A jelen fontosságáról, a zabolázatlanságáról és a tündöklő középszerről beszélt, mi Kaposvárról, Spinoza-beli koncertjéről kérdeztük és Pintér Béláról.

magyaranarancs.hu: Pintér Bélánál mondhatni művészi otthonodra leltél. Milyen a közös munka?

Csákányi Eszter: Az élet gyönyörűen osztja le a lapokat. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy milyen érdekes lenne ez a találkozás. Mindig is voltak, akik érdekeltek engem. Hihetetlen mámor és öröm, hogy egy ilyen magas művészi igényű társulattal dolgozhatom. Az is nagy energiákat ad, hogy kíváncsiak rám. Attól más a munka Bélával, hogy saját maga írja, tervezi, rendezi az előadásait, és nem utolsósorban játszik is bennük. Talán jobban megköveteli a fegyelmet, a szigort, a pontosságot. Zabolátlan ember vagyok, be kell terelni engem.

magyaranarancs.hu: A megzabolázásod Schillinggel kezdődött a Krétakörben.

CSE: Nem, ez egy folyamat attól a pillanattól, amióta színpadon vagyok, Kaposvár óta. Nekem mindig a jelen a fontos. Az, hogy az ember hol tart, abban a múltja is benne van.

magyaranarancs.hu: A késői Kádár-kor világát idéző Titkaink a tizenöt éves Pintér Béla és Társulata csúcspontja. Mit szólsz ahhoz, hogy mégsem válogatták be az idei Posztra?

CSE: Szomorúnak tartom. Annyira friss, ütős előadás úgy tartalmilag, mint képileg, zeneileg, színészileg. Szerintem az évad egyik legerősebb előadása. Rég játszottam olyan darabban, ami ennyire izgatná a szakmát is. A debreceni Deszka fesztiválon a csilláron is lógtak, őrületes siker volt. Meghívták az egyik legrangosabb összművészeti fesztiválra, a Wiener Festwochenre olyan rendezők alkotásai mellett, mint Michael Haneke. A Titkaink egy igaz, fájdalmas komédia. Egy pedofiltörténettel foglalkozik, és az ügynökkérdésen túl a soha el nem számolással, felelősség nem vállalással, ami minden kormány idején megoldatlan probléma.

magyaranarancs.hu: Az általad megformált Pánczél György elvtárs kísértetiesen emlékeztet Aczél Györgyre…

CSE: Igen, de én Pánczél Györgyöt játszom, nem Aczél Györgyöt.

magyaranarancs.hu: Vannak emlékeid az aczéli kultúrpolitika időszakából?

CSE: Természetesen elméletileg kéne, hogy legyenek emlékeim, de gyakorlatilag nincsenek. Nagyon fiatal voltam. Kaposváron tulajdonképpen mindent lehetett csinálni a hatalmi rendszer ügyes kijátszásával. Mire kiderültek a dolgok, egyértelműen országos hírű színház lett, ezért veszélyes lett volna bármilyen retorzió. Az Állami áruház vagy a Marat halála körül volt botrány. Az emberek csak látni akarták az előadást, és mivel a színházak felkészületlenek voltak és féltek, ezért kiterelték a rendőrséget. Mi, színészek, az öltözőablakon húztuk be a kíváncsi nézőket. Hihetetlenül bátrak voltunk.

magyaranarancs.hu: Ma más a színházcsinálás tétje számodra?

CSE: Az soha nem fog változni. Nekem a színházcsinálás mindig a pillanat művészete, és nem foglalkozom az új játékszabályokkal. Fájdalmasnak tartom, hogy most a „tündöklő középszer” kap hangsúlyt. A lényegen ez nem változtat, mert vannak olyan kőszínházak is, amelyek megpróbálnak ellenállni, továbbvinni a saját minőségüket. Ez még jobban összekovácsolja az embereket. A függetleneket folyamatosan lenullázzák, egyre kevesebb pénzt kapnak. Az a harmincötmillió, amit a Pintér Béla és Társulata kapott, évi egy produkcióra elég.

magyaranarancs.hu: A Jövedelmező állással visszatértél a színházi bölcsődbe, Kaposvárra. Kukuskinné figuráján keresztül a pénzemberek kíméletlenségére reflektálsz.

CSE: Nem volt egyszerű szembesülnöm a múlttal, az érzelmeimmel, elvégre tizenkilenc évet töltöttem a Csiky Gergely Színházban. Akkor az ország egyik legjobb színháza volt. Egy korrupt, érdekhajhász nőt játszom a Jövedelmező állásban, de számomra mindig az ember a fontos. A legutolsó jelenetben, amikor elmegy a gyerekéhez egy nyomortanyára, megszólal benne a kétségbeesés, hogy nem ilyen életet szánt neki. Méhes László rendező nem akarta aktualizálni a darabot, hiszen annyira aktuális. És visszatért a régi reflex, mert ahogy ültem az olvasópróbán, és valami kapaszkodót kerestem a szerephez, hirtelen eszembe jutott Tocsik Márta. A bírósági tárgyalás képe, ahogy kiint a fotósoknak. Ez a rideg, számító nő hihetetlenül segített a szerep megformálásában.

magyaranarancs.hu: Mi motivált abban, hogy a civil lényedet intim közelségbe hozd a nézőkkel az új önálló estedben?

CSE: Többek között a monodrámák és az önálló estek azért születnek, mert keveset hívnak játszani. És nem utolsósorban összegyűlik az emberben egy rakás mondanivaló. Szomorú az idősödő színésznők helyzete Magyarországon. A hét asszonya is úgy született, hogy felolvastam Parti Nagy Lajos novelláját, és felvetettem neki, hogy csináljuk meg színpadon.

magyaranarancs.hu: Hogyan jött az ötlet, hogy az Akit az Istenek szeretnek című Weöres-versből rap változatot készíts?

CSE: Ez egy régi történet, a Krétakör zenekarral játszottam ezt a Bëlga-számot. Egy gálaesten adtam elő először baseballsapkában.

magyaranarancs.hu: Az ovis kislánytól a szerelmes nőn át az öregedéstől félő asszonyig a saját életeddé állnak össze a dalok.

CSE: Igen, Zöldi Gergellyel, az önálló műsoraim fő keresőjével és tanácsadójával állítottuk össze az anyagot, és beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha az Akit szeretnek pár évig menne, aztán készítenénk valami újat. Ez a műfaj kiapadhatatlan. Van hozzá kedvem, meg energiám is. Ami izgat az előadásban, az az improvizálás és az együttlét a nézőkkel.

magyaranarancs.hu: Amióta szabadúszó vagy, végképp kilógsz a sorból. Nagyobb köröket kell futnod, mint másnak?

CSE: Nekem mindig többet kell dolgoznom. Valahogy minden meg van csavarva nálam. A Kossuth-díjamat sem tudtam átvenni, mert éppen Berlinben játszottuk a Sirájt. Nyolc hónapra születtem, ami az orvosok szerint a legveszélyesebb. Rögtön kaptam egy bőrfertőzést, teljesen lemaródott a bőröm. Senki nem hitte, hogy túlélem. Anyám mindig azt mondta, hogy nagyon életben akartam maradni. Túlmozgásos lény lett belőlem. Ameddig egészséges vagyok, nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak. Most május van, és még nem látom előre a jövő évadot, de nem vagyok elkeseredve. Alapvetően tisztában kell lenni a helyeddel és a szerepeddel az életben. Nincs értelme hazudni. Megtanultam elfogadni magamat. Csak azt sajnálom, hogy ahogy az ember öregszik, egyre jobb lesz, és pont akkor nem gondolkodnak benne.

magyarnarancs.hu: Önjárónak kell lenned?

CSE: Nem tudom másként csinálni. Sokszor úgy érzem magam, mint egy hegymászó. Pezsdítő dolog figyelni, hogy mi van a világban. Szerencsére nem apadok ki az ötletekből. Hála Istennek az Elnöknőket és A hét asszonyát is játszom a Katonában, Pintér Béla gondolkodik bennem, Orlai Tiborral is dolgozom. Tavaly nyáron két nagyon jó filmet forgattam, a Swinget és az Utóéletet. És várom a felkéréseket!

Forrás: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/csakanyi-eszter-szineszno-90096

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=8MT4v7wJF3M

Az idén Pintér Béla színész, zenész, drámaíró, rendező vehette át az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Drámák című gyűjteményes kötetéért – ami meglepő és örömteli döntés a rangos irodalmi zsűritől. Meglepő, mert Pintér Béla nem tartja magát írónak, ugyanakkor örömteli, mert az 1970-ben, Bu­da­pes­ten született rendező valóban saját maga írja a színműveket, amelyeket a saját társulatával adnak elő, hosszú évek óta nagy sikerrel.

Mások sokáig, olykor napokig töprengenek azon, hogy milyen képet vá­lasszanak, melyik festmény az, amely régóta izgatja őket, amely fontos nekik az életük szempontjából. Te viszont, amikor elmeséltem, milyen típusú beszélgetések ezek, azonnal ezt a festményt említetted. Ennyire fontos ez a kép Neked?

P. B.: Szeretem ezt a festményt, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című előadásomat egyebek között ez a festmény inspirálta. Amikor 2007-ben az Anyám orra szerepelt a brüsszeli Kunst Fesz­ti­vá­lon, eredetiben is megnéztük a múzeumban. Akkoriban készültem a fent említett előadásra, amely Jézus életét, a négy evangéliumot dol­goz­za fel – feltételezve, hogy Jézus nőként, lánymessiásként jelenik meg a mai, vagyis az akkori Magyarországon.

A havas tájjal különösen szép kép ez, mozgalmas, életteli festmény, amely ráadásul nagy újdonság lehetett 1566-ban az ábrázolás módja miatt is. Mi fogott meg rajta mindebből? Elsőre a szépsége, a hangulata? Vagy azonnal megragadott talán a merészsége, az, hogy Brueghel nem idealizált, profán módon, egyszerű, hétköznapi emberekként ábrázolta Máriát és Józsefet, akik csak azzal tűnnek ki a népszámlálásra érkezők és a faluban serénykedő parasztok közül, hogy a kép középpontjában vannak?

P. B.: A kép szépsége mellett a gondolati játék merészsége, a parafrázis szellemessége, a mitikus történet személyessé tétele volt a legfontosabb számomra. Ez az egyetlen előadásom-darabom, amely nem eredeti, nem saját történetet dolgoz fel. Tulajdonképp az egyetlen kakukktojás. Az összes darabomban megjelennek ismert motívumok, irodalmi párhuzamok, idézetek, áthallások, de ez az egyetlen szövegem, melyben nem változtatom meg a „történelmet”, a történetet. A nézők számára egyértelmű, hogy mi lesz a vége, mik a főbb fordulatok, azon van a hangsúly, hogyan mesélünk, mik az apró eltérések, hogyan tesszük magunkévá az emberiség egyik legalapvetőbb toposzát.

Ha ma ránézel, ma is ugyanezek az érzések elevenednek meg, mint akkoriban? Vagy ma más miatt fontos? Milyen történet ez ma Neked?

P. B.: A kép ma is ugyanezt jelenti, az előadással kapcsolatban talán az volt érdekes, hogy külföldön, Brüsszelben vagy Lisszabonban például nagyobb hatása, nagyobb sikere volt. Mintha jobban ismerték volna a négy evangéliumot, mintha fontosabb lett volna ott ez a kísérlet a történet modernizálására. Itthon sokan nem értették, miért nyúltam ehhez a témához. Nem érezték azt a zsigeri erőt, motiváltságot, mint a többi darabunknál. Ezért (és persze a 16 darabból álló repertoárunk nagysága miatt is) viszonylag ritkán játsszuk, de számomra most is fontos, mint ez a kép és mint Bulgakov regénye, A Mester és Margarita, valamint Grotowski Apocalypsis cum figuris című előadása, melyek szintén az inspiráció alapjául szolgáltak.

Augustus császár rendelte el a népszámlálást, de közben ez egy mozgalmas falusi életkép, a parasztok élik a mindennapjaikat. Akár történelmi dokumentumként is nézhetjük ezt a képet, mint Brueghel több festményét is, nem? Tetszik Neked ez a részletgazdag realizmus?

P. B.: Nagyon tetszik, bizony. Szeretem azokat a műveket, melyek nem csupán absztrakt érzéseket hívnak életre, hanem történetet is mesélnek.

Brueghel a bibliai és mitológiai témákat is paraszti környezetbe helyezte, talán emiatt is szereted ezt a képet, hiszen sokáig néptáncos voltál. Láttam, ahogy például a Magyar Elektrában gyimesit táncoltál. A nagyszüleid parasztok voltak, ahogy ezt többször elmondtad már – mit jelent ma Neked ez a népi, paraszti kultúra?

P. B.: Az előadásaim nagy része táplálkozik a népi kultúrából. Én magam rengeteg népdalt ismerek, tudok valamennyire táncolni és népi bőgőzni, tehát nemcsak távoli rajongója, hanem aktív fogyasztója is vagyok a magyar népi kultúrának. Gyerekkorom meghatározó élményei a tanyai összejövetelek, disznóvágások, nagyapám citerázása, édesanyámék nótázása. Az Arvisurában tizenhét évesen újra találkoztam a magyar – főként az erdélyi magyar – népi kultúrával, akkor kezdtem táncházakba járni. Ez volt a második szakasz, immár felnőtt fejjel, pesti fiatalként szívtam magamba a népi kultúrát. A harmadik fázis azóta is tart – az előadásaimban felhasználom, újrafogalmazom, feldolgozom azt, amit mostanra megismertem, begyűjtöttem.

Mennyire fontos Neked a hagyomány, miként lehet a hagyományból ma modern, új műveket teremteni? Jó példa erre sok rendezésed, akár a Parasztopera, hogy a paraszti kultúra kapcsán a szónál maradjunk, de van erre számodra valamilyen megfogalmazható irány, amit követsz?

P. B.: A lényeg az, hogy élő maradjon a hagyomány, hogy ne mereven, ne patetikusan nyúljunk hozzá. Ne halott anyagként kezeljük. Amit jól ismer és nagyon szeret az ember, azzal merészebben tud bánni. A tudás, a felhalmozott ismeretanyag segít abban, hogy változtassak, hogy akár „szemtelenül”, akár „tiszteletlenül” kiragadjam azt, ami nekem ma izgalmas, és új értelmet adjak neki. Természetesen az eredeti szellemében, az eredeti bölcsességét, humorát követve.

Brueghel kitűnően rajzolt, ez látszik a festményein is, sokszor szatirikus vagy groteszk műveket rajzolt, emiatt is közel áll hozzád? Az előadásaid alapján fontos Neked az irónia és a humor – ez hogyan jelenik meg ezen a képen? Van humor ezen a festményen is?

P. B.: A humor rendkívül fontos számomra. A tragikumot is csak humorral, azon keresztül, annak segítségével tudom átélni, megmutatni. Számomra ez realizmus, életszerűség, hitelesség. Nem hiszek a tisztán tragikus pillanatokban. Ha menthetetlenül komolyan vesszük magunkat a színházban, különösen nagy a veszély a pátoszra, a giccsre. És ha már a komikum-tragikum szembenállását említem, akkor máris ott vagyunk a kontrasztnál, az ellenpontozásnál, amely lényegi mozgatója minden előadásomnak, és a képnek szintén, ahogy nézem. A drámai, a tragikus a hétköznapival; a gyilkosság a rendíthetetlen életszeretettel, a természet erejével, újjászületésével ütközik. Az arányok, a nézőpontok állandó változásban vannak, és ez új megvilágításba helyezi, újra átélhetővé teszi a régi, sokszor ismételt, sokak számára elkopott történetet.

Eszéki Erzsébet

Forrás: http://www.pestimusor.hu/index.php?sect=art&alsect=cikk&id=6810

Rajongótáborában csóró bölcsészhallgató, start-up-okba fektető tőzsdeguru, társművész és jaguáros kommunikációs igazgató egyaránt akad. Társulata 1998 óta zsúfolt nézőterek előtt játszik, darabjaikkal sorra aratják a hazai és külföldi fesztiválsikereket. A szókimondó előadásairól híres színházi fenegyerek szerint a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókhoz.

Előadásaid politikai hangulatjelentéseknek is beillenének. A friss Titkainkban az ügynökkérdést boncoljátok, de még a várandóság körül bonyolódó 42. hétben is kap az egyik színész-szereplő színházat, csak azért mert együtt focizik a potentátokkal. Izgat a közélet?

Igen. A 2010-es választások előtt például a Jobbik előretörése ihlette a Szutyok című előadás vázát. A történet egy kevésbé szeretett gyermekről szól, aki ordas eszmék követője, gárdista lesz. Megpróbáltam egy hiteles verziót írni arra, milyen motiváció működtethet egy ilyen lelki folyamatot, fordulatot. A 2011-es Kaisers TV, Ungarn-t a fülkeforradalom inspirálta. Hogy a választások megnyerése után azt szajkózták, hogy forradalom történt. Felmerült bennem, mit szólna ehhez Petőfi Sándor, aki az életét áldozta a forradalomért. A 42. hétben pedig mellékszál, hogy a Boci nevű színész megkapja a Füst Milán színházat, csak azért, mert együtt szokott focizni a srácokkal. A próbák során ez a mondat vita tárgya volt, de végül benne hagytuk. Ráadásul ez aztán végképp általános, oldalfüggetlen motívum, hiszen a politikusok balról-jobbról meghálálják, ha egy ismertebb művész kiáll mellettük a kampányban. A baj csak az, hogy a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókba.

Ha beszállnál, neked is jutna egy színház?

Képtelen lennék kiállni egy politikai rendezvényen a tribünre. A színházban szerintem így is elég bátran fogalmazunk, ott megmutatjuk, hogy mit gondolunk. Ez a dolgunk. A mi színházunk egyfajta nemzeti színház, kortárs és magyar, ahová a produkció miatt járnak a bal- és jobboldali érzelmű nézők. A színházon kívül viszont ódzkodom bármiféle, nem szakmai megnyilvánulástól.

A konzervatívnak nevezett sajtó mégis a liberálisokhoz sorol.

A színház természeténél fogva liberális. Ez a világ a nyitottságról, az átlényegülésre való képességről szól. A hatás egyik lényege az azonosulás, ez szabadság, szabadelvűség nélkül nem megy. Persze tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden oldalon vannak idióták és a korrupció is pártsemleges. A Heti Válasz nemrégiben a politizáló színházakról értekezett, de a mi előadásainkat nem, csak azt a mondatomat idézték, miszerint az előző kormányzat pénzt adott a függetleneknek, a jelenlegi pedig témát. Kétségtelen, hogy bőven akad manapság téma, amit szerintem ki is kell használni. Nem mehetek el mellettük, csak azért mert félek a következményektől. A Szutyok című előadásunkat például épp baloldalról kritizálták, mert voltak, akik úgy értelmezték, mintha áldozatot csinálna a gárdistából. Holott ő maga feszíti túl a húrt, mint azt a jobbikos képviselő is tette a parlamentben, a zsidók megszámlálását követelve.

Nem gondolod visszásnak, hogy állami forrásokra is igényt tartasz?

Amíg kultúrára, színházra megy pénz, addig a függetlenek is kell, hogy kapjanak. Ha majd a Nemzeti Színház nem kap, akkor mi sem kérünk. Jelenleg is 60 százalék a saját forrásunk, és csak a fennmaradó részt pályázzuk meg az államnál. Mindehhez persze bővített évadban, szeptembertől júniusig játszunk, és az elmúlt tíz évben nem volt nézőgondunk, még úgy sem, hogy jegyárat kellett emelnünk.

Darabjaidban minduntalan szembesíted a közönséged a provinciális magyar rögvalóval is. Emlékezetes volt például a 2007-es Árva csillagban az a figura, aki öltönyt viselt ing nélkül, hozzá gumicsizmát és „honfoglaló” nemezsüvegben tartott számítástechnikai és politikai fejtágítót hízósertéseknek. Ennyire suttyók volnánk?

A honfoglaló nemezsapkát gyönyörűnek tartom, de amikor meglátom ma egy budapesti utcán, azt már röhejesnek. Az öltönyös, gumicsizmás prosztóságra, vagy ha úgy tetszik, a nyomorúságból és szerencsétlenségből fakadó ízléstelenségre való reflektálás pedig az önkritika és a humor része. A fent említett figura épp a motívumok szürreális halmozásától válik szórakoztatóan reálissá, ismerőssé. A humor, a gúny mellett az irónia és az önirónia is elengedhetetlen számomra. A felsőbbrendűség érzése, a lenézés nem gyógyító, nem elemző, értelmező attitűd, felszínessé, unalmassá is teszi a darabot. Kontrasztra viszont mindig nagy szükség van a hatás elérése érdekében. Azokat a pillanatokat tartom a legértékesebbnek, amikor tragikum és komikum, nagy és kisszerűség egyszerre van jelen.

Színészeid ugyanakkor nem a stand up-os, rádiókabarés műparasztot hozzák, nyírségi (más darabokban erdélyi, kunsági) tájszólásuk például szinte tökéletes. Ezzel és az előadások szerves részét képező népzenével, illetve a műdalokkal, magyar nótákkal ellenpontozod a gúnyolódást?

Én már a VII. kerületben születtem ugyan, anyukám viszont kecskeméti, apám pedig Kerekegyháza mellett egy tanyán nevelkedett. Sokat voltam nagyszüleimnél, nagyapám tudott citerázni, a család többi tagja meg szívesen nótázott, különösen disznóvágáskor. Nagy hatással volt rám a táncházmozgalom, az erdélyi népi kultúra. Az egy lagzit elbeszélő, Népi Rablét című első darabunkat, azokkal a kollégákkal hoztam létre, akik tudtak néptáncolni. A színházban az ember az eredetit, az autentikusat keresi, én ezt a népi kultúrában találtam meg, ez az egyik legfontosabb kifejezési eszközöm. Az élő (nép)zene így az előadások szertartásosságát is segíti, bár hangsúlyozom, profán szertartásokról van szó.

Nem inkább táncos-zenés kabarék, ríkató-kacagtató commedia dell’arték?

Minden előadásunkban szabadon keverjük a stílusokat, hangnemeket, erős váltásokkal dolgozunk, de jó esetben végül egységes, csak ránk jellemző stílus alakul ki. A formabontás nem cél, mindig a történethez idomul a forma, ezért nem annyira kísérletezünk, inkább a klasszikus formákat, elemeket használjuk, alakítjuk a saját ízlésünk szerint. Ugyanakkor jobban szeretem a néző képzeletét megmozgató filmes vágásokat, mint azt a kőszínházakban ma is gyakran alkalmazott jelenetváltást, amikor elsötétedik a színpad, és a díszletesek átrendezik a színt. A nem feltétlenül lineáris, de mindenképp követhető történetmesélés az (élőbeszédszerű) szövegközpontúság is jellemző ránk. Van, aki arra sarkall, hogy kevésbé verbális előadásokat hozzak létre, mert azokat jobban lehetne utaztatni. A nemzetközi fesztiválpiacon kelendőbb a szavak nélküli színház, de a dolgok jelenlegi állása szerint, szükségem van a szavakra.

Akkor miért nem csemegézel a drámairodalom klasszikusaiból?

Amíg vannak ötleteim, addig nem nyúlnék klasszikusokhoz. Ráadásul olyan sok remek alkotó van, akik nagyszerűen megoldják ezt a kihívást, és megtalálják a százéves művek aktualitását. Szerintem annak örüljünk, amíg nekem eszembe jutnak dolgok és nem nyúlok a klasszikusokhoz.

S mit vesz le a sajátosan magyar témákból a külföldi közönség?

Kint derül ki, hogy amit itthon belterjes aktuálpolitizálásnak gondolunk, az más olvasatban univerzális is lehet. A Szutyoknak például Bernben és Minszkben is állva tapsoltak. Talán mert nem tézisdrámáról, hanem egyéni, családi, sorstragédiáról van szó – a gárdista-sztori csak egy rétege –, és bárhol megtörténhetne, akár egy svájci vagy egy fehéroroszországi faluban is. Bern épp tele volt szélsőjobbos, a svájci zászlót taposó fekete lábakat ábrázoló plakátokkal, amikor ott jártunk. Svájc zsidói és cigányai a bevándorlók. Minszkben talán a diktatúra is szerepet játszott a sikerben. Hogy mi valamiféle szelepfunkciót töltöttünk be a tavaly őszi színházi fesztiválon.

Vannak, akik Pintér Bélának itthon is efféle szerepkört szánnának?

Egy diktatúrában talán, de most még másról van szó szerencsére.

Tartasz attól, hogy a választások közeledtével elszabadulnak az indulatok, és a ti valamelyik előadásotokon botrányt gerjeszt majd egy sértett néző?

Már a 2000-ben készült, szektásokról szóló Sehova kapuja óta tartok ettől. Hogy mondjuk, valamelyik kisegyház hívei az előadás közben testületileg elkezdenek megátkozni. S bár eleddig nem történt ilyesmi, a többi előadásunkkal kapcsolatban sem vagyok nyugodt.

A függetlenek közül Schilling Árpádtól Mundruczó Kornélon át Bodó Viktorig többen csinálnak színházat külföldön is. Téged nem hívnak?

Macerás lenne a fordítás miatt. Ők nem saját szöveggel dolgoznak, én viszont igen. Erősebb a nyelvi korlát. Persze biztos működne, ha kellene. Amíg lehet, addig én itthon szeretnék előadásokat létrehozni.

Forrás: http://vs.hu/szinhaz-termeszetenel-fogva-liberalis-beszelgetes-pinter-belaval-0216

Pintér Béla Társulata Titkaink címmel mutatta be a Kádár-érában játszódó új előadását a Szkéné Színházban. A csapat névadója – írója és rendezője is a darabnak – ellenzéki néptáncost alakít, akit a múlt rendszer „kottája” szerint buktat le ügynöknek beszervezett barátja. A színjátékban nyíltan szó esik mindarról, amiről még ma is inkább hallgatni szokás. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Privát tapasztalatok ösztönözték a darabra?

A Nyitrai Színházi Fesztivál indított el egy ügynöktémát körüljáró projektet, amelyben mi is részt vettünk volna, de aztán túl szűkre szabták az előadás időtartamát, a résztvevők létszámát, ezért kiszálltunk. Ám a téma már annyira foglalkoztatott, hogy meg akartam csinálni, önállóan, korlátok nélkül.

A sztori hátterét adó táncházmozgalom egykori tagjaként alapozta meg tudását?

A nyolcvanas évek végén kezdtem a néptáncot. Az „alulról szerveződő” mozgalom akkoriban már nem volt gyanús. De az „öregek” sokat meséltek a hetvenes évek történéseiről. Utána is olvastam. Ezekben a szűkebb közösségekben általában tudták, ki jelent róluk. Az már más kérdés: ki lehetett önkéntes, kit zsaroltak meg.

Darabjában népzenekutató válik zsarolhatóvá, pedofil hajlamai miatt. Belső gyötrődései mellett a néző arról is képet kap: miként győzik le ösztönei az intellektusát. Konkrét sztori?

Írói fantázia. Eredetileg arra gondoltam: elég megmutatni, miként tudatosul benne a problémája anélkül, hogy a vágyai legyőznék. Próbák közben kiderült: ha csupán ennyi történik, és nem lépi túl a normalitás határait, akkor a történet elveszíti az igazságát.

Bűnbeesésének folyamata összetett karaktert rajzol ki. A beszervező táncoskollégát szimplább indulatok vezérlik.

Az ügyetlen táncos, Szujó figurája nem meggyőződésből, eszmei megfontolásból vadászik „a rendszer ellenségeire”. Saját tehetségtelensége frusztrálja. Azért áll bosszút. Van erre példa a jelen színházi életében is.

A darab név szerint említi a Kádár-rendszer néhány aktív tagját, aki „más zászló alatt” ma is részese a hétköznapoknak. Például Pintér Sándor belügyminisztert. Esetleges következményeit tekintve: ez nem rizikós?

A mi történetünk szerint – ahogy a záróképből kiderül – a rendszerváltás után a meggyőződéses kommunista államtitkár lesz, az egykori tartótiszt pedig miniszterelnök-helyettes. Ami persze a való életben is ismert jelenség, miközben az érintettek általában csak megvonják a vállukat. Azt gondolom, ha foglalkozunk a témával, akkor semmit sem szabad gyáván kihagyni. A köpönyegforgatás vérlázító gyakorlatáról is szólni kell.

Társadalmunk „részproblémáit” feszegető korábbi előadások után most elérkeztek egyfajta „eredettörténethez”. Alkotóként nem érzi korlátnak, hogy közéleti viszonyaink rendre meghatározzák a témaválasztást?

Hogy ne váljon egysíkúvá, demagóggá a mondanivaló, a közéleti viszonyokat a Titkainkban is – a többi darabunkhoz hasonlóan – az egyén szemszögéből láttatom. A politikai erőktől vezérelt manipuláció áldozata, az egyén az érdekes.

Amely politikai erők ugyanakkor akadályozzák az egyén tisztánlátását: az egykori ügynököket a hatalomba szavazzák, a darab megrontott kislánya felnőve alapítvánnyal állít emléket megrontója népzenei munkásságának. Kisülhet ebből bármi jó?

A gyávaság, birkalelkűség a volt a kelet-európai országok frusztrált lelkű társadalmainak általános problémája. Okai között ott vannak a vesztes háborúk, a kommunizmus évtizedei. Generációkra megnyomorították az embereket. Ezt a helyzetet állandósítaná, ha mi sem próbálnánk meg feldolgozni ezt a saját eszközeinkkel.

Mennyiben motiválja az önök bátorságát, hogy idén tizenöt éves társulatuk – számszaki mutatók szerint is – a független szcéna legmeghatározóbb csapata?

Továbbra is támadhatóak vagyunk politikailag. Ránk lehet fogni, hogy a liberálisok szekerét toljuk. Értő elme persze másként, többrétűen értelmezi az előadásainkat. Mindenesetre eljutottunk odáig, hogy ha megpróbálnának megszüntetni, ellehetetleníteni, az botrányt generálna. De most éppen más az irány: csökkentették a független színházak támogatását, ám idén már nem csupán kiírták a pályázatokat, hanem még a pénzt is időben megkaptuk. Remélhetőleg ez a gyakorlat nem csupán a választásig tart.

A pozitív változásnak oka lehet, hogy Vidnyánszky Attila, a hatalom színházi főtanácsadója elérte célját, a Nemzeti Színház igazgatói posztját. Elképzelhető, hogy idővel normális kommunikáció kezdődik szakmájának résztvevői között? Önök számára is hasznos lehetne, ha más világlátású színháziaktól is kapnának amúgy ideológiától független, szakmai szempontokra koncentráló visszajelzéseket.

A Magyar Teátrumi Társaság előretörése akadálya a normális szakmai párbeszédnek. Vidnyánszky Attila nagyobbrészt tehetségtelen sleppjével nem is lehetne miről beszélni. Vannak viszont barátaim – például Ascher Tamás, Duró Győző –, akik a bemutatóink előtt elmondják véleményüket.

Vidnyánszkyval milyen a személyes viszonya?

Szevasz, szevasz. Ennyi. És mi több lehetne?

A Vígszínház direktorváltása kapcsán kialakult helyzetre jutott figyelme?

Azt hallottam: a Vígszínház múltbéli történései kapcsán is vannak olyan titkok, amelyek egész más megvilágításba helyeznék a mai történéseket. De erről nem sok szó esik, mi pedig mindig is a magunk ügyeivel foglalkoztunk.

Egy a Titkainkat elismerő kritika azt is említette: nem csupán a társulatuk zárt, de a közönségük is állandó. Ahogy azt is szóba hozta: soha nincs bukott előadásuk, amely akár hasznos inspirációt is jelenthetne a későbbiekben. Jogos észrevételek?

Abszolút pontatlanok. Az állandóan emelkedő nézőszám bizonyítja, hogy közönségünk folyamatosan változik – szerencsére bővül! Ráadásul bukásaink is voltak: az Öl, butít! és a Párhuzamos óra című előadásainkat azért vettük le műsorról, mert nem tartottuk elég jónak, és a nézők sem jöttek. Mindkettőből tanultunk: az előbbi után született a Parasztopera, az utóbbit a Szutyok követte. A felvetés azt sugallja: van egy komplett hülyékből álló publikumunk, amely a gyengébb produkciókat is vigyorogva megtapsolja, mi pedig boldogan fürdőzünk a látszólagos sikerben – ezt kikérem magamnak!

Az elmúlt tizenöt évben közismert színészek is csatlakoztak társulatához. Csákányi Eszter a Titkainkban két kulcsfigurát is eljátszik. A darab elején liberális pszichológusnőként igyekszik segíteni a pedofil népzenekutatót problémájának feldolgozásában. Majd ő alakítja azt a férfit, aki belügyi funkcionáriusként megzsarolja a népzenei szakembert a pszichológusnál lehallgatott beszélgetése alapján. Önök miként találtak egymásra?

Még egyik előző előadásunkban vett át egy szerepet, amelyre az eredetileg ugyancsak kőszínházból meghívott színésznő a próbák során azt mondta: az nem is szerep. Csákányi Eszter korábban nézőként látogatta a produkcióinkat, a beszélgetések alkalmával kiderült: vele közös nyelvet beszélünk.

A Csákányi formálta karakter – amelyik homoszexuális vonzalmával maga is zsarolható lenne – centrális figurája a titkainkból összeálló társadalmi abszurdnak. Utóbbi kapcsán a darab annyi pozitívumot ígér: hetven év múlva már minden felfedhető lesz, hiszen hol lesznek már akkor a mai érintettek! Van eben némi cinizmus, ami inkább drog, mint gyógyszer.

Ezt a mondatot Szujó, a tartótisztből lett miniszterelnök-helyettes mondja. Az ő szájából cinizmus. Nem látok biztos kitörési pontot máig ható gondjainkból. De annyi biztos: ahol most tartunk, abból jó darabokat lehet írni, és egyelőre még be is lehet mutatni őket. De a Titkaink nem cinikus. Inkább ironikus, lehet akár némi gyógyhatása is.

Forrás: http://www.168ora.hu/arte/korlatok-nelkul-119535.html

Legújabb bemutatóját a közönség és a szakma egyaránt rajongással fogadta, a társulat vezetője szerint megdolgoztak érte és megérdemlik a sikert. Pintér Bélát kérdeztük.

A Titkaink két kőkemény témát feszeget: az ügynökkérdést és a pedofíliát. Az elejétől biztos volt a párosítás?

Igen. A beszervezések mögött általában a kommunista rendszerben büntetendő homoszexualitás, vagy kiskorúak megrontása állt.

A hazai belpolitikában volt időszak, amikor forrongóbb téma volt az ügynökkérdés. Miért pont most akartál beszélni róla?

A nyitrai fesztivál szervezett egy projektet kelet-európai országok számára az ügynökmúlt feldolgozásáról. Sokáig benne is voltunk ebben a programban, de kiszálltunk, miután kiderült, hogy csak 60 percig tarthat egy előadást és maximum 6 színész lehet benne. Érdekes, hogy utánunk megkeresték a Szputnyikot és náluk már nem léteztek ezek a kikötések. Egy kritikus merengett is írásában, miért veszik elő ennyien az ügynöktémát. Hát ezért. Én is így éreztem ugyanakkor, hogy leszálló ágban van az erről szóló diskurzus.

Miért voltak ilyen szigorú megkötések?

Egyszerre akarták turnéztatni ezeket a produkciókat, akár egy estén belül. A Titkaink nálunk 2 óra lett és tízen játszanak be. El tudom képzelni, hogy 60 percet tartson valami, de mostanában nem ilyen előadásaink születnek, nem abban az alkotói fázisban vagyunk.

Milyen állapotban van most a társulat?

Nem is feltétlenül állapot kérdése ez, de ha dolgozik nálunk tíz színész, nem foglalkoztathatok csak hatot. És mondhatjuk, hogy a Titkainkban csak nyolc színész van és két zenész, de az a két zenész kell.

Anyagilag ez számított nektek?

Nem, csak sok helyre el lehetett volna menni vele.

Ritkán írsz külső behatásra. Most miért tetted?

Igen, általában el szoktam utasítani az ilyen felkéréseket. Egyedül a Korcsula volt ilyen, ott csak annyit kértek az Eurokaz fesztiváltól, hogy horvát téma legyen. Utólag mégsem voltak elégedettek. Eleddig nem sikerültek annyira az ilyen dolgok.

Örültél volna, ha külföldre tudtok menni ezzel a programmal?

Jó lett volna, de úgy tűnik, így is fogunk.

Milyen személyes élményeid vannak a nyolcvanas évekből?

1970-ben születtem, úgyhogy elég sok. Emlékszem rá, hogy a rendőr minden további nélkül igazoltathatott. (Most is persze, de akkor gyakoribb volt.) Nekem meg nem volt munkahelyem. „Mit csináljak én magával, Béla?” – mondták mindig. Vagy ha egy országhatárhoz érek, mind a mai napig összerándul a gyomrom. De nem szerveztek be vagy ilyesmi.

Kemény jelenetek vannak a Titkainkban, mennyire viselte meg ez a társulatot?

Eredetileg úgy terveztem, hogy Balla Bán István egy olyan pedofil hajlamú figura, aki nem éli ki ilyen irányú vágyait. A próbák során én vetettem fel, hogy így nincs súlya az anyagnak. Kiderült, hogy enélkül nem lehet a történetről beszélni. Lehet, hogy másnak sikerül majd, de a mi előadásunkban a bűn nélkül nem működött volna a cselekmény. Hiába beszél a vágyairól a darab elején egy pszichológusnak, az nem volt elég. Bennünket alkotókat is sokkolt, hogy ennek be kell következnie, különben az előadásnak nem lett volna ereje. Nyilván mindenkit megviselt a színészek közül, de egyetértettek. Hiányzott volna a sötétség, a nyomasztás.

Így nagyobb lett a dráma. Ha a beszervezés előtt csak vágyai lettek volna, csupán passzív áldozat lett volna. Így a két bűn – a gyermekbántalmazás és a beszervezés – „méltó” párjai egymásnak.

A néző is zavarban lehet, hogy hogyan érezzen a főhőssel kapcsolatban. Hőst vagy antihőst lát-e. Árnyaltan próbálunk ábrázolni embereket, figurákat, szituációkat és talán soha nem sikerült még ennyire jól.

Honnan gyűjtesz anyagot a témáidról?

Van, amiről tudok annyit, hogy nekifussak, amiről nincs, annak az interneten olvasok utána. Volt egy érdekes eset ezzel kapcsolatban. A Szutyokra készültem, amikor rákerestem a meddőségre, és olvastam egy történetet egy nőről, akire egy műtét várt, hogy lehessen gyereke, de amikor felébredt, megtudta, hogy az egész méhét el kellett távolítani. Egyszer egy előadáson, amikor idáig jutottunk, egy nő felállt a nézőtéren és kirohant. Lehet, hogy az ő történetét olvastam… A 42. hétnél például biztos voltam benne, hogy a dohányzás legalább annyira káros a terhesség alatt, mint az alkohol. Amikor utánajártam, kiderült, a dohányzásról való leszokás még nagyobb stressz is lehet a kismama számára, mint egy-két szál cigi. Ellentétben az alkohollal, amely brutális következménnyel jár a magzatra nézve. A Kaisers esetében Jókai Mór Az én kortársaim és Degré Alajos Visszaemlékezéseim című munkájából dolgoztam.

És a szociografikus elemeket honnan gyűjtöd?

Jó a memóriám, de ha nincs konkrét emlék, akkor írói fantázia.

Milyen állapotban van a társulatod? Látsz változást az elmúlt 2-3 produkció alatt?

A Szutyok óta szövegcentrikusabbak lettek a produkcióink, így egy-egy színészi alakítás sokkal jobban értékelhető. Az mégis meglepett, hogy a Titkainknak ilyen hatása lett. A premier utáni tíz kritikából tíz csak jót írtunk rólunk. Ehhez nem vagyok hozzászokva, azelőtt akkor is jelentek meg rólunk negatív kritikák, ha én jól sikerült produkciónak tartottam.

Érdekes, hogy a kritikát említed először, fontos neked a szakma véleménye, az elismerés?

Igen, mint minden alkotó számára. Első körben a nézők reakciója, másodikban a szakmáé. Így minden díjnak nagyon tudok örülni. De ha nem kapunk, nem halunk bele.

Ritkán szakadsz el a társulattól, s vagy tőle független alkotó, most viszont megjelent a drámaköteted. Változott ezzel valami?

Nem. A kiadó megkeresett, kiadta és szerencsére már újra kellett nyomni.

Az is üzenet, hogy drámaként lehet értelmezni az írásaidat, amelyek szinte a társulatodra varrott ruhának tűnnek.

Az anyag 99 százalékát én írom. Amikor válaszúthoz érünk egy próbafolyamat alatt, közösen gondolkozunk, de a végső formáját én adom meg. A 42. hetet és a Kaisers-t is jelölték a legjobb dráma díjára a színikritikusok, tehát lehet drámaként értékelni. Sőt, vidéken és külföldön is megállják a helyüket, játsszák őket.

El tudod képzelni, hogy máshol dolgozz?

El, de nincs kedvem hozzá. Engem a társulat érdekel. Ha valami mással foglalkoznék, akkor az fél évet elvenne az életemből, amíg én nem velük vagyok és ez nem éri meg. Most mégis van egy érdekes helyzet, mert Jeles András odaadta az Árvák című darabját és el tudom képzelni, hogy azt megrendezzem az Átriumban. Persze az én társulatommal.

El tudod képzelni, hogy más dolgozzon velük?

El, de jelenleg nem itt tartunk. Nem tervezek rendezőt hívni, mert nem olyan nagy a társulat, hogy erre égető szükség lenne. És én elengedek mindenkit azzal a feltétellel, hogy hozzánk egyeztet. Így nincs bennem az a kényszer, hogy a társulaton belül kell a színészeknek munkát adni több új bemutató keretében. A Titkaink alatt most nehéz volt az egyeztetés, mert többen forgattak a próbák alatt, elfáradtam a végére, feszültség is volt emiatt, de túléltük. Az eredményből úgy tűnik, ez nem látszott a munkán. Jól meg volt írva a szerepük. (Nevet.)

Mi jön a csúcs után?

Örülök, ha annak titulálják a Titkainkat, de én csúcsnak éreztem a Parasztoperát, de mást is. Akkor lenne ez nyomasztó számomra, ha nem lenne semmi a fejemben, hogy mi legyen a következő.

Van néhány előadásotok, amelyről te is úgy nyilatkoztál, nem sikerültek a legjobban. Mi volt az oka ennek?

Az Öl, butít esetében a nagyon kevés idő, egy hónap alatt nem lehet létrehozni előadást. A Korcsula esetében az volt a baj, hogy nagyon szépen működött a Színművészeti Egyetemen, a Novák-Ascher osztályban, de utána elkövettem azt a hibát, hogy ugyanazt szerettem volna bemutatni a társulattal is. Kegyelmi állapot lett volna, ha sikerül. A Párhuzamos óra témáját egy olyan hazugság ihlette, amiben én akkor még benne éltem, és hazugságban nem foganhat előadás. Illetve akkor kicsit elvesztem a műfajok között. Volt egy válság, hogy hogyan is tovább, hogy talán a szöveget kéne elengedni, de akkor olyan erősen jelent meg előttem a Szutyok története, hogy nyilvánvaló volt, hogy nem hagyhatjuk el a szöveget, hanem épp erősítjük azt.

A Korcsula most az Átriumban vendégszerepel, ott viszont megváltoztatja a tér, elveszti kissé az intimitását. Nem bánod?

Ezt csak az érzékeli, aki látta a Szkénében is.

Hogy éltek a társulattal? Éjjel-nappal együtt vagytok?

Van próba és előadás. Utána lazulunk, beülünk valahova. A munkában vagyunk egy csapat. Jól működő előadásokat hozunk létre, amelyben a színészek izgalmas karaktereket játszhatnak. Nem mondom, a Titkaink végére nagyon elfáradtam, elvékonyodtak az idegeim, voltak feszültségek, de hamar túl tudjuk tenni magunkat ezeken. Hálisten nem vagyok haragtartó, és azonnal elnézést kérek, ha ok nélkül bántok valakit a próbán.

Ha valaki elmegy a társulatból, te nem tudsz benne gondolkodni többé, vagy neki lesz elege?

Nem tud változni azokban a dolgokban, amelyekben változást kértem.

Mit látsz a klasszikus színházból jövő színészekben? Például Szamosi Zsófiával hogy találtatok egymásra? Ő a Pintér Béla Társulat előtt a Vígszínházban volt, most vezető színésznő a társulatodban. Két egészen másfajta színházcsinálás.

Nem látom értelmét a különbségtételnek. Van intelligens, okos színész és van, aki nem az. Zsófi járt az előadásainkra, jól tudtunk beszélgetni utána. Aztán be kellett ugrania valakinek az Anyám orrába, és több kör után ő került a képbe. Majd a bemutató után azt mondta, hogy ha számítanék rá, akkor szívesen eljönne a Vígszínházból.

Van egy erős rajongótáborotok, a tagjai szinte már feltétel nélkül szeretnek titeket, te pedig már kimeríted a sztár fogalmát. Nem érzed úgy, hogy már mindegy, mit csináltok?

Nagyon sokan megszerettek bennünket, visszajárnak hozzánk, sokan csak ide járnak színházba. Mi ezért sokat tettünk. Jár nekünk ez a szeretet, ha már ennyi munkát tettünk bele, és 15 éven keresztül fennmaradtunk. A kudarcokat én is látom, az okát is tudom. Hiába tapsolják meg ugyanúgy, én tudom, hogy nem olyan jó, kidolgozott az a produkció, mint a többi. Ismerem a jó előadásaink gyenge pontjait is. Hálisten tudom kritikusan nézni az előadásaimat. És a társulat is. Minden előadás előtt próbálunk, akár négy órát, ha kell. Remélem, hogy soha nem leszünk annyira önelégültek, hogy a kelleténél jobban fürödjünk a közönség szeretetében, de ami jár nekünk, az jár.

Kinek a véleményére adsz?

Mindenkiét meghallgatom. Nem az számít, hogy csak az én meglátásaim legyenek benne, hanem hogy legyen jó a darab. A premier előtt több „megnézést” is tartunk, amelyekre a munkatársaimon kívül Ascher Tamást is el szoktam hívni például.

Más rendezők már régen felhagytak volna a színészettel, te minden darabodban játszol.

Szükség van az én energiáimra, tudásomra egy-egy előadásban. Meg is szoktam. Lehet, hogy eljön a pillanat, amikor kívül leszek.

Enyedi Éva a társulat tagja, színésznő és dramaturg, a kislányod édesanyja. Jól bírjátok a közös munkát?

Nagyon. Ha problémáink vannak, azok soha nem azért vannak, mert együtt dolgozunk. Ő az első számú munkatársam.

Egy évadban egy bemutatóra van általában pénzetek?

Általában igen, de most úgy néz ki, idén az Átriummal közösen még egy bemutatóra lesz lehetőségünk.

A független színházak egyre kevesebb pénzből kénytelenek működni, a ti előadásaitokra nem lehet jegyet kapni. Stabil a működésetek?

A 2010-es támogatás felét kapjuk, ami akkor 70 millió forint volt (pontosabban megítélve, de akkor is csak a kétharmadát kaptuk meg végül). Utána sokáig az volt az érzésünk, mintha szórakoznának a független színházakkal. A 2012-es támogatást csak 2013-ban kaptuk meg. Most viszont időben kiírták a pályázatot, ami eddig nem volt jellemző, sőt, évadkezdésre meg is kaptuk az erre az időszakra szóló pénzt.

Szerinted ez minek köszönhető?

Remélem, nem a választásoknak. És abban is bízom, nem csak addig lesz jó a helyzet, hanem utána is.

Szoktál színházba járni? Kiket szeretsz?

Ha külföldön vagyunk, mindig nézek előadást, ha van szabad esténk. Itthon is igyekszem, Ascher Tamás, Mohácsi János rendezései mindig nagyon fontosak számomra, de ha van időm, a Szkénében vagy a Szputnyikban is nézek előadásokat. Az utóbbi években a Katonás Mi osztályunk volt nagy hatással rám.

Mit csinálsz, ha nem dolgozol?

Biciklizem. Próbálok kikapcsolódni, de többnyire az új darabon gondolkodom.

Forrás: http://vanyabacsi.blog.hu/2013/10/15/pinter_bela_soha_nem_sikerult_meg_ennyire_jol