Oldal 20 – PBEST – Pintér Béla és Társulata

Parasztopera-rajongók lettünk. Na jó, eddig is azok voltunk, de az Átrium Film-Színház fesztiváljának köszönhetően most már végérvényesen is kijelenthetjük, a Parasztopera korunk egyik legzseniálisabb darabja. Ezt alátámasztja, hogy ötödszörre is ugyanúgy sírtunk, nevettünk és sírva nevettünk. Az öt különböző rendezést látva, mindig más-más dolog ragadott minket magával.

Van olyan előadás, amit megnéznél kétszer? És van olyan, amit akár ötször is? Mi találtunk egyet, és minden pillanatát imádtuk.

Mint ahogyan már korábbi ajánlásunkban olvashattad, az Átrium Film-Színház nemrég gondolt egy nagyot és meghívta a jelenleg futó Parasztopera-előadásokat egy egyhetes találkozóra. Az április 27. és május 4. között zajló Parasztopera Fesztivál keretében öt rendező színészcsapata mutathatta be a közönségnek, hogy milyen is az ő Parasztopera-világuk. Az eredeti, Pintér Béla társulata mellett fellépett a Miskolci Nemzeti Színház, a Szombathelyi Weöres Sándor Színház, a Budapesti Operettszínház és a Temesvári Csiky Gergely Színház is.

Kicsit úgy éreztük magunkat, mint ha az Idétlen időkig forgatásába csöppentünk volna: minden este pontban 7-kor elfoglaltuk ugyanazt a széket, hogy megnézzük ugyanott, ugyanabban a társaságban ugyanazt a darabot, s mégis minden nap valami másként alakult a színpadon. Nem csodálkoztunk, hiszen olyan rendező-egyéniségek keze nyomát érezhettük a történeten, mint Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Földes Tamás és Szikszai Rémusz. Természetesen egyik darab sem jött volna létre Pintér Béla zsenialitása nélkül.

Egyformát másképp

Amikor Pintér Béla Társulata megalkotta a Parasztoperát, talán fogalma sem volt arról, hogy mekkora kincset tesz le az asztalra. Létrehozott egy olyan művet, aminek amellett, hogy súlyos mondandója van, elképesztően egyedi a humora és Darvas Benedek által írt zenei világa is. A társulat hosszú évek óta járja a világot és a magyar alternatív színházi tereket a művel, aminek köszönhetően a mostani előadás is egy összeérett, magabiztos csapatmunka volt – minden téren hibátlan megvalósításban.

Imádtuk Rusznyák Gábor miskolci csapatát, ahol a színészek egytől egyik tehetségesek, mint a nap, és a zenei megformálás is megtalálta azt a prózaian is kifejező éneklést, ami hangilag is minőségi élményt ad. A színészek hibátlan játékának és a kreatív rendezői elemek párosításának köszönhetően rendkívül erős előadást kaptunk a Miskolci Nemzeti Színház csapatától.

A temesváriak előadásában a kreatív díszletelemeket és rendezői ötleteket élveztük leginkább. A darab különlegessége, hogy a szereposztásban helyet kapott egy Halál-karakter, aki néha csak némán figyelte a násznépet, itt-ott belesétált egy idilli képbe, kitöltött pár felest és készségesen segítette a romlás útjára tévedők minden lépését. Elképesztően erős színpadi jelenlétével mindvégig biztosította a libabőr-faktort.

A szombathelyiek Parasztoperája már egészen más miliőben helyezte el a darabot: a tanyavilág szalmazsákjaitól egyenesen a nyolcvanas évek szockó-retro szekrénysoraiig repített, megfűszerezve a jól megszokott Mohás humorral. Mohácsi János nevéhez immáron három Parasztopera-megvalósítás is kötődik; fájt is kicsit a szívünk, hogy nem állították újra színpadra a POSZT-különdíjas, számunkra etalon pécsi előadást, de beláttuk, hogy a nemrég elhunyt Balikó Tamás zseniális és utánozhatatlan apa-karaktere nélkül nem lett volna már a régi. Csillagos ötös volt itt is a díszlet-megoldás: míg a rendszerváltás előtt a pálmafás tapéta tágította ki képzeletünk és házgyári elemekből összeillesztett nappalink terét, itt a panellakásnak megfestett anyagok zártak be minket a történet világába.

Az Budapesti Operettszínház Broadway Stúdiójának előadásában pedig igazán képzett hangokat, nagy pontossággal elénekelt dallamokat hallhattunk. Az Operettszínházhoz nem éppen megszokott módon teljesen puritán díszlet és kellék-minimalizmus jellemezte a darab színrevitelét, ami sokkal nagyobb teret adott a színészi kreativitásnak és a mi képzelőerőnknek is. S mivel csupa fiatal, alig huszonéves a szereplőgárda, még inkább nehezített pálya volt az idősebb karakterek megvalósítása, de ezt a feladatot is szépen vették a stúdiósok.

A Parasztopera-fesztivál előadássorozatának legnagyobb varázsa, hogy nagy dózisban lehettünk szemtanúi annak, mennyire sokat alakít egy történeten a rendező ízlése és a színészek játéka. Az alapművet napról napra jobban megismerve lehetőséget kaptunk arra, hogy a megvalósítási módok zsenialitására koncentráljunk, ne pedig a történetet próbáljuk csak kibogozni – ami egy ennyire részletgazdag mű esetében a legnagyobb ajándék lehet a néző számára.

Izaura a Colosseumban

Bár a történet fonalán egy produkció sem változtatott, a különböző rendezések és színészi játékok révén mégis úgy tűnt, mint ha nem is ugyanazt a darabot látnánk estéről estére. Természetesen azért volt némi dejavu („Te nem idevalósi vagy ugye?”) – érzésünk is. Bár mindig más és más köntösbe bújtatva, de ugyanazokba az emberi gyarlóságokba torkollott esendő karaktereink kis élete.

Nehéz eldönteni, hogy a Parasztopera az Izaurához vagy az Antigonéhoz áll-e közelebb, hiszen a humorral felöltöztetett sorstragédiák legalább olyan közel állnak az antik drámákhoz, mint a szappanoperához. Mindenesetre olyan végletekig fokozott szálak kötődnek (s gubancolódnak) össze, mint szerelem, házasság, megcsalás, vérfertőzés, rablás és gyilkosság. S míg a tálalásnak hála hasunkat fogtuk a nevetéstől, maga a mondandó igen csak megfeküdte a gyomrunkat; újra és újra elhittük, hogy az önfeledt nevetésnek ma este talán nem tragédia lesz az ára.

Forrás: http://legjobboldalad.hu/bekoltoztunk-az-atriumba/

Beköltöztünk az Átriumba

Dramaturg, színész, a Pintér Béla Társulat alapító tagja. A Színház és Filmművészeti Egyetemet “csak” dramaturg szakon végezte el, azonban a 2011-es POSzT-on a Szutyok című előadásban nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat. A Parasztopera Fesztivál kapcsán beszélgettünk vele.

– Tinédzserkori néptáncosi előélet után angol szakra iratkoztál be, majd dramaturg szakra jártál, most pedig doktori iskolában tanulsz, miközben a Pintér Béla és Társulata előadásaiban estéről estére színésznőként is találkozhat veled a közönség. Tudatosan írtál le ekkora köröket?

– Későn érő típus vagyok és szeretek iskolába járni, ezért még most sem sikerült befejeznem a tanulmányaimat. Az angol szak után jártam a Színművészeti dramaturg szakára, és remélhetőleg nemsokára elvégzem a doktori iskoláját (ahol a Pintér Társulatból írja a disszertációját – aszerk.). Mivel most is dolgozom közben és van egy hétéves kislányom, valahogy sokkal tovább tart, mint ahogy kellene. A gimnázium mellett a Jeles András vezette Monteverdi Birkózókörbe jártam, az egyetemi évek alatt pedig többet voltam a Szkénében, mint az iskolapadban. Egyébként sajnálom, hogy színész szakot nem végezhettem. Sok-sok év gyakorlata kell ahhoz, hogy a színművészetis évek intenzív tanulását behozza az ember.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Pintér Bélával?

– A Szkénében az Utolsó Vonal nevű társulat Hamlets című produkciójában Opheliát játszottam először, aztán nemsokára jött Béla első rendezése, a Népi rablét. Nagyon sok alternatív színházi formáció megfordult ott akkoriban, tudtunk egymásról. Ott dolgoztam először az Arvisurával, és így ismerkedtem meg a velük játszó Bélával, aki addigra már tekintélyes színésznek számított abban a világban. A Népi rablétet végig kellett táncolni, és mivel kamaszkoromban néptáncos voltam, lehetett rám számítani, ezért elhívott. A továbbiak mind ebből következtek.

– A színházszerető közönség egy részének körében komoly kultusza, rajongótábora van a Pintér Béla-előadásoknak. Miben rejlik a titkotok?

– Minden történet egyedi, eredeti, személyes, hiteles. A legfontosabb a humor és a tragikum együtthatása. A váratlan társítások. A pontos fogalmazás, a jelenidejűség. Béla képes meghökkentő összefüggésbe helyezni a leghétköznapibb pillanatokat, amiből új értelmezést nyerünk; arra is ráismerhetünk magunkban, azt is megérthetjük, amit addig nem tudtunk megfejteni.

– Hiszel abban, hogy a színház képes megváltoztatni az emberek gondolkodását, jellemét?

– Nem. De elképzelhető, hogy olyan élményt nyújt, amely pozitív folyamatokat indít el. Lélekben, fejben.

– Úgy tudom, a Pintér-darabok annyiban is sajátosak, hogy nem készre írt anyag, hanem csupán húsz-harminc oldalnyi váz alapján kezditek meg a próbákat, a szöveg is, a jelenetek is menet közben alakulnak. Színészi, illetve dramaturgszempontból jó, hogy közösen vajúdtok, vagy inkább nyűg?

– A közös munka mindenkit lelkesít, minden színész beleszólhat dramaturgiai kérdésekbe, mindenki lehet egyszerre kint és bent is. Persze van olyan, amikor úgy érzem, hogy a dramaturg hátráltatja bennem a színészt vagy fordítva; sok feszültséget okoz, hogy folyton véleményeznünk kell valamit, ami még nincs kész, de ha pontosan meg tudjuk fogalmazni a kritikai észrevételeinket, akkor igazán eredményesek tudunk lenni.

– A “balhét” elsősorban Béla viszi el, de színészként és dramaturgként kell-e valamiféle pluszbátorság, elkötelezettség a kemény és politizáló tartalom megmutatásához? Kaptok-e támadásokat?

– Szerencsére nagyon hasonló a véleményünk a politikáról és a politikai színházról is. Fontos, hogy pontos, kíméletlen véleményt alkossunk, de a direkt politizálás egyikünknek sem tetszik. Arra törekszünk, hogy egyéni sorsokat mutassunk be, emberi történeteket, emberi gyarlóságokat. Az egyedi, hiteles történet pedig egyenesen vezet a hiteles, objektív társadalomkritikához. Ezért nem is annyira támadhatóak az előadásaink.

– Rangot jelent a Pintér Társulattal dolgozni?

– Igen. Az ország egyik legelismertebb társulata vagyunk. Sokan szeretnének itt dolgozni. A szakma díjaz, a közönség szeret minket. Tizenhét év alatt húsz produkciót hoztunk létre, ebből tizenötöt repertoáron tartunk. Hónapokkal előbb elfogy minden jegy az előadásokra, rangos nemzetközi színházi fesztiválokra hívnak minket. Irigylésre méltó helyzetben vagyunk, de mindig a folytatásra, a következő lépésre kell koncentrálnunk.

– Ismeritek a törzsnézőiteket? Szerveztek közönségtalálkozókat?

– A színészek nem ismerik a törzsközönséget, mert az már annyira nagyszámú, hogy arányában alig van ismerős, barát, de van egy csodálatos közönségszervezőnk: Bendák Mónika, ő több ezer nézőt ismer név szerint. A hatalmas érdeklődés miatt ez nem is annyira szervezést jelent, inkább kapcsolattartást. Az ő kedvességére, figyelmességére óriási szükség van, mert valóságos harc folyik a jegyekért. Közönségtalálkozóink ritkán vannak. Egyelőre elég, ha jók az előadások.

– Az Átrium Film-Színház Parasztopera Fesztivált rendezett. Egész pályádat tekintve mennyire fontos előadásotok a Parasztopera?

– A Parasztopera a legnagyobb sikerünk a Titkaink mellett. A fesztiválon lesz a 287. előadás. Kezdettől fogva, 2002 óta játszom a darabban, amely alig változott a bemutató óta. A szereposztás is a régi, csak betegségek miatt voltak beugrások.Csodálatos, megunhatatlan élmény. Mindenkinek egyformán jó dolga van benne. Minden fordulat hatással van az összes figura életére. Nagyon szeretem ezt a szerepemet: a szerelmes árvalányt, aki keserű, ironikus humorral éli meg és kommentálja élete fájdalmas, tragikus fordulatait. Az éneklés komoly kihívás számomra, de épp a zene az, ami minden egyes alkalommal megteremti a kellő érzelmi állapotot.

– Milyen jelentőséggel bír számotokra a Parasztopera Fesztivál?

– Örülünk, hogy a közönség ennyiféle verziót láthat. Általában igyekszem megnézni Béla darabjainak az előadásait, mert érdekel, hogyan kelnek életre ezek a szövegek más rendezők, más színészek által, de sajnos most nem lehetek ott mindegyiken, mert a Trafóban Gyévuskát játszunk. Szerencsére többnyire sikeres produkciókról van szó, amelyeket a közönség és az alkotók is nagyon szeretnek.

– Gondolom, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról is lehetnek kellemes emlékeid, hiszen díjazottja is voltál. Az idén a szakma egy részének POSzT- bojkottjától hangos a sajtó. Mi a véleményed erről?

– Mi utoljára a Szutyokkal voltunk a POSzT-on 2011-ben. A díjak egy részét mi, egy másik jelentős részét Mohácsi János Parasztopera-rendezése kapta. Nagy boldogság volt. Előtte is voltunk már többször. Ahányszor ott voltunk, díjat kaptunk. Így azt tudom mondani, hogy a zsűrizéssel, a díjakkal kapcsolatban egy szavunk sem lehet. A válogatásról már más a véleményem. A Parasztopera, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink például nem volt ott a POSzT-on. Más-más okokból. A Parasztopera idején strukturális kérdésről volt szó, akkor még egy másik kategóriába lehetett száműzni egy független előadást, de az utóbbi kettőnél már nyilvánvalóan politikai jellegű megfontolás döntött.

A szakmai és a folyamatosan áradó nézői elismerések feledtetik azt, hogy évek óta nem vehetünk részt a POSzT-on, de ez nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak tartjuk, ahogy most működik ez az átpolitizált fesztivál. Szomorú, kiábrándító. Én egyáltalán nem vagyok harcos, forradalmár típus, a színház közösségi munka, sok embernek kell együtt dolgoznia. Aki képtelen kompromisszumot kötni, az éppúgy alkalmatlan, mint akinek egyáltalán nincs véleménye. Ha előadásokról, szakmai kérdésekről kell vitatkozni, szenvedélyes vagyok, és élvezettel mozgósítok minden energiát, hogy pontosan fogalmazzak, és megtaláljam a legjobb érveket, de a mostani helyzetben elveszettnek érzem magam, és sajnálom, hogy nem színházról van szó. Persze vannak felemelő pillanatok, amikor úgy tűnik, történhet valami, de egyelőre nem látom a végét. Lehet, hogy a Filmszemléhez hasonlóan a POSzT is megszűnik? Vagy baráti találkozó lesz, kritikusok, szakmai részvétel nélkül? Ha nem lesz verseny, nem lesz tétje a találkozónak, ha a meghívottak nagy része kiszáll, akkor odajutunk, amit Béla fogalmazott meg 2012-ben a Krétakör „Szünet nélkül” című konferencián: Vidnyánszky Attila a saját maga által megszervezett fesztiválon átadhatja önmagának a fődíjat, ami nyilvánvalóan őt sem fogja boldoggá tenni.

Egyébként az utóbbi években a POSzT-on csupán a Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum munkájában veszek részt, amely rendkívül nehéz anyagi helyzetben, lényegében lelkesedésből működik, hogy a születendő új drámák, drámaírók útját egyengesse. Annyira kevés támogatásból, hogy egyelőre még senkinek se jutott eszébe politikailag beleszólni.

– Hosszú évekre, akár évtizedekre tervezel a Pintér Társulattal, vagy kalkulálsz azzal, hogy egyszer csak kifogy belőletek az éltető inspirációs erő?

– Szívből remélem, hogy sokáig tart még a közös munka, de örömmel dolgozom máshol dramaturgként és színészként is.

– Ilyen filigrán fizikumba hogy fér ennyi energia? Miből töltekezel?

– Sok-sok szeretetet kapok. A rossz dolgokban pedig előbb-utóbb találok valami abszurditást, valami nevetségeset, ami felszabadít. Ha van időm és süt a nap, futok egy kört a Szigeten.

Forrás: http://www.fidelio.hu/szinhaz/interju/enyedi_eva_az_abszurditas_felszabadit

Enyedi Éva: “Az abszurditás felszabadít”

(…)

Béla Pintér Company’s Our Secrets also looked back at the 20th century in a bid to better understand the current one, in what was perhaps the festival’s most successful blend of theatrical élan and political bite. Setting his story in the folk revival “dance house” subculture of the Budapest 1980s to tell a contemporary tale of abuse of power, playwright/director Pintér’s wonderfully acted, beautifully staged play proved hilarious and horrifying by turns—and fast turns at that, pivoting around its theme of corrupted lives with the effortless precision of a film by Pedro Almodóvar.

Bela Pinter’s “Our Secrets.”The stage comes overshadowed by an enormous reel-to-reel tape player—a canny representation of both the folk music revival and the total surveillance state that neatly evokes and updates a certain ambivalent nostalgia. The action is set in a dance house at the center of the folk revival subculture, where a group of enthusiasts led by expert dancer and singer Imre (played by Pintér) make up a seemingly harmless movement tolerated by the Communist regime, as distinct perhaps from the Goth-like underground music scene, which also finds some fleeting representation here in the play’s subtly drawn characters and lively original score (played variously by actors and the musicians stationed on either side of the stage).

Imre turns out to be editor-in-chief of a certain samizdat paper railing regularly against the regime. Meanwhile, another member of the dance house, folk music collector István Balla Bán (played with hangdog humor and a quiet but wrenching anguish by Zoltán Friedenthal) is tortured by his unnatural attraction to his seven-year-old stepdaughter Timike (played by the sharp and vivacious Éva Enyedi). Although hiding this private shame from his wife and friends, István is helpless to keep it from the ears of the state, which listens in on his psychiatric sessions, and soon finds himself blackmailed into becoming a government informer.

The company displays a remarkable flair, never devolving into mere caricature, even in cross-dressing roles that would end up as pure shtick in lesser hands. Instead, the actors infuse each role with a definite humanity, a recognizable absurdity, vulnerability and violence to which all are potentially susceptible and on which abusive structures of power rely. Mingling humor and tragedy in a deft production enthralling to behold, Our Secrets starkly paints the politics of the present precisely in terms of the buried secrets of the past, namely the unwillingness of subsequent governments to name or discuss the legacy of the widespread network of informers that elevated careers even as it destroyed lives.

Seeing Pintér and his troupe at work once more—the company was represented in three separate productions back in 2013—it’s easy to understand why they currently represent the most financially and critically successful model of an independent theater at work in Hungary and abroad today. Theirs are crowd-pleasing shows in an almost old-fashioned theatrical vein that nonetheless manage to feel utterly fresh, urgent and devilishly intelligent.

(…)

Forrás: http://www.americantheatre.org/2015/04/13/pieces-de-resistance-in-budapest-with-an-emphasis-on-the-resistance/

Robert Avila: Pièces de résistance in Budapest…

Azon ritka kulturális cikkek közé tartozik, amelyeket nem kell reklámozni, anélkül is pillanatokon belül elfogynak a jegyek, Pintér Béla és Társulata ma illő és kötelező, aki nem hallott róla, nem számít kultúrembernek. Parasztopera című előadásuk pedig önálló életet kezdett élni, egyre több színházban játsszák, az Átriumban április végén öt változatot mutatnak be.

– Ezt képzelte magának, amikor a színházat választotta? Egyáltalán: képzelt valamit?

– Hát nem. Mindig zavarba jövök attól a kérdéstől, milyen koncepció mentén vezettem, vezetem a társulatot. Meglehetősen primitív a koncepció: mindig a következő előadásra koncentrálok, hogy az a lehetőségeinknek és a tudásunknak megfelelően sikerüljön. Eddig bevált.

– De ami a színészetet illeti, mire számított?

– A Simon Ferenc Bőripari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolába jártam, és egy barátom barátnője mondta, hogy őt ugyan nem vették föl a Pinceszínházba, de egy srác mondta, hogy a Szkénében is lesz egy felvételi, gyere már el. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Azóta dolgozom itt, tíz évig „csak” színészként, aztán elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy itthon már nem találok mestert, akitől tanulhatnék. Akkor jött a következő lépcső, megpróbálkoztam egy saját előadással.

– Már nem volt elég a Hamlet és a Lear király?

– Akkortájt már boldog-boldogtalan rendezett a környezetemben. Elkezdett motoszkálni egy majdani előadás víziója, aztán éreztem, hogy lassan ezt érdemes leírni, pályázni vele, vágjunk bele.

– Elképzelhetetlen, hogy a Pintér Béla és Társulata Shakespeare-t és Moliere-t játsszon?

– Nem elképzelhetetlen, de lehet, hogy az nekem nem is menne. Hogy nem véletlenül készítem a saját darabjaimat.

– Nem is kérték föl normális…

– Ahaha…

– Úgy értem, nem alternatív társulattól, hogy rendezzen valamit?

– Nemet szoktam mondani, mert ez az én életművem, a művészi ambícióimat, színházi életemet maximálisan kielégíti a társulat. Plusz, ha engednék ezeknek a csábításoknak, az az idő, amit egy rendezés elvenne, esetleg a saját darabokhoz hiányozna.

– Melyik a legjobb Pintér Béla-darab?

– Hármat tudok mondani, amelyet kevésbé szeretek, amik nem sikerültek, le is vettük őket. Az összes többit szeretem, máskülönben nem játszanánk őket. A meghívások vagy a kritikák tükrében a Parasztopera és a Titkaink az, ami kiemelkedik a húsz bemutató közül.

– Miért a Parasztopera döntötte ki elsőként a színház falát, miért azt kezdték el más társulatok is játszani?

– Szerintem azért, mert van benne kilenc olyan karakter, ami mindegyik színésznek ügy, mindenkit motivál. Jól eltrafáltuk annak idején. A zene nem gagyi musical, az erdélyi muzsikának megvannak a mélységei, mégsem kell hozzá zenei pallérozottság, hogy az emberek élvezni tudják.

– Amikor írta a darabot, tudta előre, hogy most egy fordított Oidipusz készül, vagy csak menet közben vette észre?

– A forma volt az elsődleges motiváló, az erdélyi népdalokat akartam úgy összerakni, hogy egy opera áriáit képezzék. Aztán nagyon hamar felötlött ez a történet, amit a nagymamámtól hallottam.

– Érdekes, az én nagymamám nem mesélt ilyeneket.

– Nem úgy kell elképzelni, hogy leültünk a tűz mellé, aztán nagymama most regölt valamit. Pintér nagymamáék egy tanyán éltek Szabadszállás és Fülöpháza között, ez a mai napig nagyon elhagyatott vidék. Mikor ezt a történetet mesélte, nyár volt, mentünk ki valami Krisztus-kereszthez, és akkor elmesélte, hogy jött haza a koma, és nem ismerték meg a szülei, aztán éjszaka baltával szétcsapták a fejét. Másnap jöttek a szomszédok, hogy na, boldogok vagytok-e, megjött a fiatok, mire mindketten megzavarodtak. Nagyjából így mesélte a nagymamám.

– Színészekre ír, aztán a darab kikerül a társulatból. Nem idegesítő, hogy a darab elkezd önálló életét élni, és már nincs beleszólása az eseményekbe?

– Amikor a kezünkben marad az anyag, minimálisan ugyan, de mindig keresem estéről estére, hogyan lehetne kicsit alakítani, pontosítani. Egy-két szót betoldunk vagy kihúzunk. Ha valaki más állítja színpadra, vannak nehéz pillanataim a nézőtéren, néha úgy érzem, most valamit nagyon elrontottak. De aztán a jó megoldások feledtetik ezeket a perceket. Jó látni, ahogy a nézőket beszippantja az előadás, az a lassú spirál hirtelen vinni kezdi a közönséget magával.

– Nem ez a módszer volna a normális? Már hogy színdarabokat azok írnak, akik a társulattal élnek, játszanak, rendeznek, színházi emberek?

– Nem, nem. Bár szerencsésnek tartom ezt a formát. Az én írói kvalitásaimat elég sokan megkérdőjelezték, mondták, hogy író is kellene a társulathoz. Akkor is azt gondoltam, hogy az előadások nagy többsége működik. Mintha egy zeneszerző délután megírná a partitúrát, és este kipróbálhatja a zenekarral, hogy sikerült-e. A kortárs darab íróknak többnyire ez nem adatik meg, pedig nagy segítség volna így dolgozni.

– Akkor a színházból viszik majd ki a temetőbe? Nem fog majd az elefántcsonttoronyból darabokat dobálni a világnak?

– Igazából elégedett vagyok azzal, ami most van. Ha így maradna, az nekem rendben volna.

– De nem volna jobb beköltözni a falak közé, véget vetni ennek a romantikus szegénységnek? Ha volna egy Pintér Béla Színház, ahol a darabokat az igazgató-rendező írja, a saját társulata számára, amelyben ő is játszana.

– A dolgok mai állása szerint működne, meg tudnánk tölteni estéről estére, van hozzá repertoárunk is. Ha valaki azt mondaná, hogy rendelkezésünkre bocsátaná mindezt, nem biztos, hogy ellen tudnék állni.

– Kidőlnek közben a harcostársak, egymás után szűnnek meg az alternatív társulatok. Ez mit jelent? Fogy a konkurencia, vagy hogy előbb-utóbb…

– Persze. Előbb-utóbb. Ez ellen az ember annyit tehet, hogy koncentrál az adott estére, és figyel, hogy hosszú távon a majdani bemutató minél magasabb színvonalú legyen, minél fájdalmasabb, humorosabb, pontosabb. Talán leszünk annyira bátrak, hogy ha kell, kimondjuk: ez ennyi volt, keressünk valami más formát, amelyben érvényesek lehetünk.

Forrás: http://nol.hu/kultura/nem-biztos-hogy-ellen-tudnek-allni-1526511

Baltával csapták szét a fiuk fejét – interjú Pintér Bélával, nol.hu