fbpx skip to Main Content
Menu

Pintér Béla új előadásával bebizonyítja, hogy mégiscsak létezik ideális színház: a Titkainkban minden megvan, amiért érdemes akárhány csalódás vagy időpazarló semmiség után mégis újra meg újra színházjegyet venni. Őszinte könyörtelenséggel beszéli ki közös dolgainkat, egy társadalmat meghatározó traumaegyüttest, miközben a múlton keresztül a máról és a jövőről is szól; s teszi mindezt egy mesterien megírt dráma alapján, egy minden apró részletében kidolgozott rendezésben, formailag vegyítve a hagyományosat az előremutatóval, elképesztően ötletes vizualitással, és egytől egyig mélyen átélt, emlékezetes színészi alakításokkal.

Pintér kétrétegű drámájának egyik része olyan szembenézés Magyarország közelmúltjával, ami nemcsak a színházból, de a közbeszédből is fájóan hiányzik: a besúgókról és besúgottakról beszél, súlyos, egyéni sorstragédiákon keresztül mutatva be a rendszer működésének sajátosságait. Azokról szól, akik akárhová menekülnének a gépezet csápjai elől – itt épp a táncházmozgalomba -, nem tudják kivonni magukat a hatalom mindenkire rákényszerített, családokat, kapcsolatokat, egyéneket, és végső soron társadalmakat tönkretevő akarata elől. Illetve azokról, akik egyéni bosszúvágytól, ideológiai kiképzéstől, hataloméhségből vagy opportunizmusból állnak be azok közé, akik nem veszik észre, hogy a kezükbe adott faanyagból nem csak az ellenségeik, de saját maguk koporsóját is ácsolják.

Pintér mindennek a hihetetlen pontos feltárásán keresztül végül eljut a mába is, hogy egy hangsúlyos aktualitása miatt egyszerre humoros és dermesztő jelenetben néhány laza csuklómozdulattal felskiccelje azt is, hogyan élnek tovább máig és holnapig az előző rendszer alapjai, reflexei, beidegződései.

És ha mindez nem volna elég, a darab másik rétege – A 42. hét után újra – erősségében egy ógörög drámához hasonló sorstragédia egy férfiról, akit maga alá gyűr orvosolhatatlan bűne, a pedofília. Aki, mint a futóhomokba ragadt ember, minden vergődésével csak még rosszabb helyzetbe kerül, s ellenállásra sem saját vágyával szemben, sem a pártállami zsarolással szemben nem képes. Olyan összetett, szerteágazó dráma ez, amelynek minden egyes cselekményszála önmagában egy teljes értékű sorstörténet: a pedofil férfihoz körömszakadtáig ragaszkodó, majd a megaláztatásba mégis beleszégyenülő nőről; a szamizdat-terjesztő ellenforradalmárról, az ő nyugatos fiáról és a férfi jóravaló, de hithű szocialista barátnőjéről; vagy a hatalmának erejét hazug módon személyes sármnak gondoló Pánczél elvtársról.

Ezeket a komplett regényeket van, hogy a szavak helyett pusztán a végtelenül kidolgozott színészi játék teszi láthatóvá: például a táncházba csak besúgnivalóért járó tartótisztet adó színész (hogy ki ő, maradjon meglepetés) hangsúlyai, arckifejezései és ezek változásai mindenestül felrajzolnak egy mégoly összetett jellemet. Csákányi Eszter Pánczél György elvtársa letaglóz: lefelé öntelt, felfelé álszerény, már testtartásában sem őszinte, manipulatív, és össze-vissza ketyeg benne egy időzített bomba. Csákányi, mikor Pánczélt játszik, más emberré lényegül, mint amikor idős pszichológusnőt – a két figura közti teljes hasonlótlanság lenyűgöző. Friedenthal Zoltán pedofiljának gyötrődése és önemésztése az első pillanattól olyan súlyos, hogy elhajlik alatta a deszka – és minden újabb megaláztatásnál hallhatóan reccsen még egyet. Friedenthal ezzel a robusztus, egy-egy pillantással nagymonológokat kifejező játékkal talán élete alakítását nyújtja.

Stefanovics Angéla kamasz fiúja azért nagyszerű, mert nem vesz tudomást a nemcseréről: a színésznő rezignált, kamaszosan, de némiképp jogosan beképzelt félig felnőtt-félig gyereket játszik. Enyedi Éva kislánya viszont épp azért remek, mert tudomást vesz a kisgyerekségről: nemcsak bájos naivitással hiteti el a nézővel a romlatlanságot (és veti fel a kérdést: hogy lehet a megrontott romlatlan?), de remek kontrasztot teremt az épp miatta magát marcangoló Friedenthal búskomor, meghajtott fejű földhöz préseltségével. Pintér Béla, Szamosi Zsófia és Roszik Hella egy-egy pillantással, mozdulattal képesek mindent kifejezni, ezáltal játékuk az elsőtől az utolsó percig lankadatlanul izgalmas marad – pláne, mert a rendező Pintér nagyon ügyel minden apró jelzés, poén, gesztus részletes kifejtettségére. Thuróczy Szabolcs unottan utálkozó, a vendéget lenéző és nyűgnek tartó pincére nem csak ember: embertípus és néplélek.

Pintér szövege mindvégig szembemegy a klisékkel, az elvárásokkal, sőt önreflexíven utal is ezekre. Párbeszédei élőek, humora feketén és világosan is remek. Egyfajta humor már Benedek Mari voltaképpen realista jelmeze is: a retrónál is retróbb ruhák – na meg a Pintér Béla beatfrizuráját egy zseniális ötlettel megfogó két hullámcsat – groteszk módon emelik el a cselekményt. Tamás Gábor díszlete pedig egyszerű, mégis látványos, ötletként pedig telitalálat: a gigantikus, mindenkit beárnyékoló orsós magnó kevésbé a talpalávalót szolgáltatja a táncosoknak, még inkább felvesz, rögzít, kényelmetlen érzetet ad. Még a világítás is csodálatos: Varga László konkrétan fekete-fehér tévéképpé tudja változtatni a színészeket ez által, hogy aztán a végén színes, mai fényképbe villanjon a kínosan ismerős, semjénzsoltos, hoffmannrózsás, gulyásmarcis, petőintézetes jelenet.

Nehéz elhinni, hogy mindez benne van a mindössze két órás előadásban. Pedig benne van – egész Magyarország, úgy, ahogy csak a színház tudja megmutatni, és ahogy a színháznak kell megmutatni. Ha van egy Pintér Béla, aki nem csak hajlandó, de képes is erre.


Forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/a-besugasra-epult-nemzet

A Titkaink című előadás sztorija jól bele van betonozva a nyolcvanas évekbe, de ez ne tévesszen meg senkit. A néptáncmozgalom élt, él és élni fog, hajdani ügynökeink pedig egyenesen virulnak.

A díszlet egyetlen óriási tekercses magnó, lehet például Tesla, Terta vagy Vörös Szikra – olykor forog a hátsó falon, olykor megáll, néha a játszó személyek nyomkodják a gombjait, és sejtjük, hogy leginkább „felvétel” üzemmódban dolgozik. Van persze élő zene – nincs is táncház nélküle; márpedig ez itt egy táncház, ahol a kor hosszúhajú fiataljai (micsoda parókák, istenem! és Benedek Mari ki tudja honnan előásott jelmezei, trapper-farmer!) rendes szocialista szabadidős tevékenységgel múlatják az időt, ez volt a szelep akkoriban, székely-lassú meg csárdás.

Aztán gyorsan kiélesednek az arcok a fekete-fehérből: Pintér Béla majdnem olyan összetett történetet tálal elénk rövidebb-hosszabb jelenetekben, mint a Kaisers TV Ungarnban. Retró – mondanánk első blikkre; és joggal, hiszen rengeteg jel utal arra, hogy szigorúan a nyolcvanasokban mozgunk.

Nemcsak az, hogy az egyik szereplő, a Tatár Imre nevű – akit Pintér Béla megint az ő megérzékítésre hangolt színészi eszköztárával egyszerűen-nagyszerűen odatesz elénk – egy Vasfüggöny nevű szamizdat lapot szerkeszt, miközben szeretője, Bea maga a szocialista embertípus. Őt Szamosi Zsófia alakítja hitelesen.

Mert mi ugyan nevetünk a valaha – vagy sosem – hallott frázisokon meg a Róna-meggyen, de ők halálos komolyak, akár egy szappanopera vagy egy valóságshow szereplői; és ezzel máris oda a retró, mert egyenrangúan társul mellé a jelen.

Pintér szövegének ez a bravúrja: ahogy a pedofíliájával viaskodó férfi gyötrelme, öngyötrése és végül önbüntetése lehet itt és most, úgy az ennek révén keletkező zsarolhatóság is döbbenetesen kortársi jelenség, legföljebb az ügynöki beszervezésben nem merül ki a mai eszköztár. Fejlődtünk, ugyanis.

És van itt két tönkre menő párkapcsolat – a fentebb említett mellett a pedofil férfié, akit Friedenthal Zoltán lehengerlő reflektálatlansággal, szimpatikus érzelmi tágassággal empátiából fogalmazva állít elénk –, és mindkettőben egy gyerek, egy kislány és egy kisfiú, ők korunk felnőttjei. Terheltek erősen, akár sikerre, akár kudarcra ítélte őket a gyerekkoruk.

Aztán lehet retrónak tekinteni a nyolcvanasok urait; Pánczél György elvtársat, aki a kor sablonrutinja szerint szervezi be és tünteti ki a kiszolgáltatott embert, de Csákányi Eszter frappáns férfi-portréjából az is kiderül, hogy ma legföljebb az öltönyök jobbak, a lényeg – a zsarolás, a vélt vagy valós kiszolgáltatottsággal való visszaélés – ugyanaz.

Csákányi egyébként egy másik kabinetalakításban laza, önálló gondolkodású pszichológust hoz – ez is provokáció egy olyan korban, amely éppen ezt, az önálló, netán kritikai gondolkodást nem tűri. Lehallgatják őt is – de meghal, még mielőtt a hatalmi erőszakszervezet utolérné.

Nem kevésbé súlyosak azok a momentumok és figurák, amelyek ugyan korba és rendszerbe ágyazottan bukkannak föl, de könnyedén ívelnek át korokon és rendszereken. Ilyen például a Thuróczy Szabolcs által megformált Szujó, aki táncosnak tehetségtelen ugyan, de tartótisztnek kiváló; s hogy összefüggés van a kettő közt (vagyis önnön tehetségtelensége miatti frusztrációját használja energiaforrásnak a másik tevékenységében), azt nehezen köthetnénk kizárólag az átkos szocializmushoz. Szujó a bosszúálló típus: beépül és leigáz.

A mozaikos szerkesztésű történet szálai fokozatosan fonódnak össze, és egyre mélyül a tabló, amelyből – mondom újra – távolról sem csak a közelmúltunk néz vissza ránk. Noha ez sem volna kevés: hiszen éppen a múlttal való tárgyilagos vagy szenvedélyes szembenézés hiánya a gyökere megannyi mai nyavalyánknak, és itt többre kell gondolnunk, mint az ügynökakták megnyitásának minden kormányzat általi elsumákolására.

Arra is például, hogy hogyan nyomul bele a hatalom a legprivátabb szférákba, házasságokba, párkapcsolatokba, gyereknevelésbe, meg arra is, hogy hogyan itatja át nemcsak a primer áldozatnak tekinthető nemzedéket, hanem még a következőt is. És megnyomorítja a cselekvőket, meg azokat is, akik csak a következményeket viselik; itt van például ez a Kata, Roszik Hella finom áldozat-játékában, aki vakságot és süketséget fogadva szeretné megtartani azt a férfit, aki a kislányát molesztálja.

Pintér Béla színházában a szöveg és az előadás kapcsolata többnyire oly szoros, hogy szinte kizárólagosan feltételezik egymást – vagyis ennek a szövegnek pontosan ez az előadás felel meg. Úgy, ahogy van: a szereplők játékon kívül is többnyire ott ülnek a játéktér két oldalán, a zenészek – Pelva Gábor és Póta György – be-belépnek egy-egy jelenetbe, és a lelkes törzsközönség humorban, iróniában is megkapja, ami hagyományosan jár neki itt. A színészek – régiek és újabban csatlakozók – mind flottul beszélik Pintér színházi nyelvét, melynek alapja a tökéletes és teljes bele- és átélés. A reflektálás a közönségre van bízva – mi meg ebben vagyunk jók. Elhisszük, mert így van: Stefanovits Angéla kiskamasz Ferikéje zenei zseni, Enyedi Éva ugyancsak kiskamasz Timikéje pedig egyszemélyes embermentő szolgálat.

Mindketten ki is teljesednek, éppen úgy, ahogy erre gyerekkoruk predesztinálja őket. A jelenbe ágyazott befejező jelenetben Pintér voltaképp csak felskiccel egy kiszámítható folytatást: az egykori Szujó tartótiszt miniszterelnökként, a hajdani komcsi Bea államtitkárasszonyként tünteti ki a fiatal zongoraművészt, és vonja meg a pénzt a pedofil férfiről elnevezett gyerekmentő alapítványtól, amelyet az egykor molesztált Timike vezet. Bizarr ötlet, mert csupa naturalizmus.

A Pintér Béla rendezte előadás azért felkavaró, mert pusztán tükör, és rémes a kép, amely visszanéz ránk.


Forrás: http://hvg.hu/kultura/20131006_Ugynokkerdesbe_botlott_Pinter_Bela

Míg a politika képtelen szembenézni az ügynökkérdéssel, Pintér Béla és társulata újabb virtuóz előadásban teszi meg helyette: hálára azonban nem számíthat érte. A Titkaink a Szkénében egyszerűen kötelező.

Pintér Béla drámaalkotói pályájának egyik csúcsára ért a Szkénében bemutatott Titkainkkal. Ugyan a késői Kádár-korszak besúgóvilágában játszódó történet elsősorban sémákkal dolgozik, a színházcsináló Pintér egyedi formanyelvével, szövegeivel és sajátos szerkesztésével a kortárs magyar drámairodalom egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legszókimondóbb darabját hozta létre, a művel együtt születő előadásról pedig nehéz szuperlatívuszokkal teli ömlengés nélkül nyilatkozni.

A táncház-mozgalomban is aktív Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) népzenegyűjtő sötét titkot őriz: képtelen úrrá lenni kisiskolás nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva) iránti vonzalmán, amit egyedül legjobb barátja, a táncházvezető Tatár Imre (Pintér Béla) édesanyjával (Csákányi Eszter) oszt meg. Ám az asszony halálával a titok nem kerül a sírba, hiszen az ellenzéki mozgalmakkal szimpatizáló Szádeczky Elvíra lakásán poloskákat helyezett el az állambiztonság. Így a zsarolhatóvá vált pedofilt a pártfunkcionárius Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter ezúttal férfiként) és a táncházi csoportba már beépült Szujó (Thuróczy Szabolcs) ráveszi, hogy buktassa le a szamizdatot szerkesztő, nyomtató és terjesztő Tatárt, akinek barátnője, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) a kommunista rendszer legnagyobb támogatója. A börtön elkerüléséért a barátját eláruló Balla Bán és saját kislánya miatt elhanyagolt feleségének (Roszik Hella) drámája mellett egy másik „gyerekkel terhelt” kapcsolat is terítékre kerül, hiszen Tatár fia, a kamasz zongorista Ferike (Stefanovits Angéla) és Bea, a válóok viszonya nem csak jellegéből fakadva problémás, konfliktusukban az urbánus és a népi kultúra szembenállása is megjelenik.

Ahogy Pintér Bélánál általában, a Titkaink esetében is finoman kidolgozottak a vizuális elemek, a szimbólumok. Az előadás fekete-fehér színpadképpel indul, így idézi meg a 80-as éveket, a díszlet (Tamás Gábor) pedig egy hatalmas szalagos magnó, amelyen egyszerre forognak a táncházi népzenék és a lehallgató készülék felvételei. A színpadteret ezúttal hagyományos módon használó előadás szereplői jeleneteik között a színpad szélén foglalnak helyet, időnként beülnek valamelyik hangszer mögé, a zenészek pedig prózai epizódszerepeket kapnak. A dialógusok szóhasználata, stílusa és előadásmódja páratlan pontossággal idézik meg a 80-as éveket; a Thuróczy Szabolcs által játszott pincér jelenete Jaffával és Róna meggyel fergeteges stílusparódia, Stefanovits Angéla pedig a kor egyik lázadó underground művészét, az egykori Kontroll Csoportban éneklő és ma is aktív Bárdos Deák Ágnest idézi meg. Említés szintjén megjelennek a Demokratikus ellenzék alakjai, de az egykori pártlapszerkesztő, ma békemenetes főszerkesztő neve sem marad ki.

A társulat minden tagja remekel szerepében vagy szerepeiben. A harmadik „pintérbélás” premierjén Stefanovits Angéla játékstílusa olyan, mintha mindig is itt játszott volna, míg a 42. hét után duplázó Csákányi Eszter szerepformálása ismét egy plusz színt visz az előadásba. A színikritikusok díjára jövőre férfiszerepéért lehet ismét esélyes. A pedofíliát ábrázoló jelenetek vérfagyasztóak, az elviselhetőség határán táncolnak, Friedenthal Zoltán fájdalmasan mutatja meg az ösztöneivel harcoló öngyűlölő férfi lelki tusáját és árulását. Enyedi Éva ismét bántalmazott naiva. Szamosi Zsófia agymosott agymosó, minden szava jól áll neki. Pintér és Thuróczy groteszk színpadi játéka nevettet, de a feszültséget nem oldja. Nem is ez a cél.

A Gyévuska után Pintér egy társadalmi jelenség helyett ismét egy egész fejezetet ábrázol a történelemkönyvből, a Don-kanyari tragédiához hasonlóan a Kádár-korszak besúgóévei is önmagukban hordozzák az abszurditást; a színházcsináló pedig jó érzékkel alakítja mindezt színpadi drámává. Noha a cselekmény java a 80-as években játszódik, a Titkaink elsősorban a máról szól. Az ügynökügy lezáratlanságáról, az egykori kommunista besúgókból lett magabiztos új urakról és hölgyekről, a rendszereken átívelő aljasságról, az évtizedeken át elhallgatott hazugságokról, sikert sikerre halmozó jellemtelenekről és bukásra ítélt hősökről.

Hogy politikai életünk legfelső körei is érintettek-e az ügynökkérdésben, az ma nem tudható. De ha nemet mondanak a múlt feltárására, az őszinte szembenézésre, akkor megérdemlik azt, ahogy Pintér Béla a színpadon gyanúba keveri őket – üzeni. A szocialista erkölcs erkölcstelensége tehát továbbra is itt van velünk, csak most másként hívják. Pintér Béla évek óta Kossuth-díjat érdemel, a Titkainkkal újra sokat tett azért, hogy ne kapja meg.


Forrás: http://vanyabacsi.blog.hu/2013/09/29/pinter_bela_valaszol_az_ugynokkerdesre

Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász élete kétségtelenül nem annyira szép. Liberális szülőként laza keretek között neveli tinédzser lányát férjével, a nálánál némileg rigorózusabb Karcsival, az általános iskolai történelemtanárral együtt. Persze, nem konfliktusok nélküli a kissé őrült család élete: Enikő egy nap Lacival, a szülőknél alig idősebb rocker-motoros biztonsági őrrel állít haza, amit Imola és Karcsi eufemisztikusan szólva már csak azért sem fogad jól, mert 1) mindjárt reggel 7 óra van; 2) Karcsi épp ekkor adná át előrehozott karácsonyi ajándékát, egy szaunát.Hogy ebből az abszurd alaphelyzetből és a rögvalóságból némi – no jó: nem kevés – iróniával dúsítva átmentett karakterekből Pintér Béla egy szívszorító drámát tud teremteni, nem kivételes alkalom. De hogy utólag tudja láttatni ennek a földhözragadt és idillinek korántsem mondható reggelnek a maximálisan rejtett boldogságát, az bravúros. Ugyanis a darab vége felől nézve ez a koszos és kellemetlen reggel valami olyan szép, meghitt és tiszta, hogy az valóban megrázó. E reggel után minden megváltozik Virágvári doktornő és családja, valamint páciensei és munkatársai életében.

A 42. hét című darab számtalan kérdést vet fel, amelyek minden áldott nap foglalkoztatnak bennünket. E kérdések sokszor közhelyesek, mégis fontosak – a gyerekneveléstől a munkahelyi viszonyokon át a kapcsolatteremtés, a hit, a szerelem, az elfogadás, a beilleszkedés témájáig minden fölbukkan, hol egy cselekményszálban, hol egy karakterben, hol egy fordulatban. Talán a legrealistább Pintér-darab ez, annak ellenére is, hogy egyetlen szaunán, néhány széken, egy kisebb zenekaron (a Kéménczy Antal vezette nagyszerű zenekar teljes értékű szereplője az előadásnak minden értelemben) és pár kelléken kívül kizárólag színészből (és Benedek Mari kivételes karakterformáló képességű, zseniálisan találó jelmezei) építkezik. Pintér Béla mozgással és hanggal kerít sorsot Karcsinak, az apának, az akaratlan „sajnosság” jelképes alakjának: némileg szürke, előrehaladtában is visszafelé ható járású, ám a családjáért mindenre képes, boldogságra vágyó embert játszik; az elején nehéz lenne kitalálni, hogy ő az értékveszteség, de Pintér darabja visszafelé indokolja magát, és bizony érdemes rajta elgondolkodni. Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva lelkes és naiv határon túli magyarokat játszanak, próbálják fenntartani a rozsnyói közösség érzetét életükben. Stefanovics Angéla alter Lolája a művészéletet élő báty determinálta nihilben az őt elhagyó Sanyira vágyakozik, életét pótlékok sora tölti ki, amelyekről a gyerek érdekében le kell mondania – a végén paradox módon az ő sikere, az egészséges gyermek születésének öröme tetőzi be a tragédiát. Bátyját, a sikeres sorozatsztár és a „jelentős művész” póza közötti ellentmondás feloldásán dolgozó Bocit Thuróczy Szabolcs játssza, alakításában számtalan történését és legalábbis furcsa jellemvonását vegyítve a komplett magyar színházi szcénának. Roszik Hella lázadó rockerlányt változtat apakomplexusos, mélyen hívő, anyját meggyőződésből számon kérő lánnyá Enikőként. Szakonyi Györk egybites, ám jószándékú rocker-biztonsági őrként remekel, Quitt László a kielégítetlenségét és kudarcélményeit a racionalitással és precizitással leplező, ám annál érzelmesebb és ragaszkodóbb Balázskáról ad tartalmas képet. A cselekmény természetesen több szálon zajlik – valamennyi szál Virágvári Imolához, és a férje halálával új irányt vevő életéhez kötődik –, amelyek egy sorsfordító pillanatban, a címadó 42. hétben találkoznak, totálisan betetőzve a sorsot: egyszerre van jelen a születés és a halál, a gondatlanság és a körültekintés, a cserbenhagyás és az önzetlen segítség, a boldogság és a keserűség, a kezdet és a vég. Éppen úgy, mint egy emberben. Totálisan.

Ezt a totális emberi alakot, dr. Virágvári Imolát Csákányi Eszter kelti életre. „Szomorú látni, hogy a jelen állapot szerint nincs senki, aki ezt a nagyszerű képességet [ti. Csákányi Eszterét] a maga értékén használni tudná” – írtam korábban a színésznőről egy előadás kapcsán. Íme: Pintér Béla az, aki erre bizony képes, és a színésznőt emberpróbáló érzelmi skálán járatja végig. Csákányi pedig színesen, érzékenyen és hitelesen, a pintéri nyelvre remekül ráérezve járja végig Virágvári Imolával a Pokol és a Mennyország felé egyaránt sőt egyszerre vezető, láthatóan közös utat.

Virágvári Imola útja azonban a mi utunk. „Sajnos” – mondja a szülész-nőgyógyász egy óvatlan pillanatban, bár tulajdonképpen teljesen érthetően. És a szó életre kel, és megbosszulja önmagát. Mert az a bizonyos kicsit őrült reggel az élet tiszta naivitásból és bizalomból fakadó módszeres összetördelése és szabályos megsemmisítése után a nyugalom és egyensúly oly vágyott, ám soha vissza nem térő állapotává válik: a tovatűnt boldogság, az elmúlt lehetőség időszakának, amely soha többé nem jön el. A 42. hét – a maga ritmusegyenetlenségeivel, amit leginkább az első félóra erőteljes svungjának átmeneti megtorpanása jelez – látszólag afféle szabálytalan szappanopera és pazar tragikomédia, valóságosan azonban pontos látlelet a mi életünkről, a mi Magyarországunkról, ahol éppen ideje lenne leszámolni a tudatlan naivitással és az ürességbe vetett bizalommal. Virágvári Imola nem vette kezébe saját sorsát – ahogy mi sem: ráhagyja másra a döntést és még áldozatot is vállal, önmaga teljesítve be sorsát. Mert ezért kizsebelik, megalázzák, szakmailag és emberileg egyaránt (még pontosabban megalázza ő saját magát), és Pintér Béla nem kecsegtet azzal, hogy volna visszaút. Mi is csak reménykedünk. Meg sírunk. És nevetünk.


Forrás: http://7ora7.hu/programok/a-42-het/nezopont

Mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás…

Mindvégig kacéran ölelkeznek a kettősségek Pintér Béla és Társulata legújabb produkciójában. Tragédia és vígjáték, lazán csúsztatott poénok és dermesztően feszült pillanatok, szappanoperába illő giccses klisék és érzékeny társadalmi felvetések stb., no meg persze leginkább születés és halál váltják egymást, nem is csak kettő, hanem sokkal több szinten. Voltaképpen a kettősségek inkább sokféleségek, ahogyan ki-kibújnak egymás alól, mint a hagymahéj újabb és újabb rétegei. Azért vannak fő motívumok A 42. hét történetében, például két központi születés-halál motívum, amely köré csoportosul a többi, hol szimbolikusan, hol a szó szoros értelmében vett halál és születés.

Először is két terhes kismama, a művészvérű Lola és a pedáns Ági érkezik el a 42. hétig, vagyis a szülésig. De a gyerekeik világra kerülése csak egyiküknek hoz újjászületést, a másik nőnek láthatóan inkább a véget. Pont fordítva, mint ahogy várták: Ági az új élet nevelgetésére készült, Lola valaminek a lezárására. Másodszor pedig az anyák szülész-nőgyógyásza, Dr. Virágvári Imola halad át a kettős stációkon. Férje, Karcsi meghal, ő viszont a Boci nevű ünnepelt színész karjaiban új életre talál. De elvész valami a lányával, Enikővel való kapcsolatából. De lobog az új szerelem. Aztán elég: szalmaláng volt, Boci lelép. Előtte még csinál egy oltári nagy baklövést, ami miatt a doktornő nem tud ott lenni a két kismama szülésénél. Tragédia. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy az új szerelem annyira megújított benne mindent, hogy figyelmetlen lesz, elkövet egy szakmai hibát, és részese lesz Ági, vagyis Ági újszülött babája tragédiájának. Sőt a lánya is magára hagyja. Összeomlás következik, és egyenes út az öngyilkosságig. Újabb tragédia. De nem! Lola hívja a begyógyszerezett szülésznőt, és beszámol az anyaság csodájáról (pedig kihordás után nevelőszülőkhöz akarta passzolni a kicsit), és köszöni szépen a segítséget, most már jó lesz, mondja, és szedni fog egy bizonyos gyógyszert. Csakhogy azt a gyógyszert pont nem kéne, ébreszti fel a hívás Imola életösztönét, és így végül – talán – mégis megmenekül, mondhatni ismét újjászületik. Most persze azt lehetne gondolni, hogy Pintér Béláék ezúttal szigorú komolyságú és mély igazságokkal szerkesztett szomorújátékot prezentáltak a Szkénében. Hát nem.

Az igazságok és drámai momentumok pontosan kiszámítva bukkannak fel, de a szomorúság teljességgel hiányzik. Lehet, hogy néha ajkukra fagy a mosoly, de a nézők rendületlenül végignevetik a csaknem két órát. Hogy is lehetne megállni, ahogy Pintér Béla Karcsija szélütötten mered a kisbolti amorozót játszó Szakonyi Györkre, aki szakállas nagyapó létére őrző-védő bomberben szedte fel a lányát. Vagy ahogy Roszik Hella tinédzsere emós-gótikus Enikő helyett apja temetésén már rózsaszínban zokog és bűnbánó templomi kórustaggá válik. Ahogy Csákányi Eszter Imolája kivirultan és fürgén kefélget a karácsonyra kapott szaunában Thuróczy Szabolcs lapos tekintetű, sármos Bocijával, aki pont csak annyira jellemtelen, amennyire egyes derék művészemberek szoktak olykor. Ahogy a flegma Lolát játszó Stefanovics Angéla rezignáltan megjegyzi, na, erre most mit mondjak, amikor firtatják, hogy érzi magát. Friedenthal Zoltán főorvosának és Enyedi Éva Ágijának feledhetetlen felvidéki akcentusát egyenesen Rozsnyóról. Vagy ahogy Quitt László Balázskája átadja elvetemülten értelmiségi karácsonyi cédéjét valamiféle csőhangokkal, és fel is hívja a figyelmet egy dinamikus scherzóra. Káprázatosan, Feydeau-szerű könnyedséggel, ellenállhatatlanul sziporkáznak a poénok. De mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás, és egyszeriben megfagy a levegő. És jön a valódi dráma. Mert Csákányi Eszter tragikus hősnőt is eljátszik, nemcsak komédiázik. Dr. Virágvári Imola (már ez a név is!) ugyanolyan vicces, mint a többi karakter, de Csákányi elnyűtt háziasszony is, szürkén és jelentéktelenül téblábol hálóruhában, kispolgári rettegéssel, hogy Kő László reggel hétkor ugrik fel hozzájuk. Pirospozsgás boldogsággal hancúrozik Boci oldalán, de remek a tépelődés is, amikor már megnyúlt arccal dolgozik benne, hogy uram ég, mi lesz a szülő kismamákkal, míg ő a hűvösön csücsül. És mikor a tabletták lenyelése után kilép a szaunából, mert Lola hívja, és ő újra orvosként segíthet, szinte ki is lóg az előadásból, annyira őszinte, drámai súlyú a megteremtett pillanat. De persze megvan ennek is a helye, ahogy minden másnak a forgatagban.

Pintér Béla rendezése termékeny teatralitást idéz a színpadra. Könnyedén játszik a térrel, stílusokkal, a szigorú korlátok leomlanak, és ettől még egy-egy apró, mellékesnek tűnő momentum is friss levegővel, jelentéssel töltődik fel. Például amikor a rendőr lassan, szinte kitartottan vonul a letartóztatott Imolával: borzasztó teátrális, hiszen csak a vonulgatás történik, és mégsem unalmas, ahogy Pintér rendőre lassan, büszke álltartással lépdel, Csákányi doktornője pedig merő bűnbánatként követi, mindez még éppen stílusban van tartva, vicces is, épp a kitartottsága miatt, de mégis van benne valami őszintén szívszorító. Remek pillanat. Vagy ügyesen folynak egymásba a jelenetek, főleg mikor váltás helyett a rendező az új helyszínt úgy bízza a nézői képzeletre, hogy az új szereplő egyszerűen belemasíroz. Nincs környezet, üres a tér, csak pár hangsúlyos elem van, atmoszférát a színészek játéka, a játék tempója, meg a világítás teremt. Na és a zene!

Egy csodálatos vonósnégyes zongorával kiegészülve, időről-időre belopózik a színre, és nemcsak aláfest egy hangulatot, hanem a történések szerves részévé válik. Elsőként akkor jelennek meg, amikor Karcsi szívrohamban meghal. Beszállingóznak Kéménczy Antal vezetésével, zenélgetnek, majd szürreális és ironikusan kikacsintó jelenlétük felfokozódik, ahogy az apa haldoklása tetőfokára hág egy szépen komponált, zaklatott képben. Mintha valami barokkos opera lendülete söpörne végig a színpadon, ahogy a zenészek rákezdenek. Teljesen más a hangulat, de a működési elv ugyanaz, amikor Imola és Boci egymásnak esik: a szerelem végigsöpör a színpadon, a gyors futamok pedig részévé válnak a színpadi valóságnak. Egyszerűen pompás a zenekar valamennyi belépése, az előadás sokfélesége velük is tovább gazdagodik. És még groteszkebb lesz a kavalkád, amely, néha melodrámai, mint egy tévésorozat, máskor kalandos és fordulatos, akár egy Lope de Vega színjáték, de vannak pontok, ahol thrillerbe illő izgalmakat lehet átélni, míg a nagy drámai fordulatnál felsejlik a hübrisz és a görög sorstragédia, miközben olyan apróságokkal is szívesen elpepecselnek a játékosok, mint kis színes leletek a hazai színművészet civódásaiból. Minden van itt, mindent meg is kapunk.


Forrás: http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36465:szueletes-es-halal-a-forgatagban&catid=13:szinhazonline&Itemid=16

A Pintér Béla Társulat új bemutatója, A 42. hét a halál és az élet különböző megjelenéseit vizsgálja, a hétköznapok halálos unalmától, a torkunkba gombócot, gyomrunkba görcsöt, térdünkbe remegést hozó felkavaró fordulatokig. Mindezt a leghétköznapibb, realista keretekbe szorítva láthatjuk Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász megözvegyülését követő sorsfordító időkben.

Az előadás első kérdése az lehetne, hogy milyen hosszan tud haldokolni az ember úgy, hogy fel sem tűnik neki, és senki másnak sem a környezetében? Szabó Károly általános iskolai történelem tanár Jézus születésének ünnepéhez közeledve végóráit éli. Karja zsibbad, fáj, citromos ízt érez a szájában, mégis csak egy dolgon jár az esze: a szaunán, amellyel családjának, de elsősorban magának szerez majd örömet az ünnepen. Ám nem éri meg a napot, hogy izzadhasson a gőzben, mert a végzet hajnali hétkor csenget az ajtaján Kő László idősödő biztonsági őr és életművész személyében, aki 17 éves lányának, Enikőnek csapja a szelet. Pintér Béla drámája kiforrott, jó ritmusú, jó humorú, banális és megrendítő sorstragédia, a végzet sodorta események láncolata, amelynek csúcspontja, beteljesülése nem a tragikus halál, hanem éppen az élet, a reményteli, az ámító, a fordulatos, a gyönyörű, a keserves élet. Szabó Károlyt szívroham viszi el, orvos felesége karjai közül ragadja el a halál, de már évek, évtizedek óta csak vegetált, csökkentett érzelmi szinten, pipogya alakként tengette életét családja körében. Az előadás első feledhetetlen pillanata Károly halála, mikor görcsbe rándult testtel sorolja az ókori kelet folyóit, az ötödikes tananyag vaktérképének unásig ismételt rigmusát: Tigris, Eufrátesz, Nílus. Olyan ember volt, aki úgy elfáradt és úgy megszokott a mókuskerékben, hogy nem bírta el, hogy kizökkent az idő. Márpedig ez egy sorstragédia hőseként végzetes hiba. De nem úgy felesége Dr. Virágvári Imola, őt csak most kapják hátukra a történet vad hullámai.

Ki hogyan viseli el a gyászt? Imolát és lányát, Enikőt egyaránt szörnyű lelkiismeret-furdalás kínozza. Míg az orvosnő korábbi józanságát, a családban férje és lánya konfliktushelyzeteit kezelő, kiegyensúlyozó szerepét veszítette el Károly halálával, addig lánya a korábbi, szögekkel kivert bőrgúnyáját apja hajdani kívánsága szerint rózsaszín kiskosztümre cserélte, és szentéletű kórista lett az egyház kebelén. Anyja és ő is új életet kerestek maguknak, újjászülettek és felszabadultak a családfő halála után. De a gyász és a bűntudat vakká tette őket. Enikőt pálfordulata éppoly szélsőségekbe vitte, mint korábban, ám figurája kedélyes színfoltja a darabnak, míg Imola pontosabban kifejtett gyásza összetett lélekrajz, vesztébe rohanó, groteszk bacchanália. Virágvári doktornő férje halála előtt is ösztönlény volt, megérzésére vakon támaszkodhatott, megmondta előre, fiú lesz-e a gyerek vagy lány, az anya szeme fehérjéből olvasta ki a magzat egészségi állapotát. Látszólag uralta saját és mások sorsát, eligazodott az életben, magabiztos támasza volt a kismamáknak, a férjének, lányának egyaránt. Bár nem fogalmazta meg magának, de freudi elszólásából kiderült, nyűg neki már a családi élet. Mégis az egyetlen normális ember volt az összes elrajzolt karakter között, mint ahogyan azt főnöke, a főorvos is megállapította. Imola egy közülünk, akár mi is lehetnénk a helyében, valódi tragikus hős. Mikor elvették sziszüphoszi kövét, nem volt hajlandó újat venni a nyakába, nem gyászoló özveggyé vált, hanem szerelmes fruskává. Imola végre élt, és boldog volt Vargyas Boci, a neves sorozatszínész oldalán, akinek húga, Lola, az egykori ihletett díszlettervező volt a páciense.

Öl, butít és nyomorba dönt? Lola úgy szerette Sanyit, hogy a gyerekét is megölte volna azért, hogy visszakapja. Imola úgy ölelte Bocit, hogy csak úgy rengett belé Károly szaunája. Tamás és Ági nagy szeretettel várták a gyereket, szerelmük régen áhított gyümölcsét. A két kismama és Imola élete összefonódik, a magzatok szépen fejlődnek, Imola boldogsága pedig egyre dagad, burjánzik, ahogy halad előre a történet. A színpadkép is a kettős játékra van kialakítva, a csupasz, zöld függönnyel határolt játékteret a fény vágja további részekre, a terek, jelenetek, mondatok pörgős, filmes ritmusban váltják egymást. A kismamák télen, tavasszal és nyáron egyre nagyobb hassal jönnek Imola rendelésére, aki nagy boldogságában fokozatosan veszti el a neki eddig fontos értékeket, férje és otthona iránt megőrzött hűségét, lánya iránt táplált féltő gondoskodását és profizmusát, felelősségtudatát a szakmájában. Imola a rózsaszín ködben ordít a boldogságtól, nem is hall, nem is lát már semmit, és nem fáj a lelke, nem gyötri már a bűntudat, hogy észre sem vette férje betegségének tüneteit, hogy halálosan unta már őt utolsó éveiben.
De nem lenne ez a darab sorstragédia, ha a 42. héten nem bukkanna föl ismét a színen Kő László, az idősödő bolti biztonsági őr és életművész, aki immár nagyon bánja, hogy Enikő kizárta őt az életéből, mert kapcsolatukat tette felelőssé apja haláláért. Imola lánya kérését teljesítve visszaviszi Kő László holmiját a munkahelyére, a boltba, ám Vargyas Boci eközben elemel egy drága viszkit a polcról. Imola magára vállalja szerelme bűnét, és innen megállíthatatlanul zakatol a történet hősünk végzete felé. Beindulnak a szülések, míg a doktornő a rendőrségi fogdában tölti az éjszakát. Két felejthetetlen pillanata maradt a játéknak: Dr. Virágvári Imola tetemrehívása és feltámadása. Ági betegen született gyereke, és saját lánya elvesztése miatt kis híján megöli magát, de a köszönetet mondó Lola telefonhívása után feltámad benne az életösztön, megérzi, hogy van még dolga ebben a világban. Öklendezése, mellyel a lenyelt gyógyszerektől szabadulna, egy felemelő kórusmű énekébe veszik.
A zene elengedhetetlen eleme a Pintér Béla-daraboknak, most is hegedűk, bőgő, cselló és egy billentyűs hangszer csatlakozik be a játékba, a zenekart Kéménczy Antal vezeti. A zenészek diszkréten bevonulnak a színpadra, és a játék érzelmi csúcspontjain fokozzák az előadás erejét. A két velencei mester, Albinoni és Vivaldi, valamint Bach műveit játsszák. Non-diegetikus zene ez abban az értelemben is, hogy végül benyújtják a számlát a zenészek, vagy a darab szerint rádióból, tévéből szól a muzsikájuk. A történet nem a túlvilág viszonylatában, hanem a mindennapi élet szemszögéből vizsgálja a halál jelenségét, így azt sem engedheti meg magának a játék, hogy a felemelő vagy lesújtó pillanatokban holmi túlvilági szépségű muzsika zengjen a háttérben.
A főszerepet nagy lendülettel és sok arcát megmutatva Csákányi Eszter alakítja, a színésznő többször is nyilatkozta, hogy nyomon követi és nagyra értékeli a Pintér Béla Társulat előadásait, az első közös munka nagy siker. Csákányi Eszter fizikailag és érzelmileg is bevállalós, kikacsintós, magabiztos alakítást nyújt. Thuróczy Szabolcs Boci szerepében méltó párja az őrületben. Pintér Béla az apát játszva kívül és belül is áll a történeten. Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva alakítja az erős palóc tájszólásban beszélő házaspárt, a gyermekük betegségét bemutató jelenetben különösen kidolgozott és megrendítő a játékuk. Stefanovits Angéla bukott naivájának könnybe lábadt szemei egyaránt hitelesek, akkor is, mikor a düh és tehetetlenség emészti nem kívánt terhessége miatt, és akkor is, mikor köszönetet mond a doktornő törődéséért. Roszik Hella Enikő szerepében nem kap nagy játékteret, de korrekten hozza a figurát. Quitt László ezúttal alkata ellenére nagydarab embert játszik, csendes agresszivitása azonban éppoly szuggesztív, mint korábbi alakításaiban. Szakonyi Györk Kő Lászlója robosztus, mint ahogy az a végzet figurájának dukál, Hajdú Rozi pedig több szerepben is helytáll.
A szereposztásban mindenki a helyén, mégis ezúttal elsősorban a történeté a főszerep. A tragédia mellett remek arányban megjelenik a játékban a bohózat is, a kultúrpolitikai fricskák sem telepednek rá a mondandóra, és olyan apró szösszenetek, mint Pintér Béla előre csúszott lábujjai a házipapucsban, vagy Quitt László groteszkül deformált hasa, vagy mikor az idősödő udvarló rázendít, hogy Voyage, voyage, mind-mind nagyszerű pillanat. Nemhiába, a premieren közel tízszer tapsolták vissza a Pintér Béla Társulatot.


Forrás: http://www.ellenfeny.hu/szinhazmuveszet/fuggetlenek/eljen-boldogan-ha-tud-pinter-bela-csakanyi-eszter

Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok.

Majdnem egy órával a kezdés, a bemutató előtt érkezem. Szeretek hozzákészülni, ráhangolódni az előadásra, hosszú évek óta csak ez a Színház, máshová nem is vágyódom. Meglepődöm, mekkora itt a változás. A büfé tanterem-bútorzatát kicserélték, a kerek fekete asztalokon nagy, telehold formájú szalma alátét vagy miniterítő. Minden tágasabbnak tűnik, a lunetta formájú ablak éppen a Dunára néz, s látom, elsurran egy pislákoló, régimódi sétahajó… és, hát ott van fönn az égen… egészen kerek az a bizonyos égitest is, semmilyen felhő nem takarja el…

Eszembe jut, hogy a Társulat vezetője egy évekkel ezelőtti interjúban mesélte, hogy a színház az egyetemi díszterem fölött és a kupola alatt található.

Nemcsak a terem apró, hanem a játéktér is, amely mindig jelentős események helyszínévé lényegül át. Isten–család kettős keretébe foglalta az író-rendező a darabot, amelyben a politika is jelen van. A színpad előterében, középen adventi lila ornátusban prédikáló papra, egy tévésorozat főszereplőjére, Gábor atyára vetül a rivaldafény, és mint „közös” filmnézők, egy átlagos család életébe kerülünk rögtön bele. A békességbe fojtott rutinhétköznapokból az ünnepek ugyancsak rutin-másságába átforduló pillanat ezúttal elmarad. Az apát alakító Pintér Béla is erre utal játékában, hiszen hosszú percekig mozdulatlanul mered a szokatlan látványra: serdülő lánya (Roszik Hella) reggel hétkor felhozza a (Pataki Attilára és/vagy a goj motorosokra hajazó) nagypapa korú udvarlóját (Szakonyi Györk), és bejelenti, hogy a karácsonyt ővele és házon kívül tölti. A díszlet, a ruhák, a kiegészítők (akár egy táskafül is!) – természetesen a színészek gesztusaival együtt – idéznek fel társadalmi miliőt, típust, elevenbe vágó problémát. Feledhetetlen a családfő már-már zokniban végződő fehér jégeralsója… és ó, az a papucsból talán már hosszú évek óta kilógó nagylábujj… Az apa és Enikő lánya láncos-bőrös, fekete öltözéke nem egyszerűen nemzedéki konfliktust sejtet: különböző nyomorúságok-kiszolgáltatottságok külsőségeit mutatja meg. A tanár–nőgyógyász házaspár élete válságba kerül egyetlen lányuk serdülőkorba lépésével. Enikő önállósodási törekvései és az apa, Szabó Károly családi tűzhelyet felmelegítő kísérlete egymásnak feszül a színen. Szabó Károly aranypapírba, piros masniba burkolt ajándéka nem más, mint egy szaunafülke. A szauna arányaiban és lényegét tekintve már az első percekben abszurd dimenziókba lendíti a színpadon zajló eseményeket. A játék szürreális eleme tovább fokozódik az álom–valóság helyenkénti összemosódásával és a szerepek-szereplők – külön üzenetet hordozó – felcserélődésével. Gábor atyáról kiderül: színész, később Imola szeretője, majd tolvaj, végül Dörner György-szerű jelenséggé és színházigazgatóvá válik. Az elhunyt általános iskolai tanár (Pintér Béla) fásult, lelkiismeretes rendőrként – mint azonos típus – visszatér…

A szaunakabinban a hétköznapi és az abszurd együttesen ölt alakot. Az északi népek – köztük távoli rokonaink – egyik tisztálkodási rituáléjául szolgáló szaunakabin idétlenül tolakszik a látóterünkbe, és e mostani, nem a hagyományos, „rendeltetésszerű” kontextusba állítva, az előadás folyamán telik meg jelentéssel. A fatákolmány láttán először a vidéki vagy kertvégi illemhely jut az analógiásan gondolkodó ember eszébe. Az eseményeket követve könnyen szalad tovább az asszociációlánc: a testi, a zsigeri, itt zajlik, a vécé zártságába gyömöszölődve… Minden, ami létünkben tünékeny: a gyönyör, és minden, ami a matériához kötődik, ebben a „szaunaszentélyben” történik meg. Ami azon kívül van, már sokkal kaotikusabb és nehezebben értelmezhető, de szorosan kapcsolódik a fülkében rövid ideig tartó, ám jelentős eseményekhez is. A fakabin időközönként előjön és visszahúzódik, de állandóan középen, kiemelt helyen marad.

A látszatra jelentéktelen kisemberek (apa és lánya) előre megálmodják, más szóval megérzik, mi fog velük vagy mással történni. A minden tekintetben szétzilálódott rendben elvesznek ők, a látnokok. A családfő állandóan citromízt érez a szájában. A tanúból ismert magyar narancs savanyú íze, a „posztmodern posztszocializmus” (Magyar Citrom) idült vegetatív panaszként jelentkezik, és talán ezért, talán a lányával való konfliktus miatt, de az apával végez a szívroham. Éppúgy, ahogyan megálmodta, az anyja jön el érte, és az író-rendező, Pintér Béla a játékidő első harmadában megajándékozza a nézőt a legszebb jelenettel: lassú gólyaláb-léptekkel, hófehér ruhában közeledik az elfátyolozott arcú Fehér Hölgy, a Halál, és az apa megbabonázott tekintettel lép ki porhüvelyéből s követi őt. A születés–új élet attribútuma, a gólya itt haláljel, és a nő, az életet adó nő a halál képében jelenik meg… hol van itt már Dürer vagy akár Ingmar Bergman Kaszása… Ez az apró, éppannyira ironikus, mint katartikus mozzanat egyetlen hiperbolikus képbe sűríti a születés és az elmúlás tényét, és azt, hogy a két nagy pillanathoz képest mily jelentéktelen is az a lét, mit a valóságban töltünk el.

Innentől kezdve a nevettető poénok lassan fogynak, míg aztán a mosoly is lefagy az arcunkról. A házassága alatt békítő közvetítőként működött feleséget az özvegység megfosztja korábbi szerepeitől, és az események sodrásába kerülve szinte észrevétlenül veszi át a főszerepet (Csákányi Eszter rendkívüli és megrázó alakítása).A Nő, az első számú, dr. Virágvári Imola neve halmozottan idézi fel a női típusjegyeket, és doktornak is női: szülész-nőgyógyász. Ez a hervadt és ormótlan virág erényeivel és vétségeivel monumentálissá emelkedik az előadás során. Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok. A férfiak vagy leszerepelnek, vagy meghalnak, de valahogy nem képesek helytállni, a nők pedig kéretlenül kerülnek életre-halálra szóló döntési helyzetekbe.

Pintér szociális látótere a bolti eladótól, a pincérnőtől az általános iskolai tanáron át az orvosokig és a művészvilágig terjed. Mint az átlagember mindennapjaiban, úgy e színpadon is két helyszín váltakozik: az otthoné és a munkahelyé. Az apa halála kibillenti a hétköznapok biztonságából az anyát és lányát. Egyre többet látjuk őt, a doktornőt munkahelyén. Az orvostársadalom mindmáig anakronisztikusan hierarchizált nyilvános terében a kórház-feeling új elemmel bővül: Imola főnöke, a Felvidékről elszármazott, a jelenlegi, Nagy-Magyarország-politika révén jut álláshoz-pozícióhoz, hatalomhoz. Ő és várandós felesége (Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva) azonosíthatatlan „magyar” dialektusban és mindenki másnál hangosabban beszélnek. Mint annyi másszor, most is pontos a kép a szívességi-lekötelezettségi viszonyokról, és éppen egy olyan helyen, ahol az élet, az új élet a tét… Főnöke feleségén kívül Imola doktornőnek van még egy páciense: a művészvilágból idecsöppent alter leányka, Lola (a kitűnő Stefanovits Angéla), aki valójában küretet és nem szülést szeretne, de már nincs visszaút… A leendő apa helyett színész-rendező fivére, Boci (Thuróczy Szabolcs) egyengeti a leendő anya sorsát, és eközben ismerkedik meg Imola doktornővel. Imola és Boci heves viszonyba keverednek, ez utóbbi anyakomplexusa folytán. Imola doktornő személyes és szakmai élete mind drámaibb fordulatokat vesz, és mindkettőben vereséget szenved: elveszti a lányát, aki feketéből a lila egyik halovány árnyalatába öltözik, és megtér az egyház kebelébe. Imolát szerelme, Boci közérti lopásügybe keveri, a férfi elhagyja, ő magára vállalja, amit nem követett el, a rendőrségen tartják, így nem tudja levezetni a szüléseket, öngyilkosságba menekülne, gyógyszert szed be, majd magára zárja a szauna-WC-t, de telefon szólítja el a meghalásból: Lola hívja, és a korábban kéretlen anyaság öröméről értesíti az üzenetrögzítőn. Lola éppen ott áll, a színpad előterében, mint korábban a Halál Úrnő, csak átellenben, a jobb oldalon. Imola kiront a gyászkamrából. Észbe kap, talán mégis jó orvos, jó ember ő, és léte mégsem fölösleges… hívja a mentőket, de érezzük, nem jönnek azok egyhamar, és Imola hiába próbálja felköhögni a lenyelt pirulákat, haldoklása már megkezdődött… A finálé triptichon: balra negédes egyházias zenét játszó zenekar, középen a cselekvő, autonóm ember, az erényeiben és esendőségében is szerethető Imola doktornő, jobbra a templomi kórus, amelyben fehérben és orgonalilában, unisonóban énekelnek a darab szereplői… de nincs köztük Pintér Béla és reméljük, nem is lesz soha…


Forrás: http://librarius.hu/2012/10/11/ajandek-pinter-bela-es-tarsulata-a-42-het/

Kevésbé extrém, hétköznapibb témaválasztás az eddigiekhez képest, a fő cél teljesül: egy nagy szerep egy nagy színésznőnek. De erőteljesen rajzolt karaktereket kapnak a többiek is, aki egytől egyig kiváló játékkal teremtik meg a hiteles színpadi környezetet. Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán tájszólásos párosa, Szakonyi Györk hófehér állszakállal egyénített erőembere, Quitt László intellektuális lúzere kiegyenlített stílusú együttest alkot. Az alternatív szcéna Szent Johannája, az örök kamasz Stefanovics Angéla, most a lényétől távoleső, bizonytalan depresszivitást hozza, melyből végül az anyaság érzelmi mámora menti ki. Díszlet nincs, legfeljebb egy mobil-szaunára telik, a filmszerűen váltakozó jelenetek feszült tempóban peregnek a zöld körfüggöny előtt. A hiánytalan illúziót Benedek Mari egészen elképesztő jelmezei segítik, a kétgenerációs, tini-szenior szerelmespár punk-feketéje, a talajvesztett, díszlettervező kismama különc kösöntyűi, a doktornő hétköznapiból szerelmetes narancsba váltó kompléi Shakespeare-i módon jellemzik viselőiket.

Thúróczy Szabolcs okosan helyezkedő színész-celebként triumfál, Roszik Hella szemünk láttára érik a megrázó halálképben felnőtté, majd fonnyad fanatikus vallásosságba. A zenét rádióból, képernyőről vízionalizáljuk, ám élőben teljesíti ki a melodramatikus fokozásokat. Pintér Béla rendezői nagysága most a színészvezetésben kulminál. A különböző előéletű színészek, egymásra rezonálva, összefogott egységet alkotnak, a főszereplőt is sikerült hatásvadász túlzásaitól megszabadítani.

Házasságába belefásult asszony, bulvár pszichopatronokkal házilag békítő feleség, magabiztos orvos, öntudatos beosztott. Csákányi Eszter, a nagyszínpadi deklamáció vokális értékeit átmentve, érzékenyen alkalmazkodik stúdióméretekhez, átütő erővel éli meg a szerelmes eufóriát és az abszurd élethelyzet kiszolgáltatottságát. Tényleg? Ebben a szörnyű országban egy piti áruházi lopás esetén megbilincselve, pórázon vezetik el az emberfiát?!?

A legnagyobbak közé emelkedő, emblematikus színésznő, pályájához, tálentumához méltó közegben, grandiózus alakítással bizonyít. Pintér Béla Társulata minden gúzsba kötő nehézség ellenére, nemcsak a független szcéna, az egész magyar színházi élet diadalmas zászlóshajója.


Forrás: http://www.toptipp.hu/szinhaz/pinterbela.htm#42

Magasra került a léc az évad egyik legelső bemutatójával: egy mesteri új magyar dráma, egy rendkívül súlyos, nagy alakítás Csákányi Esztertől és egy profi rendezés. Ez A 42. hét, Pintér Béla legújabb, egyáltalán nem “pintérbélás” előadása. Nincs énekbeszéd, nincsenek nagy csattanók a történetben, nincs semmi elrugaszkodás a hétköznapoktól, és még a zene szerepe sem sokkal nagyobb, mint más társulatok előadásaiban. Mégis: a megrázóan szép utolsó percek nem kevésbé hatásosak, mint Pintér legjobb, “régi” előadásaié.

A 42. hét (a fogantatástól a születésig eltelő idő ez) egy szülész-nőgyógyász sorstragédiája, amely kálvária stációiról nem lenne szép túl sokat elárulni – mindenesetre a férj halálával kezdődik, és két páciens csecsemőinek megszületéséig tart. Vagy sokkal korábban kezdődik és sokkal tovább tart: a színpadon valójában az látható, hogy milyen az élet; hogy milyen a boldogság és a fájdalom váltakozásának dinamikája, és hogy hogyan okozhatja akarva-akaratlanul az egyik a másikat – hol a boldogság indít el egy meredeken lejtő úton, hol ennek az útnak végén látszik valami olyan, amiért mégis megéri folytatni.

Pintér Béla ezeket az egyszerűnek hangzó következtetéseket egy olyan dráma révén ülteti el a nézőkben, amely ismerős szituációkat, remek karaktereket vonultat fel az utolsó szóig hitelesen. Csákányi lenyűgöző a főszerepben, fájdalma alatt megreped a színpad deszkája, néha pedig tinédzserkorát újraélő szerelmes vagy hivatástudatát sutba dobni képtelen orvos. Pintér Béla színészként egy hatalmas vihar előtti csöndbe tudja sűríteni egész karakterét, Roszik Hella bigott vallásosként nem bigott vallásost, hanem egy szerethető, saját maga megreformálásért kétségbeesetten küzdő lányt játszik.

A színházaknak egy egész évük van, hogy jobbat mutassanak mindennél.


Forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/a-remeny-szinhaza

Back To Top

Márciusi és áprilisi jegyek már kaphatók!