…a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei.

Menthetetlen naivként még meglett felnőttkoromban is azt hittem, hogy például a 20. század elejei avantgárd képzőművészek, vagy az akkori, prózát forradalmasító kortárs írók különleges valóságszemlélete csupán szárnyalóan kreatív művészfantáziájuk terméke volt. Nyilván erre is szükség van a nagyot álmodáshoz, de amikor egyszer a James Joyce életművében rendszeresen felbukkanó epifánia-jelenségről tartottam családi kiselőadást, gyógyszerész-egyetemista lányom közbevetette: ismerek pár olyan szert, melytől percek alatt lehet flashelni ilyet. Ezek szerint a Dublini emberek és az Ulysses számos része, valamint az egész Finnegan ébredése pszichotropikus szerek használatának kivetülése? Ha ennyire nem is egyszerű a képlet, de az tény: mindig is voltak, korunkban meg különösen kedveltek a művészetben azok a tartalmi és formai jelenések, melyek nagyon hasonlítanak a drogfogyasztó látomásaihoz. A hasonlóság mértéke eltérő lehet: a skála az egyszerű hallucinációtól a személyiségcserén át az epifániáig terjed, ez utóbbi az a csúcsteljesítmény, amelyben egyidejűleg jelenik meg a tudatban az emberiség teljes történelme az összes szereplőjével együtt. Ehhez azért már kell anyag! Valami ilyesmi akarna lenni Pintér Béla új darabjában az Élet nevű dizájner drog, csak mivel Magyarországon játszódik a történet, ezért a cucc „nem olyan drága, meg nem olyan tiszta, mint a Remény, de sokkal jobb, mert benne van minden”.

A BÁRKIBÁRMIKOR előadásában – egyebek mellett – az a rendkívül szimpatikus és komoly elismerésre méltó, hogy író-rendezője ellen tudott állni a végtelen színes káosz és a szabad asszociációk alapján feszt ömleszthető poén-beszólások csábításának, és látványában, cselekményszövésében szinte minimalista színházi előadásban dolgozta ki alapötletét. A minimalizmus a berendezésre és a helyszínváltások módjára abszolút igaz: csupán egy fotel van végig színen, és a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei. A hallucinációkban a személyek, illetve a testhez tartozó arcok is cserélődnek, így például amikor az apa (Pintér Béla) mozgássérült gyermeke (Friedenthal Zoltán) gyógytornászával (Szamosi Zsófia) beszélget, a dialógus közben a nő szerepét váratlanul Rozsik Hella veszi át, aki a beteg fiatalember kerekes székes menyasszonyát játssza. Pedig az apa nincs belőve, de az Élet jelenetei is úgy szerveződnek, mint a drogos látomásai, ezért is Élet a neve az új cuccnak. Pintér Béla író-rendező ehhez még kitesz egy újabb egyenlőségjelet is: az előadás szerkezetét, folyamatát is úgy szervezi-rendezi-bonyolítja, mint ahogy az élet zajlik és/vagy a drogos hallucinál.

Az Élet nevű szer hatása és az nagybetűs Élet, melyet élünk, abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő abszurd helyzeteket idéz elő. Az apa hetvenes édesanyja (Csákányi Eszter) drog nélkül is – egy fejsérüléses baleset után – alaposan összekever mindent, rosszul használja a szavakat, jelentéseit felcseréli, mint volt és jelenlegi családtagjait, de Pintér Béla színpadán az élet apró, banális helyzetei, valamint a megszokott, normális szavak, kifejezések is sokszor groteszkek, nevetségesek, abszurdak. Az apa rendszeresen fennakad azon, hogy idős anyja (már balesete előtt is) rendszeresen így kínálgatja a családot: „csipegessetek!” (el is magyarázza mindegyik alkalommal, hogy csipegetni a madár szokott). De nevetnünk kell akkor is, amikor a gyógytornásznő kérdésére kiböki: édesanyja a nyugdíj előtt a Május 1. ruhagyár minőségi ellenőre volt. Pedig ez létező, normális munkakör volt hajdanán, nem úgy, mint a röhejesen abszurd (de végül is simán létezhető) genitális Kollár-módszer, amellyel a gyógytornásznő a születése óta részlegesen béna fiút gyógyítja (értsd: különböző masszázstechnikákkal szexuális gyönyörhöz juttatja).

Pintér a BÁRKIBÁRMIKOR-ban szójátékot, nyelvi leleményeket is bevet (ahogy rendszeresen teszi előadásain), hogy színesen, szellemesen alkalmazza kedvenc módszerét, az összekacsintós valóságra utalást. Nevek egy-egy hangzóját megváltoztatja, amivel különleges jelentéstartalmat kölcsönöz a szónak, miközben az eredeti alak is felidézhető marad. Így halad a darab vége felé Csákányi művésznő Bujatesten, a Morbid hídon, át a Nunán, hogy megérkezzen abba a moziból átalakított Film – Színházba, ahol olyan érthetetlen darabokat szoktak játszani. Erről akkor beszélnek, amikor már az Élet dizájner drog hatása elszáll, és a szereplők megpróbálkoznak a Reménnyel. A Remény hatására nem történik ugyanis egyéb, mint hogy mostani életünk normális állapotban idéződik fel, vagyis Rozsik Hella feláll a kerekes székből, mert nem mozgássérült, Friedenthal Zoltán is kiegyenesedik, mert nincs paralízise, Csákányi Eszter leveszi a parókáját, ezzel kilép a darabbéli egyik szerepéből, és „Művésznő” lesz. A fiú hazaér időben, és eljegyzi kedvesét, váratlanul megjelenik a „másik nő” is, aki ugyan ezúttal nem gyógytornász, hanem a fiú klarinéttanára, a nő gratulál a fiataloknak, majd nyomatékosan szemrevételezi a még jó karban levő, régen elvált apát… Szóval, a Reményben is ugyanúgy folytatódik a mi Életünk, ne legyenek illúzióink. Szebb jövőben reménykedni csak igazán elesett, beteg, reménytelen helyzetben levő embereknek van joguk.

Pintér Béla ebben a munkájában drámaírói erényeit is igencsak csillogtatja: a szálakat, fordulatokat, csavarokat Beaumarchais-ra, Feydeau-ra jellemző vígjátéki könnyedséggel bonyolítja (dramaturg: Enyedi Éva). Rendezői koncepciójában kicsit eltávolodik a rá jellemző, látványban és színészi játékban is gyakran megmutatkozó harsányságtól, ezúttal visszafogottabb, letisztultabb, elegánsabb, de a hatás így sem marad el. Külsőségekben, színpadképben (tér: Tamás Gábor) a német színházra emlékeztet, kicsit olyan, mint amikor a nyers, de jó minőségű kelet-európai terméket ízléses nyugat-európai dizájn-csomagolással látják el. A színészek teljesítménye csak felsőfokon méltatható, még ha várhatóan tovább fognak javulni a premier után. Külön kiemelendő Friedenthal Zoltán káprázatos testbeszéde: végtagokkal, törzzsel, mimikával, hanggal igen hitelesen jeleníti meg a beteg fiatalembert. Pintér Béla játékában pedig nagyon élvezem a vonzódását a látszólag mellékes, de valójában igen fontos kicsinységekhez: pusztán elegáns zakóján keresztbe vetett, kicsiny vállpántos autóstáskájával pillanatok alatt kitűnően megalapozza figurája karakterét. Lehet, poralakban a kistáskában rejtegeti ütős, Színház nevű anyagát… Csak ne akarja senki felszippantani előle! Sokan ugyanis immunisak rá: szívhatják egy életen át…

Forrás: http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=37142:kutszegi-csaba-bujatesti-szippantasok&catid=13:szinhazonline&Itemid=23

Miközben a méretes tapsvihar után jöttünk kifelé a legújabb „Pintérbélabemutatóról”, néhány csalódott kommentárt hallván arra gondoltam: igazi istencsapása kiemelkedő, zsigerekbe égő előadást rendezni, mert a közönség attól fogva nem éri be kevesebbel. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Ennek persze nemcsak Pintér Béla az áldozata, hanem – emlékszünk-e még rá? – például Ács János, aki az én nézői előéletem legjobb Szentivánéji álom című előadását rendezte, aztán mégis örökké csak a Marat/Sade-ot emlegetik. Vagy Ascher Tamás, akinek a neve összeforrott Csehov A három nővérével, miközben akkor is, azóta is fantasztikus előadások kerültek ki a kezéből. Vagy Mohácsi János, akinek az Egyszer élünk óta ugyancsak fönt a mérce, holott nem akkor került oda, hanem sokkal előbb, és nem esett le azóta sem. A színházi néző kegyetlen: nem éri be kevesebbel.

De kevesebb-e vajon ez a Bárkibármikor című előadás a Titkainknál? Egyáltalán: a „kevesebb-több” dichotómiájával lehet-e leírni ugyanazon rendező több művét? Ez utóbbira lehet egyszerű választ adni: csak a legmagasabb csúcsok számítanak. De vajon létrejönnek-e ezek a legmagasabb csúcsok a többi, látszólag „kevesebb” előadás nélkül?

Az első kérdésre is lehet válasz: a Bárkibármikor nem kevesebb, hanem más, mint a Titkaink. Miközben föllelhető rajta Pintér Béla majd’ minden írói-rendezői kézjegye, mégis: a gyarapodó életmű egy másik vonulatába tartozik. Ha kapásból keresünk példát, hát az Anyám orra, a 42 hét mellé. Mondhatnám A sütemények királynőjét is, mert bizonyos vonások azzal rokonítják, de abban az előadásban mégis több elem húzott például a Titkaink felé.

Amennyiben a tematikus vezérfonalat keressük ebben a legutóbbi bemutatóban – hiszen ez oly egyszerű volt a kezdeti előadásokban, a Népi rabléttől kezdve a Kórház Bakonyon, A Sehova kapuján át az Öl, butítig –, első blikkre adódik a válasz: a dizájnerdrogok, az ő érdekes nevük (Élet, Remény), és a hozzájuk kapcsolódó drog-mentes asszociációk vezénylik a sztorit. És persze a drog csak ürügy, hisz leginkább a Pintér által igen kedvelt szimbolikus minőségében játszik, mert az élet maga drog, annak minden mellékhatásával. Amúgy a darab ismét családi közegben játszódik; nagymama-apa-fiú háromszögébe zsúfolódnak bele a boldogtalanság, kiszolgáltatottság, reménytelenség különféle változatai, amelyek együttesen súlyos idézőjelbe teszik az életet és az élet nevű dizájnerdrogot, ami vagy van, vagy nincs, de aki nem él vele, annak is van.

Az Átrium színpada szinte üres; hangsúlyos a félig kék, félig fehér háttérfüggöny, a hold alakú nagy fehér kör, mely mögött áttetszik az élő zenekar, a színpadon pedig mindössze egyetlen bútordarab, egy hatalmas püspöklila fotel terpeszkedik. Elég is, ahogy az összesen öt színész is elég: hárman közülük több szerepet játszanak, míg Csákányi Eszter a nagymamát, Pintér Béla pedig az apát alakítja.

Aki nagyjából egyedül birkózik mozgássérült fia fölnevelésével, egyáltalán: az élettel, ami az ő számára szinte csupa áldozat, hiszen egyik oldalról az anyja nyomorítja, másik oldalról a fia korlátozza. És mégis: kitartóan és mélyen szereti mindkettőt ez a kissé pocakosodó középkorú magányos férfi, Árpád, elfogadva, hogy ezt mérte rá az élet nevű dizájnerdrog. Jöhet a remény.

Remény, hogy a fiú, Krisztián eljegyezni készül a tolókocsis Ritát, de a „trip” rövid, nincs eljegyzés, mert a fiú beleszeretett a gyógytornászába, Natasába. Aztán az apa is találkozik Natasával – innen indul a bonyodalom, nem illik elmesélni, mert Pintér Béla sztorira is „gyúr”. Tudja tekerni, fokozni, emelni.

Anyaga, mint rendesen, most is az úgynevezett való élet: ismerős dialógusok, fordulatok, indulatok és reakciók. Bőven merít most is a trashből – egyébként ez Mohácsiéknak is kedves forrása –, amelynek szövetébe lassanként fonja bele az álom-abszurd-képtelenség elegyét, együtt az elemelés állandó formulájával, az allegóriával, amely aztán színházi formát ad az egésznek.

Mert például a tolókocsis Ritát játszó Roszik Hella és a gyógytornásznőt játszó Szamosi Zsófia egyszercsak – aztán még többször – szerepet cserél; van ennek jelentése színházilag meg valóságilag is, bármikor lehetne bárki bárki, értjük, ahogy azt is, hogy a valóság szemszögéből nézve reflektálatlan figurák, mint például a hirtelen zavarodottá, az emlékezet terepén elveszetté váló nagymama egyszercsak abszurd sűrítmény lesz, a fölöslegesség sűrítménye, az értetlenség és képtelenség jelképe.

A drog a maga közvetlenségében is megjelenik – közhelyes közvetlenség a drogos pár dialógusa az elején, de legalább értesülünk a szer megannyi nevéről, meg arról, hogy mi miből van; vicces és jelképes, hogy az élet nevű cucc sima rovarirtó. Így kerülnek ide sorok az Európa Kiadótól, „a szavak néha semmit nem jelentenek”, de nehogy már magára Pintér Bélára gondoljon valaki, hisz ő csak eljátszik ezzel a sorral.

A színészet, az is speciális itt, hiszen az imitáció csimborasszója: az, ahogy Friedenthal Zoltán megszemélyesíti, a legapróbb ujjtartásig élethűen színpadra teremti a mozgássérült Krisztiánt, az voltaképpen a Pintér Béla színházának a lényege, amennyiben odapakolja a valóságot, semmi virbli, semmi trükközés, aztán mégis trükközve van. A színészet meg asszimilálva: magába olvasztja ezt a bizonyos szigorú imitációt.

Csákányi Eszter nincs asszimilálva – ő, pontosabban az ő színészete integrálva van, ami ez esetben azt jelenti, hogy megmarad Csákányi Eszternek, akit ismerünk, és aki az ő nagy tehetségét itt alázatosan beletolja az alakításba. Szinte – a megszólalásig – fölismerhetetlen, miközben nagyon is önmaga ebben az öregasszony szerepben, regényt lehetne írni az életéből annak alapján, amit a játékába, gesztusaiba, hanghordozásába belerak, persze, ez a regény is rögvalóság lenne, fikciós doku.

Szamosi Zsófia és Roszik Hella flottul cserélik a szerepeket, ha kell, de mégis a primer figurájukban jók igazán: Roszik a tolókocsis Ritában, Szamosi a gyógytornész Natasában.

A főszerepben Pintér mindent tud, mármint Árpádról, erről a halmozottan hátrányos helyzetű körépkorú pasiról, és arról is, hogyan kell eljátszani: nagy beleéléssel, ami ugyancsak tálentum kérdése. Ismerjük ezt az Árpádot, ahogy találkoztunk már a többi alakkal is; láttunk ilyen nagymamát, szembejött már ez a gyógytornász, és a többiek is, de hogy hol és mikor, arra már nem emlékszünk. És nem igazít el a kissé (nem kissé: nagyon) mesterkélt nevekkel pöttyözött magyar főváros sem; hiába lett Bujatest, meg kapott eltorzított nevet a Margithíd, a Mechwartliget, a Duna és a többi, ezúttal nincs kipányvázva ez a történet a mi időnkbe és helyünkbe. Hacsak nem a legvégén, amikor Pintér Béla – ugyancsak szokásosan – még egyet fordít az egészen, és landol minden és mindenki ott, ahol vagyunk: az Átriumban, egy színházban. Ezen a ponton sem „spoilereznék” tovább.

Nem kevesebb, térek most vissza a kezdőponthoz: más.

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5252/barkibarmikor-pinter-bela-es-tarsulata-atrium/

A Pintér Béla és társulata Bárkibármikor című új előadása az Átriumban talán kissé túl magasra lő azzal, hogy az ÉLETről akar szólni, de nem kevésbé magával ragadó, mint a társulat korábbi előadásai.

Pintér Béla merész és egyértelmű: az Átrium nézőtere feletti kupola alakjára rímelő köröket rajzol (tér: Tamás Gábor) a színpadra, a játéktér köré magas, félköríves textilfalat hajlít, amelyen néha kirajzolódnak a színészek árnyékai, de a falon hagy egy olyan kört is, amelyen pedig időnként a mögé bújtatott zenekar árnyéka jelenik meg. Így nem nehéz már az előadás kezdete előtt megfejteni, hogy itt bizony a nagy egésszel, a létezéssel mint önnön farkába harapó kígyóval, magával az ÉLETtel (csupa nagybetűvel kell írni, mint azt nemsokára megtudjuk) fogunk foglalkozni. És Pintér annyira tökös, hogy öt színész elég is neki ahhoz, hogy ezt a kis témát kibontsa.

Két drogos tolja az ÉLET nevű szert – mondtam, hogy egyértelmű –, de hogy ne lehessen erre beszólni, Pintér Béla figurája mindjárt meg is jegyzi, hogy ez milyen ironikus. Aztán drogosaink elszállnak, egyenesen az Átriumig: amit a továbbiakban megélünk velük együtt, az az ő látomásuk, de persze a látomásuk, az maga az élet, amelynek mi, a közönség is részei vagyunk. Közhelyes meta-játék? Néha picit annak tűnik, de mégis, az egész előadás olyan feszesen összeáll, hogy emiatt nem panaszkodom.

Szerelmi négyszög bontakozik ki ebben drogos a lázálomban, azaz mit is beszélek, egy körben nincsenek szögek, ez a behelyettesíthetőség drámája. A mozgássérült fiú (Friedenthal Zoltán) eljegyzésük napján faképnél hagyja kerekesszékes barátnőjét (Roszik Hella), mert halálosan beleszeretett a gyógytornászába (Szamosi Zsófia), akibe hamarosan a fiú apja (Pintér Béla) is halálosan bele fog szeretni. De ez a „megalázó, durva szerelem” csak jelenség, állapot és tünet, nem pedig igazi kapcsolódási pont emberek közt: sem az apa, sem a fiú nem veszi észre, amikor érzelemtől hevített monológjuk közepén a két nő helyet cserél egymással.

Az előadás végig a szerepcserékkel, hallucinációkkal és alternatív valóságokkal játszik, tehát alapvetően azt mondja, hogy minden csak önáltatás és illúzió, ami aligha eredeti megállapítás. De ezt olyan hatásosan és szórakoztatóan tálalja, hogy kérünk mi is a drogból. Egy befurcsult Budapesten vagyunk, ahol a Morbid körúton mászkálnak a szereplők, de lehetnének akár valahol máshol is, mert a darabot csak annyira értelmezhetjük a mai Magyarország szemellenzős valósága leképezésének, amennyire bármelyik másik helyének és korénak.

A nagymama (Csákányi Eszter) személyében még egy olyan figurát is kapunk, aki a szemünk előtt hülyül bele ebbe a felfoghatatlan őrületbe, ami az élet. Abba, hogy bárkibármikor. Pintér legjobb előadásaiban elképesztően mély emberi fájdalmakat jelenít meg úgy, hogy azokon – mielőtt vagy miután sírva fakadunk – vonyítva nevetünk. Itt elsősorban Csákányi figurájában testesül meg ez a fajta röhögős tragédia: az egyik pillanatról a másikra súlyosan demenssé váló nő fergetegesen vicces, még akkor is, amikor ő maga tör ki röhögőgörcsben „nyomorék” unokája láttán, akit nem ismer meg.

A figurák az Európa Kiadó számaira kitartóan lövik és szippantják az ÉLETet, a REMÉNYt és a JÖVŐt, ami talán kissé túl általános szimbólum ahhoz, hogy a Bárkibármikor akkorát üssön, mint például a társulat eddigi csúcselőadása, A sütemények királynője, ami egy nagyon is konkrét családi drámán keresztül beszélt az egész életről úgy, hogy nem kellett közben az életet emlegetnie (egyébként ott is kör alakú tér zárta össze a színészeket).

Az előadás végén bezárul a kör, visszatérünk az Átriumba, a színészek a színpadra, mi a székeinkbe, és jópofa csattanóként még a nagymama is újjászületik. Érzelmileg nem volt ez most olyan nagy kaland, de kétségtelenül kerek volt az utazás.

Forrás: https://vs.hu/magazin/osszes/te-is-csak-egy-drogos-vagy-1010

Színházjegy a Pintér Béla-premierre. Nekünk az ölünkbe pottyant egy, és meg is néztük vele a Bárkibármikort.

Kedves olvasóink, először is tekintsétek meg a legkeresettebb tárgyat Budapesten, 2014-ben. Íme:

Az ismerőseim cca 78 százaléka ölni tudna egy ilyenért. Egy Pintér Béla Társulat-premierjegyért. Mindenki óriási rajongója az előadásaiknak, és képesek lennének fél évvel előre vadászni a jegyek után – ha nem fogynának el ezek a jegyek már abban a pillanatban, amikor meghirdetnek egy-egy előadást.

Szóval most véletlenül valaki átpasszolt nekem egy jegyet. Méghozzá premierjegyet: a Bárkibármikort mutatták be az Átriumban. Vigyáztam is rá, mint a szemem fényére: könyvjelzőként használtam a könyvemben, amit korábban leöntöttem teával.

Na de a lényegre: a Bárkibármikor egy hamisítatlan Pintér Béla-előadás. Tehát megvannak benne a hamisítatlan Pintér Béla-előadások általános ismérvei:

• teljesen hétköznapi témákat vonultat fel, amelyeket mindannyian fájdalmasan jól ismerünk (hajléktalan drogosok, kattant öregasszonyok, csonka családok Budapest belvárosában)
• de kiforgatva, méghozzá olyan magától értetődően szórakoztató módon, ahogy nem is értjük, hogyhogy nem jutott előbb senkinek sem az eszébe. Például a drogok neve: ÉLET, jövő etc, ami rímel – mint ez ki is van mondva az előadásban – a létező dizájnerdrogokra, amelyek kati, gina stb néven futnak. Vagy a pesti közterületnevek: eltartott egy darabig, amíg leesett, hogy mi az a Van másik út.
• minden előadás ballada, vagyis a néző a tragédia előtt legkésőbb 5 perccel pontosan tudja, hogy mi fog következni, és aztán belül sír, hogy jaj ne, jaj ne, és persze dehogynem, bekövetkezik (Szamosi Zsófiának már a testtartásából látszik, hogy el fogja csábítani a főszereplő Árpádot)
• a kicsavart hétköznapiság megjelenik a szereplők stílusában is. Minden jelenet és minden karakter nagyon részletekbe menően van kidolgozva, amitől egyszerre hiteles és groteszk (például amikor Árpád betépve számol be a 30 évvel korábbi kosármeccsről, passzról passzra)
• nagyon fontos a zene. A zenében nincs sok (zenetörténeti) újdonság, viszont ki van csavarva az is (a Bárkibármikorban Európa Kiadó-számok részletei hangzanak el élő színházi zene formájában)
• és minden előadásban játszik maga Pintér Béla is.

Az, hogy a Pintér Béla-előadások rendelkeznek a fenti tulajdonságokkal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyformák lennének. Sőt. Azt viszont jelenti, hogy az ember tudja, hogy Pintér Béla-előadásra ül be, és azt meg is kapja.

A Bárkibármikor egyszerre elragadó kabaré és hascsikarást okozó dráma. A néző már-már elkezdene bűntudatot érezni, amikor röhög a paralízises ifjabb Árpika minden egyes reakcióján (azt hiszem, évek óta nem láttam olyan döbbenetes dolgot, mint Friedenthal Zoltán alakítása), de akkor megérzi, hogy ezek nem veszik magukat annyira komolyan. Mármint nem csak a színészek, hanem a karakterek sem. Valószínűleg ez az egyetlen esélyük a túlélésre. Ez látszik abban a folyamatban is, ahogy a nagymama (Csákányi Eszter) az elején még hangosan zokog, ha csalódnia kell valamiben, de aztán egyre inkább csak legyint és felejt és keveri össze a neveket meg a ragokat, pedig addigra már félig szétesett a család, a fiú és az unoka kishíján darabokra szaggatta egymást és mi marad? Ja igen, a szex. (Meg a drog. Meg a rock and roll, visszafogottan headbangelős léptékben.)

Nagyon is érdemes beülni a Bárkbármikorra, remélem, kaptok rá jegyet.

Forrás: http://www.evamagazin.hu/mai_tipp_program_es_utazas/34331_tudjatok_mi_a_legkeresettebb_targy_budapesten_2014-ben.htm

Fáy Miklós elment az Átriumba, és azt vette észre, hogy ő is, mi is ott vagyunk a színpadon, Hornok Árpád a nevünk, és Pintér Béla játszik bennünket. Látta, milyen vígan megyünk az utcán, őszes hajjal, béna öltönyben, amikor megszólít minket két hajléktalan. Mint bárkit bármikor.

Egy nap biztosan utoléri a végzet Pintér Béla Társulatát. Hogy melyik végzet, azt pontosan nem tudom, talán elmondanak már mindent, amit akarnak, vagy egyszerűen a siker megfosztja őket attól, hogy azt lássák, amit látniuk kell. Jelen pillanatban a siker már ott leheli ártalmait az arcukba, nemcsak a telt ház, de az elvárások és nézőtéri megelégedettség formájában.

De Pintér Béla most is kellemetlen. Meg nagyon kellemes is, hiszen könnyedén és természetesen beszéli azt a nyelvet, amely ma a leghatásosabb a színpadon, a humor és a kétségbeesés egyvelegét, ahogy, mondjuk egy szellemileg leépült anya összetéveszti a fiát régenholt férjével, és mackómamásat akarna játszani az előbbivel. Nem tudjuk, hogy borzadjunk vagy nevessünk, egyszerre csináljuk mindkettőt, meg vagyunk rángatva kényelmes, színházba járó magabiztosságunkkal együtt. Bárkibármikor, ez a darab címe, rólunk szól.

Mi vagyunk a fiú, aki elkerülheti ezt vagy azt a helyzetet, de csak véletlenül. Vagy nem kerüli el, de azt is véletlenül. Hornok Árpád a nevünk, és Pintér Béla játszik bennünket, vígan megyünk az utcán, őszes hajjal, béna öltönyben, amikor megszólít minket két hajléktalan. Az egyik mozgássérültnek tetteti magát, de átlátunk a szitán, a lány túlságosan kinyújtja a karját, miközben zsebreteszi a százast. Prédikálunk nekik, ostoba közhelyeket mondunk arról, hogy az élet mire való, és nekik mi volna a helyes út, és mennénk tovább, észre sem véve a zsebünkből kilopott ötezrest, amiből a két nyomorult az Élet vagy a Remény nevű dizájnerdroggal elrepül a Holdba, a Hold helyett Bujatestre, revüt adni a moziból lett színházban, ahol éppen vagyunk.

Egy ideig zavar a darab szétlazult szerkezete. Mintha nem volna valódi szükség a dalokra, a történet alternatív revüjére, a régen hallott, dühös dalokra. De nem kell mindent jobban tudni.

A történet elindul egy sötét tragédiával, Rita és Krisztián eljegyzésével, amelyre Krisztián nem érkezik meg. Rita kerekesszékes, Krisztián állni tud, meg nagyon lassan, imbolyogva, rázkódva menni. Friedenthal Zoltán megint elképesztően jó, és nemcsak úgy a szó nemes, lelki színészeti értelmében, hanem pusztán technikailag is. Azzá változik, amivé kell.

Ez fontos a darab szempontjából, mert erről szól az egész, ha hihetünk a címnek, az emberek és sorsok behelyettesíthetők, a két női szereplő végig helyettesíti is a másikat, jelenet közben cserélnek, az előbb még Szamosi Zsófi volt a rejtélyes gyógytornásznő, most meg Roszik Hella. Ha ilyenkor beugrik Bunuel és A vágy titokzatos tárgya, az biztosan nem véletlen. A darab maga is filmesen szerkesztődik, félbemaradnak párbeszédek, hogy egy másik jelenet után folytatódjanak, zajlik az élet, a kisbetűs is, nem várja meg, hogy azok ketten mindent megbeszéljenek, hanem közben is történik valami.

Minden rólunk szól, minden, ami zavart, sötét, bizonytalan. A történet a darab végén lemegy egyenesben és boldog változatban is, ugyanazok a szereplők, de senkinek sincs semmi baja, mindenki időben érkezik, a csokor a csodás, két lábon álló ara kezében, a mamáról kiderül, hogy nagy színésznő, Csákányi Eszterről ezt egyébként is sokan sejtették, éppen egy furcsa előadásból jön az Átriumból, amikor az ünnepi eseményre belibeg piros ruhában, nem, nem a gyógytornász, de a klarinéttanárnő. Csak gratulálni.

Nem vagyunk biztonságban. Minden külön értesítés helyett.

Forrás: http://nol.hu/kultura/bujatest-a-nuna-menten-1491603