált magyar társulatok előadásaiban. A programfüzetben számos diákszínjátszós darabot, gyermek és felnőtt bábelőadást, improvizációs színházat és cirkuszi produkciót láthatunk, és az is előfordul, hogy egy nagyharsányi kéményről kiabálnak a járókelőkre szállóigeszerű Hrabal-passzusokat kedvenc színészeink. A fesztivál szervezőitől, Bérczes Lászlótól és Kiss Mónitól távol áll mindenféle óvatoskodás vagy sznobizmus, mégis minden évben nemcsak hihetetlenül színes, de megkérdőjelezhetetlenül minőségi programot sikerül összeállítaniuk akár színházi, akár zenei fronton. Alig várjuk a következőt.

Forrás: http://www.jelenkor.net/visszhang/286/szokratesztol-palkonyaig

Vilmos Eszter: Szókratésztől Palkonyáig – beszámoló az Ördögkatlan Fesztivál színházi programjairól

Sehogy sem boldogultunk a szembenézéssel, pedig harsogtuk nagyon az elmúlt huszonöt évben, hogy kéne már, de egy istennek se ment. Eddig. Mert Pintér Béla most megcsinálta.

Bezzeg a németeknek sikerült idejében. Nem politikáról beszélek, még csak nem is politikus művészetről – vajon mit jelent ez, propagandát vagy kritikát? – hanem csak úgy, pusztán a jelző nélküli művészetről, ami előbb vagy utóbb, de mindig megadja bármely korról és rendszerről, tehát a mi közelmúltunkról is a pontos választ.

Persze, a művészet nem magától van, nem a semmiből keletkezik, hanem valakiknek a tehetségéből, és, ha az nem szikrázik, „a feltárás” megmarad ál-bátor, érdektelen semmitmondásnak, mint például a Drága besúgott barátaim című, 2012-ben bemutatott magyar filmben, amelyben a figurák enerváltságát csak a nézők bágyadtsága múlta felül.

Amire irigykedni lehetett, az a németek által 2006-ban elkészített A mások élete című, nem alul- vagy felülbeszélt, nem ködösen utalásos és esztétizált, de kíméletlen és tűpontos remek film, amelynek százharminchét perce egy pillanatra sem hagyott lankadást.

Mint ahogy Pintér Béla társulatának Titkaink című előadása sem, amely olyan fergeteges tempóban és nyíltsággal (mindemellett nem humor nélkül) pakolja elénk az elhallgatott mocsokságok tárházát, hogy a tapsrendig fel sem ocsúdunk.

Olyan kijózanító hatású az egész, mint amikor a hosszú évek alatt megszokott, kis testi hibáinkat elmosó, szoftosított tükör után valaki hirtelen az orrunk elé tol egy valós képet mutató foncsorozott felületet. Naná, hogy megrázó. Nem csak az első pillanatban, de végig, s nem is marad más utána, mint a mély szomorúság – s az igazmondással járó megtisztulás.

A darab a közelmúltban játszódik, valamikor a rendszerváltás előtt, a szocializmusban. Már az első dialógusban magasan van a labda, a pszichológus és a népzenekutató jelenetében az utóbbi pedofil hajlamaira derül fény, összeszorul a gyomor, lehet ezt fokozni? Lehet.

Azzal, hogy a néptánckör jópofa falábúja valójában egy tenyérbemászó spicli, hogy a mit sem sejtő pszichológus bepoloskázott lakásából a páciensek „négyszemközt” elsuttogott titkai egyenesen a pártszékházban landolnak, aminek a birtokában aztán sikeresen lehet zsarolni a kiszemelt, ügynökké kényszerített alanyt. Ennek folytán létrejön egy üzleti viszony, amelyben mindenki „jól jár”, nem kell érte nagyobbat tenni, mint besúgóvá válni, jelentéseket írogatni, s ezért cserébe nem csak a „botlások” elhallgatása, de különféle anyagi előnyök, sőt még Kossuth-díj is járhat.

Hogy milyen ember ez a – Friedenthal Zoltán által játszott – pedofilhajlamú Balla Bán István nevű népzenekutató? Pintér Bélánál természetesen nem a krimikből ismerős, megvetésre méltó, szimplán szemét alak, itt – mint az életben – bonyolultabb a képlet, Balla Bán ugyanis alapjában véve okos, tehetséges ember, aki mellesleg – a Pintér Béla által megformált – Tatár Imre néptáncos és szamizdatszerkesztő barátja.

Aki meg egy hithű, tankönyvi szólamokat szajkózó kommunistával (Szamosi Zsófia) él együtt, akiről a letartóztatása után úgy hiszi, ő dobta fel. De nem, hanem akaratlanul a régi barát, aki a darab végén öngyilkos lesz (különösen kegyetlen módon, háromszor az ágyékába szúr), Tatár pedig a börtön(ben vagy utána?) meghal.

Az előadás zárlata egy rendszerváltás utáni, vagyis mai díjátadó ceremónia, amelyben a hajdani megszállott kommunista nő államtitkárrá, az anno a táncházba beépült régi spicli pedig miniszterhelyettessé nőtte ki magát.

A többi szereplő (mind fontosak) a korrajzot és az emocionális hátteret árnyalják-értelmezik, ők: a pedofília naiv áldozata Timike (Enyedi Éva), az anyja (Roszik Hella), aki nem érti társa elhidegülését, Tatár népzenét utáló, de egyébként zongorazseni fia Ferike (Stefanovics Angéla). A szálak Pintér Béla írói-rendezői szokása szerint éles és gyors váltásokban követik egymást, mintegy filmszerű montázsban.

Különböző helyszíneken járunk: táncházban – rendelőben – egyik lakásban – másik lakásban – presszóban – pártszékházban. Itt Pánczél György(!) a főnök, „aki” Csákányi Eszter kettős szerepének az egyike (a másik a pszichológus), amely a kivétel nélküli jó alakítások között az egyik legbravúrosabb jelenés.

Nem csak azért, mert Csákányi férfiszerepet játszik hihetően, hanem az apró, karakterépítő – tán nem is mindig színészi – részletek miatt. Mert találó a bajusz, a járás, a beszédmód és a gesztusok, de legeslegjobban a bőr félcipő nyikorgása, ami a másoktól való különbözőség magabiztosságát sugallja. És persze itt is jön a meglepetés: bármilyen nagy úr is Pánczél a kultúra területén, neki is van egy aprócska titka: az azonos neműekhez való vonzódás.

Simonyi Imre költő sorával szólva „Így élünk mi legényesen” – mutatja Pintér a smink nélküli körképet, ami iszapos, elnyelő pocsolyái ellenére olyan világosan rajzolódik ki, mint az ablaküveg.

Mert a sok maszatolás után ez a legfontosabb most már: a világos beszéd, amit nem csak a korszak élő tanúinak, de – mivel pontosan egy generációnyi idő telt el – a fiatalabbaknak is pontosan érteniük kell!

És Pintér Béla ebben valahogy utolérhetetlen. Talán azért, mert sosem riad vissza a nyelv hétköznapi szegénységétől, a hiányoktól tátongó kommunikációtól, amelyek leginkább a buszon vagy a konyhában hangozhatnak el, de valahogy épp ezért érti mindenki, mert adaptálhatók a saját élményekre.

Az előadás hátterét egy óriásira nagyított, orsós magnó alkotja. Egyként utal a kor technikájára, a táncházak zeneszolgáltatására és a lehallgatások módjára. Akkor mozdul, ha funkciója van.

Van?

Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=58857

Ibos Éva: Megvan

Előadásaikra olyanok is elmennek, akik egyébként sosem járnak színházba, a darabok ellenzéki üzenetei ellenére sok kormánypárti néző is kíváncsi rájuk. Pedig nem könnyű megnézni őket, a jegyeket pillanatok alatt elkapkodják, és a várólista egyre hosszabb. Pintér Béla és Társulata ma a legnépszerűbb magyar alternatív színházi formáció, melyet New Yorktól Moszkváig nagyra tartanak. Interjú.

Hogyhogy nem vett részt a vitán a Katona József színházban, amely a politikai színház mibenlétéről szólt? Nem hívták?

Valószínűleg megnézték az időpontot, és látták, hogy aznap este előadásunk van. Így aztán nem is próbálkoztak.

Ezt komolyan mondja vagy ironizál? El tudja képzelni, hogy eleve nem is akarták, hogy Pintér Béla ott legyen?

Nem tudom, nem tudok a szervezők fejével gondolkodni. Az viszont tény, hogy a politikai színház terén az utóbbi időben voltak olyan megnyilvánulásaink, amelyek alapján helyünk lett volna a beszélgetésen.

Mit tehetett volna hozzá az ott elhangzottakhoz? Mit gondol a politikai színházról? Hiszen ennek definícióját próbálta megfogalmazni Vidnyánszky, Schilling, Ascher azon a beszélgetésen.

A politikai színháznak az a formája, amely dokumentarista, tényfeltáró, direkt módon emeli be a politikát a színházba, nem érdekel. Viszont úgy hozta a sors, hogy olyan történések zajlanak a magyar társadalomban, melyek mellett én mint alkotó ember, akinek kötelessége reflektálni a valóságra, nem mehetek el szó nélkül. A Szutyok című előadásunk egy társadalmi problémáról, létező veszélyről, jelesül a szélsőjobboldal rohamos erősödéséről szól egy család történetén keresztül. Csak ebben a formában tudom elképzelni a politikai színházat. Vagy ott van a Kaisers TV Ungarn, amelyben eljátszunk a gondolattal, hogyan zajlottak volna az események, ha 1848-ban már van tévé. Petőfi és Kossuth megszakítja a császári televízió magyarországi regionális adását, és lefoglalja a stúdiót.

Ezek szerint van önben társadalomjobbító szándék? Hisz abban, hogy a színház közvetlen hatással lehet a társadalmi folyamatokra?

Nem, ebben nem hiszek. Hatásra törekszem persze, de mindig csak ott és akkor, arra a néhány emberre szeretnék hatással lenni, akik a darabot nézik. Az eszközeim pedig a humor és a tragikum, melyek elemei pillanatról pillanatra váltakoznak akár egy jeleneten belül is. Jó esetben a sírás és a nevetés egyszerre környékezi a nézőket. Mindig az egyénből indulok ki, de ha az egyén problémáját pontosan akarom láttatni, akkor óhatatlanul megjelennek a társadalmi problémák. A kettő mindig összefügg.

Lehetetlen, hogy a színház visszahasson a társadalomra?

Kell, hogy legyen hatása az egyes lelkekben, ami később talán a kollektív társadalmi tudatban is jelentkezik. Bízom ebben, de nem ez a célom. Nem nevelni szeretnék, hanem pontosan láttatni a problémákat. Kiutat mutatni, megoldásokat kínálni nem a színház feladata. A mi dolgunk, hogy minél pontosabb, fájdalmasabb, eredetibb látleletet adjunk a valóságról.

Eddigi legnagyobb sikerét a Titkainkkal aratta, egy olyan darabbal, amely a Kádár-rendszerre, azon belül is az ügynökkérdésre reflektál, amit a társadalmunknak szintén nem sikerült eddig feldolgoznia.

Az ügynöktéma még csak nem is a saját ötletem volt. A Nyitrai Színházi Fesztivál kért fel minket arra, hogy részt vegyünk a Párhuzamos életek – a 20. század a titkosrendőrség szemével című projektben, amelyben román, lengyel, cseh, szlovák, német és magyar színházcsinálók működnek közre. Úgy tűnik, a környező országokban sokkal inkább szembenéztek a közelmúlttal és az ügynökkérdéssel. Nálunk egyik oldal sem hozza nyilvánosságra az érintettek listáját, amiből nyilván mindenki arra következtet, hogy mindkét oldalnak megvannak a maga titkai. Nekem is beindult a fantáziám.

Nem félt attól, hogy a jelenleg hatalmon lévők darabba emelésével megütheti a bokáját?

A Titkaink elsősorban az elmúlt rendszer bűneiről szól, de a végén kiderül, hogy a jelenkori keresztény konzervatív funkcionáriusok bizony a rendszerváltás előtt éppenséggel tartótisztek vagy hithű kommunisták voltak. A társulaton belül nem volt vita arról, hogy ez túl sok vagy veszélyes lenne, azzal együtt, hogy tudjuk, akár veszélyes is lehetne. Azért bízom benne, hogy a jelenlegi hatalom nem olyan módszerekkel dolgozik, és nem olyan drasztikusan bánik az állampolgáraival, mint a pártállami rendszer.

Az, hogy a darabjaiban nyíltan vállalja a politikai véleményét, nem hat ki a nézőközönség összetételére?

Vannak jobboldali nézőink, nem is kevés. Mi több, nyíltan Fidesz-szimpatizáns közszereplők is előfordulnak olykor a nézőtéren. De tény, hogy az előadásaink kritikai üzenete az utóbbi időkben egyértelműen ellenzéki. Ezt hiba lenne nem észrevenni. Sokszor mondtam már: az előző kormány pénzt adott a színházi alkotóknak, a jelenlegi pedig témát. Végül is hálás lehetek a hatalomnak.

A siker anyagilag is visszahat a társulat életére? Egyáltalán miből működnek?

Kapunk támogatást az Emberi Erőforrások Minisztériumától, amit minden évben meg kell pályázni. A független színházak közül mi kapjuk a legtöbbet, 35 millió forintot, ami az éves költségvetésünk 40 százalékát teszi ki. A többi a jegybevételekből, illetve a jegybevétel után visszaigényelhető társasági adóból jön össze. Vagyis a sikernek van hatása az anyagi helyzetünkre, hiszen ha többen érdeklődnek az előadásaink iránt, akkor több előadást tudunk tartani, és nagyobb a bevételünk is. Most fele annyi állami támogatást kapunk, mint 2010-ben, de ezt a hiányt nagyjából kompenzálta a jegyáremelés és a nézőszám emelkedése.

Ha több pénzük lenne, az miben segítene?

Többet tudnék fizetni a színészeimnek, és egy évben nem egy, hanem két bemutatót tarthatnánk. Ahogy erre volt is példa, amikor a dupláját kaptuk annak, amit most. A pénz inspiráló erő lenne, hogy még többet dolgozhassunk.

A társadalmi kérdések felvetésén túl minden darabja pszichológiai esettanulmány, kvázi pszichoanalízis. Saját élményekből táplálkozik?

A színháznak gyógyító ereje van, de nem biztos, hogy okosabb lesz tőle az ember. Bármilyen jó darabot látunk is, attól még nem fogjuk azt mondani, na, most már tudom, hogyan éljem az életem. Sok nyomasztó, megoldatlan kérdés van az én életemben is, de attól, hogy megírom és eljátszom őket, még nem fognak megoldódni. Nem azért futok neki egy számomra fájdalmas témának, hogy megszabaduljak tőle, hanem mert jó drámai anyagnak tartom. Ha gyűjtögetni kezdem azokat a sérelmeket, melyek gyermekkoromban értek, akkor az agyam rákattan a témára, és máris azon gondolkodom, hogyan következzenek egymásból a különböző stációk, drámai fordulatok. Nem a gyógyulási szándék vezet, hanem hogy jó darab legyen belőle. Hiszen nem csak én küzdök ezekkel a problémákkal, hanem sokan mások is, akiknek katarzist okozhat, ha sikerül pontosan megfognom és láttatnom egy adott helyzetet.

Nekem a Titkaink mellett A démon gyermekei a kedvenc Pintér-darabom. Ön játssza benne a mindenkit manipuláló démonanyát. Ez sem saját tapasztalatból született?

Szerencsére nekem az anyukámmal kapcsolatban nincsenek ilyen tapasztalataim. A démon gyermekei fikció, pontosabban egy ismerősöm inspirált, aki folyton az anyjára panaszkodott, és miközben az anyja jellemét taglalta, mintha csak saját magáról adott volna jellemrajzot. Van, hogy valaki sokat szenved a szüleitől, mégis átveszi, reprodukálja a gyerekkorában látott viselkedésformákat. Közhely, de sajnos így működik. Ha már arra kíváncsi, hogy melyik darab szól rólam, akkor azt kell, hogy mondjam, a Sütemények királynője jóval több önéletrajzi elemet tartalmaz. Van ismeretem, tudásom a gyerekkor fájdalmairól, és az elmúlt huszonvalahány év alatt annyi színházi tapasztalatra tettem szert, hogy a megélt fájdalmakat meg tudtam fogalmazni a színház nyelvén.

Változnak a tagok a társulatban. Hogy jön ki a színészeivel?

Vannak, akikkel az évek során egyre kevésbé tudtam együtt dolgozni. Volt, akit az új darabokba már nem hívtam. De nagyon nehezen hozok meg egy ilyen döntést. Csak morális vagy csak színészi problémák miatt nem szakítok senkivel, de ha a kettő összeadódik, akkor muszáj lépni.

Elképzelhető, hogy a döntésével tönkretesz egy embert?

Nem kizárt, hogy történt már ilyen az életemben, de tudatosan semmiképp. Ha valaki ilyesmivel szembesítene, nagyon szégyellném magam. Tisztában vagyok a döntéseim súlyával, tudom, mekkora fájdalmat okozok azzal, ha megmondom valakinek, hogy nem akarok tovább együtt dolgozni vele. Tudom, hogy abban a pillanatban kilátástalannak látja az életét, és egzisztenciálisan is komoly nehézségek elé néz, ezért is halogatom sokáig az ilyesmit. Amitől persze csak tovább mérgesednek ezek a szituációk.

Nincs mindenki alárendelve Pintér Bélának?

Sokszor előfordul, hogy egy próbafolyamat során felmerül egy probléma, és valaki másnak jut eszébe a megoldás. Ebből nem csinálok presztízskérdést. Függetlenül attól, hogy ki dobja be az ötletet, átírom a problematikus jelenetet. Tény, hogy a végső verzió mindig az enyém, de a lényeg az, hogy minél jobb legyen a darab. A színészek a próbákon és az előadásokon is sikerélményhez jutnak, nincsenek az agyatlan végrehajtók szerepébe kényszerítve. Szükségem van a színészek kreativitására. Viszont a próbákon határozott vagyok, nincsen gondom azzal, hogy valakinek megmondjam, mi a bajom az alakításával.Társulatvezetőként viszont nem játszom a főnököt.

A Pintér Béla társulat populáris lett. Olyanok is járnak az előadásaikra, akik egyébként sosem mennek színházba. Ez minek köszönhető?

Már a kezdetektől sok olyan nézőnk volt, akik nem jártak máshova. Ennek az eredeti, még sehol nem hallott, nem olvasott történet mellett az az oka, hogy van a társulatnak egy sajátos stílusa, a közvetlenség, a humor és a tragikum libikókája. Kétségtelen, hogy amióta az előadásainkban felerősödtek az aktuálpolitikai reflexiók, a vájtfülű színházi és az alternatív érdeklődésű, eredetiséget kereső nézők mellett megjelent egy olyan réteg, amelyik azelőtt nem hallott rólunk. Őket az vonzotta, hogy mi bátrabban beszélünk a politikai problémákról. De hát végül is már 15 éve jelen vagyunk a színházi szférában. A Szutyok óta nagyobb hangsúlyt fektetek a szövegre, arra, hogy a darab olvasott formában is élvezhető legyen. Persze erre korábban is voltak példák, a Sütemények királynője vagy a Sehova kapuja is a szövegre koncentrált.

Mi inspirálja?

Az, hogy a következő évben is eszembe kell jutnia egy olyan ötletnek, amiből érdemes darabot csinálni. És ha eszembe jut, meg is kell tudom írni. Az, hogy ha krízisbe kerülünk a próbák alatt, akkor ki kell valahogy keverednünk belőle. Hogy a társulat működjön, évről évre érvényes előadásokat hozzon létre.

Más művészetekből nem nyer ihletet?

A zene nagyon fontos számomra, konkrétan segít egy-egy jelenet megírásában. A Titkaink nagyjelenetét konkrétan a Bach concerto ihlette. Amikor rátaláltam a Youtube-on, naponta többször is meghallgattam, ahogy a darabbéli Ballabán István is újra és újra meghallgatja, visszatekeri. Ilyenkor jól jön, ha az ember zenei műveltsége hiányos, mert revelációként hat rá egy olyan zenei részlet megtalálása, mint Bach f-moll concertójának largo tétele, ráadásul Glenn Gould előadásában. Amikor felfedeztem ezt a zenét, még nem tudtam, hogy benne lesz a Titkainkban, és azt sem, hogy Gouldnak külön jelentősége lesz a darabban.

A Parasztoperától kezdve a Tündöklő középszerig az opera, az énekbeszéd szerves része a darabjainak. Majdnem mindegyik operaszerű. Ez azt jelenti, hogy vonzódik ehhez a műfajhoz?

Járatlan vagyok a műfajban, csak benyomásaim vannak róla. Azt hiszem, Puccinit érzem a legtöményebb operaszerzőnek, ő van rám a legnagyobb hatással. A Pillangókisasszonyt és a Köpenyt nagyon szeretem. Ja, és a Toscát. De operába nem járok.

Ha felkérnék opera rendezésére, vállalná?

Nagyon sokat gondolkodnék rajta.

Okoz szorongást, hogy egyre magasabbra tette a lécet? Nagyobb a nyomás egy akkora siker után, mint a Titkaink?

Ez akkor is szorongást okozott, amikor nem voltunk ilyen híresek. A Titkaink nagy sikere után biztos, hogy mindenki azzal a várakozással ül majd be a következő darabunkra, hogy vajon sikerül-e megugranunk a Titkaink szintjét. Csakhogy az új darab annyira más lesz, mint a Titkaink, hogy nem is ad majd lehetőséget az összehasonlításra. Minden munka előtt és közben szorongok, csak az utolsó pillanatokban szoktam kiengedni, amikor összeállt a darab, egyszer már játszottuk, és alapvetően pozitív visszajelzést kaptunk.

Többször előfordult már, hogy néztem egy darabot, és azt gondoltam, bezzeg a Pintér Béla milyen jó előadást csinált volna ebből. Rendez egyszer nem saját darabot?

Sokkal nagyobb kihívás számomra a semmiből létrehozni egy saját ihletésű darabot, mint színre vinni egy klasszikust vagy egy kortárs darabot. De lehet, hogy nem mindig lesz így.

Van, hogy úgy érzi, elege van a színházból?

Soha.

Nincsenek mélypontok?

Dehogynem. Amikor úgy érzem, nem jó a téma, amibe belefogtam. Amikor úgy érzem, elrontottam valamit, nem tettem meg mindent a munka érdekében. Például már rég neki kellett volna kezdenem az új darabnak, de még egy sort sem írtam. Ez tavaly is így volt.

A magyar társadalom hagyományosan bipoláris. Az ember vagy népi vagy urbánus, vagy ősmagyar vagy idegenszívű. Ön viszont pátosz nélkül, 21. századi módon tudja beemelni a magyar hagyományt a saját művészetébe.

Elfogult vagyok a magyar népi kultúrával szemben. A táncházmozgalom annak idején nagy hatással volt rám, ugyanakkor mindig is liberális értékrend szerint gondolkodtam. Aki a magyarságát arra használja, hogy mások fölé helyezze magát, annak komplexusai vannak. Csak az bizonygatja bugyuta érvekkel, hogy a magyarok mindenek fölött állnak, aki valójában attól szorong, hogy értéktelen. Ez egyszerre kínos és szánalmas.

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/20140530-interju-pinter-bela-szinesz-iro-rendezovel.html

Hálás lehetek a hatalomnak – interjú Pintér Bélával, Origo

Figyelmet keltett Pintér Béla és társulata Bécsben: a Titkaink című darabról, amelyet a Bécsi Ünnepi hetek egyik vendégelőadásaként játszották négy estén a Múzeum- negyed egyik színháztermében, a két legrangosabb országos napilap is közölt kritikát. Az alábbiakban Gonda László szó szerinti fordításában közöljük a Der Standard és a Die Presse írását, amely jelzi, miként értik a határon túl, a közeli szomszédban a darabot.

Korábbi évek felforgató néptánca

Jelenleg a „Titkaink” című darab felforgató néptáncosa és illegális kiadványok szerkesztője, Tatár Imre (Pintér Béla) vendégeskedik a Múzeum-negyedben– írja Margarete Affenzeller a Der Standardban.

Néptánc-tábor, úttörők farsangja, ötéves terv: Pintér Béla magyar rendező legújabb darabja az 1980-as évek Magyarországára visz vissza, amikor néhány vicces boksznadrágot viselő, boglyas hajú férfi azon fáradozik, hogy megszabadítsa a magyar szellemet a kommunista gyámkodástól. A felforgató táncosok és népzenészek (vesd össze a 70-es évektől létező magyar táncház-mozgalommal) illegális tevékenységet folytatnak, és illegális folyóiratokat terjesztenek.

A Múzeum-negyed G-csarnokában a Bécsi Ünnepi Hetek premierjén két túlméretezett, folyamatosan forgó magnószalag alkotja a színpadi képet – nyugtalanító jele annak, hogy itt egy kikémlelt társadalom látható. Szerencsés, akinek a szőrmesapkája nem rejt poloskát. Miközben…
A költői vénájú rendszerbírálók versei ocsmány rímeket tartalmaznak, csúnya szavak váltakoznak az ötéves tervvel vagy a kiválasztott politikusok nevével.

Ennek hamarosan vége szakad, mert Balla Bán István zeneszerző (Friedenthal Zoltán) rossz helyen mondott rosszat: terapeutáját szégyenkezve tájékoztatta pedofil hajlamáról. A doktornő rendelője természetesen be volt poloskázva, és a titkosszolgálat aktivizálódott. A zenész hamarosan kétes értékű állami elismerésekben részesült, aminek áraként folyamatosan kémkednie kellett barátai után.

Mesélhető történetekből és életszerű figurákból kortárs színházat varázsolni – ez az, amit Pintér Béla tud. Túllát a (nép)zenéből építkező népszínházon, annak erején, érzelmein és óriási energiáján. A magyar színházi világban – Mundruczó Kornél, Schilling Árpád és Bodó Viktor mellett – az egyik legéletképesebb Pintér társulata.

Hogy „Nyugaton” dicsőítik a rendezéseit, betudható Pintér társadalomkritikus és felvilágosító munkamódszerének, annak, ahogyan kimondja az elhallgatott dolgokat, és kíméletlenül puhatolja az ország múltját. A hidegháború korát idéző Titkaink is a jelenlegi magyar kormány megtorló intézkedéseinek lenyomataként jelenik meg. A kormány már törölte a színház támogatásának a felét. A Titkainkban „állati források minisztériumának” nevezik a kulturális minisztériumot, amelyet a valóságban ma „Emberi Erőforrások Minisztériumának” hívnak.

Az akkurátus, szórakoztató est egyenes vonalú narratívájával és jól komponáltságával visszaidézi a múlt egy darabját; ehhez hozzájárul a képszerű pillantás az 1980-as évekre (ezek úgy néznek ki, mint nálunk az 1970-es évek). A produkció éppen azzal okoz meglepetést, hogy túl ezen a patinán, helytáll az erős cselekménnyel, az érdekes párbeszédekkel és a kitűnő színészi játékkal is.

Tatár Imre szerepében Pintér Béla (a rendező minden saját darabjában játszik) olyan, mint egy rendszerellenes küldetésébe belerészegedett, mazochista keménylegény; a naiv, rendszerhez hű feleségét Szamosi Zsófia játssza, aki azonban végül nagyobb karriert csinál; Stefanovits Angéla játssza a fiút, egy koravén kamaszt, aki az apja népzenéjétől Johann Sebastian Bach-hoz menekül. A hidegszívű és az ugyanakkor stílusosan cselekvő titkosszolgálati főnököt, akinek magának is megvannak a saját titkai, Csákányi Eszter alakítja.

Időugrás a jelenbe

Fridenthal Zoltán afféle megvert zenészként bukdácsol át egy heterogén társadalom panorámáján. Egy mába vezető időutazás bemutatja, hogy valamikor később mi lesz mindannyiukból. És hogy milyen az, amikor az igazi díjat hamis emberektől kell átvenni.
„Hetven év alatt majd mindez kiderül ” – mondja egy kormánytisztviselő. Magyarországon azonban hivatalosan soha nincs szó az egykori titkosszolgálati módszerekről. (Margarete Affenzeller, Der Standard, 2014.05.20.)

Die Presse: Ünnepi hetek: kommunizmus, gyermekbántalmazás és korrupció Magyarországon

Wiener Festwochen

Pintér Béla „Titkaink” című drámája, kényes témákat dolgoz fel, mint az operettek. Az eredmény az eredetitől a népiesig terjed –írja Norbert Mayer a Die Pressében.

A színpadi kép megfelel annak az üzenetnek, amelyet Pintér Béla Titkaink című színdarabja közvetít. A vasárnap bemutatott darabban a színpad csaknem egész hátterét egy régi magnó foglalja el. Az óriás szalagok minden gyanús dolgot felvesznek, ami az előtérben történik. A nyolcvanas évek Budapestjén vagyunk, a gulyáskommunizmus végső szakaszában: nézzétek csak, az 1956-ban véresen indult kommunista Kádár rezsim 32 éve alatt rendszeres volt a lehallgatás és megfigyeltek minden gyanús személyt.

És a végén, a magyar nyelvű, német feliratozással előadott másfélórás előadás után? A cinikusan rövid epilógusból az ember megtudja, hogy a mai Magyarországon a liberálisból elnyomó nacionalistává lett Orbán Viktor miniszterelnök alatt a helyzet nem lett sokkal jobb. Ismét az egykori besúgók és megalkuvók vannak hatalmon, csak éppen más formát öltött az elnyomás. Keserűen dühös a következtetés, amire a szerző, rendező és színész a budapesti szabad színházak között hírnevet szerzett társulatával jutott. Az a tény, hogy a zenei aláfestéssel bemutatott, nagyrészt egy táncházban játszódó darab akár operettnek is elmenne, és a lehangoló téma ellenére ritka módon vidámnak tűnik, még inkább kihangsúlyozza a gonoszságot. Jó adag szarkazmust él meg az ember, amelyet kíméletlenül körbe fon a pusztáról származó, vidám népzene.

A disszidens szereti a funkcionáriusnőt

A cselekmény a következő: István, a zenész (Friedenthal Zoltán) rögtön a darab kezdetén megvallja egy pszichiáternőnek, hogy vonzalmat érez hétéves nevelt lánya iránt. A felesége iránti vágya már kihűlt. Egy másik párnak is gondjai vannak: Imre (Pintér Béla), aki sikeres néptánctanár, miként azt egy alkalommal ki is mondja, megszállottan szerelmes a meggyőződéses kommunistába, Beába. Imre egy szamizdat újság számára ír cikkeket, zeneileg tehetséges, érzékeny fia pedig gyűlöli az apja új kedvesét. A rendszer már mindenről értesült: tud a „Vasfüggöny” című szamizdatújságról és a zenész pedofil hajlamáról is. A táncházban akad besúgó. Istvánt is beszervezik, ki kell szolgáltatnia a rezsimmel szemben kritikus barátját. Ráadásul egy magas rangú politikus, aki még a Kossuth-díjjal is kitüntetteti, szexuális ajánlatot is tesz neki. Ez az István nem áll jól, egy személyben tettes és áldozat. Végül, amikor már mindenkit tönkretett, akiket szeretett, végzetes cselekedetre szánja el magát.

A gyors befejező jelenet jellemző ennek a színházcsinálónak a rendezésére: ahogyan a gúnyban megmutatja a valóságot. Mint a lovagi játékokban, az ember szeretne felkiáltani: hogy volt! Pintér kritikája gyakran fakalapácsra emlékeztet. A bántalmazási jelenetekre csupán utalás történik, igaz, egyértelműen. Imre fia lekicsinylően mondja a népzenéről, hogy az nagyon gyakran a moll-dallam egyszerű hangzására épít. Ez érvényes a Titkainkra is. Számos, komplex összefüggést gyakran puszta effektusokra egyszerűsít le. Gyakorta túlságosan szájbarágó az egész, máskor pedig naivnak tűnik – és ez különösen ott irritáló, ahol István karakterének jellemzéséről van szó. Ez a barátságos szörnyeteg túl sok együttérzést kap.

Az alkalmazkodók diadala

Ezzel szemben könyörtelenül ábrázolja a megalkuvókat, a politikai bűnözőket és a követőiket. Az ő esetükben okosan és hatásosan veti be a tanmese eszközeit. Csákányi Eszter remekel magas rangú funkcionáriusként, Thuróczy Szabolcs elfogadható besúgót alakít, Szamosi Zsófia meggyőződéses együttműködőt. Az ilyen típusú emberek minden rendszerváltozást túlélnek, sőt egy kis türelemmel még egy újabb, igazi karriert is befuthatnak. A Titkaink konklúziója a reménytelenség, de azért ez nem olyan komoly. (Die Presse, nyomtatásban: 2014.05.20.)

Fordította: dr. Gonda László

Forrás: http://www.szervuszausztria.hu/ausztriakultura/szervuszausztria-pinter-bela-becs-standard-presse-127152.html

Der Standard, Die Presse: Pintér Béláék bécsi sikere

← Newer Posts

Older Posts →

Márciusi és áprilisi jegyek már kaphatók!