Oldal 22 – PBEST – Pintér Béla és Társulata

Sehogy sem boldogultunk a szembenézéssel, pedig harsogtuk nagyon az elmúlt huszonöt évben, hogy kéne már, de egy istennek se ment. Eddig. Mert Pintér Béla most megcsinálta.

Bezzeg a németeknek sikerült idejében. Nem politikáról beszélek, még csak nem is politikus művészetről – vajon mit jelent ez, propagandát vagy kritikát? – hanem csak úgy, pusztán a jelző nélküli művészetről, ami előbb vagy utóbb, de mindig megadja bármely korról és rendszerről, tehát a mi közelmúltunkról is a pontos választ.

Persze, a művészet nem magától van, nem a semmiből keletkezik, hanem valakiknek a tehetségéből, és, ha az nem szikrázik, „a feltárás” megmarad ál-bátor, érdektelen semmitmondásnak, mint például a Drága besúgott barátaim című, 2012-ben bemutatott magyar filmben, amelyben a figurák enerváltságát csak a nézők bágyadtsága múlta felül.

Amire irigykedni lehetett, az a németek által 2006-ban elkészített A mások élete című, nem alul- vagy felülbeszélt, nem ködösen utalásos és esztétizált, de kíméletlen és tűpontos remek film, amelynek százharminchét perce egy pillanatra sem hagyott lankadást.

Mint ahogy Pintér Béla társulatának Titkaink című előadása sem, amely olyan fergeteges tempóban és nyíltsággal (mindemellett nem humor nélkül) pakolja elénk az elhallgatott mocsokságok tárházát, hogy a tapsrendig fel sem ocsúdunk.

Olyan kijózanító hatású az egész, mint amikor a hosszú évek alatt megszokott, kis testi hibáinkat elmosó, szoftosított tükör után valaki hirtelen az orrunk elé tol egy valós képet mutató foncsorozott felületet. Naná, hogy megrázó. Nem csak az első pillanatban, de végig, s nem is marad más utána, mint a mély szomorúság – s az igazmondással járó megtisztulás.

A darab a közelmúltban játszódik, valamikor a rendszerváltás előtt, a szocializmusban. Már az első dialógusban magasan van a labda, a pszichológus és a népzenekutató jelenetében az utóbbi pedofil hajlamaira derül fény, összeszorul a gyomor, lehet ezt fokozni? Lehet.

Azzal, hogy a néptánckör jópofa falábúja valójában egy tenyérbemászó spicli, hogy a mit sem sejtő pszichológus bepoloskázott lakásából a páciensek „négyszemközt” elsuttogott titkai egyenesen a pártszékházban landolnak, aminek a birtokában aztán sikeresen lehet zsarolni a kiszemelt, ügynökké kényszerített alanyt. Ennek folytán létrejön egy üzleti viszony, amelyben mindenki „jól jár”, nem kell érte nagyobbat tenni, mint besúgóvá válni, jelentéseket írogatni, s ezért cserébe nem csak a „botlások” elhallgatása, de különféle anyagi előnyök, sőt még Kossuth-díj is járhat.

Hogy milyen ember ez a – Friedenthal Zoltán által játszott – pedofilhajlamú Balla Bán István nevű népzenekutató? Pintér Bélánál természetesen nem a krimikből ismerős, megvetésre méltó, szimplán szemét alak, itt – mint az életben – bonyolultabb a képlet, Balla Bán ugyanis alapjában véve okos, tehetséges ember, aki mellesleg – a Pintér Béla által megformált – Tatár Imre néptáncos és szamizdatszerkesztő barátja.

Aki meg egy hithű, tankönyvi szólamokat szajkózó kommunistával (Szamosi Zsófia) él együtt, akiről a letartóztatása után úgy hiszi, ő dobta fel. De nem, hanem akaratlanul a régi barát, aki a darab végén öngyilkos lesz (különösen kegyetlen módon, háromszor az ágyékába szúr), Tatár pedig a börtön(ben vagy utána?) meghal.

Az előadás zárlata egy rendszerváltás utáni, vagyis mai díjátadó ceremónia, amelyben a hajdani megszállott kommunista nő államtitkárrá, az anno a táncházba beépült régi spicli pedig miniszterhelyettessé nőtte ki magát.

A többi szereplő (mind fontosak) a korrajzot és az emocionális hátteret árnyalják-értelmezik, ők: a pedofília naiv áldozata Timike (Enyedi Éva), az anyja (Roszik Hella), aki nem érti társa elhidegülését, Tatár népzenét utáló, de egyébként zongorazseni fia Ferike (Stefanovics Angéla). A szálak Pintér Béla írói-rendezői szokása szerint éles és gyors váltásokban követik egymást, mintegy filmszerű montázsban.

Különböző helyszíneken járunk: táncházban – rendelőben – egyik lakásban – másik lakásban – presszóban – pártszékházban. Itt Pánczél György(!) a főnök, „aki” Csákányi Eszter kettős szerepének az egyike (a másik a pszichológus), amely a kivétel nélküli jó alakítások között az egyik legbravúrosabb jelenés.

Nem csak azért, mert Csákányi férfiszerepet játszik hihetően, hanem az apró, karakterépítő – tán nem is mindig színészi – részletek miatt. Mert találó a bajusz, a járás, a beszédmód és a gesztusok, de legeslegjobban a bőr félcipő nyikorgása, ami a másoktól való különbözőség magabiztosságát sugallja. És persze itt is jön a meglepetés: bármilyen nagy úr is Pánczél a kultúra területén, neki is van egy aprócska titka: az azonos neműekhez való vonzódás.

Simonyi Imre költő sorával szólva „Így élünk mi legényesen” – mutatja Pintér a smink nélküli körképet, ami iszapos, elnyelő pocsolyái ellenére olyan világosan rajzolódik ki, mint az ablaküveg.

Mert a sok maszatolás után ez a legfontosabb most már: a világos beszéd, amit nem csak a korszak élő tanúinak, de – mivel pontosan egy generációnyi idő telt el – a fiatalabbaknak is pontosan érteniük kell!

És Pintér Béla ebben valahogy utolérhetetlen. Talán azért, mert sosem riad vissza a nyelv hétköznapi szegénységétől, a hiányoktól tátongó kommunikációtól, amelyek leginkább a buszon vagy a konyhában hangozhatnak el, de valahogy épp ezért érti mindenki, mert adaptálhatók a saját élményekre.

Az előadás hátterét egy óriásira nagyított, orsós magnó alkotja. Egyként utal a kor technikájára, a táncházak zeneszolgáltatására és a lehallgatások módjára. Akkor mozdul, ha funkciója van.

Van?

Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=58857

Ibos Éva: Megvan

Előadásaikra olyanok is elmennek, akik egyébként sosem járnak színházba, a darabok ellenzéki üzenetei ellenére sok kormánypárti néző is kíváncsi rájuk. Pedig nem könnyű megnézni őket, a jegyeket pillanatok alatt elkapkodják, és a várólista egyre hosszabb. Pintér Béla és Társulata ma a legnépszerűbb magyar alternatív színházi formáció, melyet New Yorktól Moszkváig nagyra tartanak. Interjú.

Hogyhogy nem vett részt a vitán a Katona József színházban, amely a politikai színház mibenlétéről szólt? Nem hívták?

Valószínűleg megnézték az időpontot, és látták, hogy aznap este előadásunk van. Így aztán nem is próbálkoztak.

Ezt komolyan mondja vagy ironizál? El tudja képzelni, hogy eleve nem is akarták, hogy Pintér Béla ott legyen?

Nem tudom, nem tudok a szervezők fejével gondolkodni. Az viszont tény, hogy a politikai színház terén az utóbbi időben voltak olyan megnyilvánulásaink, amelyek alapján helyünk lett volna a beszélgetésen.

Mit tehetett volna hozzá az ott elhangzottakhoz? Mit gondol a politikai színházról? Hiszen ennek definícióját próbálta megfogalmazni Vidnyánszky, Schilling, Ascher azon a beszélgetésen.

A politikai színháznak az a formája, amely dokumentarista, tényfeltáró, direkt módon emeli be a politikát a színházba, nem érdekel. Viszont úgy hozta a sors, hogy olyan történések zajlanak a magyar társadalomban, melyek mellett én mint alkotó ember, akinek kötelessége reflektálni a valóságra, nem mehetek el szó nélkül. A Szutyok című előadásunk egy társadalmi problémáról, létező veszélyről, jelesül a szélsőjobboldal rohamos erősödéséről szól egy család történetén keresztül. Csak ebben a formában tudom elképzelni a politikai színházat. Vagy ott van a Kaisers TV Ungarn, amelyben eljátszunk a gondolattal, hogyan zajlottak volna az események, ha 1848-ban már van tévé. Petőfi és Kossuth megszakítja a császári televízió magyarországi regionális adását, és lefoglalja a stúdiót.

Ezek szerint van önben társadalomjobbító szándék? Hisz abban, hogy a színház közvetlen hatással lehet a társadalmi folyamatokra?

Nem, ebben nem hiszek. Hatásra törekszem persze, de mindig csak ott és akkor, arra a néhány emberre szeretnék hatással lenni, akik a darabot nézik. Az eszközeim pedig a humor és a tragikum, melyek elemei pillanatról pillanatra váltakoznak akár egy jeleneten belül is. Jó esetben a sírás és a nevetés egyszerre környékezi a nézőket. Mindig az egyénből indulok ki, de ha az egyén problémáját pontosan akarom láttatni, akkor óhatatlanul megjelennek a társadalmi problémák. A kettő mindig összefügg.

Lehetetlen, hogy a színház visszahasson a társadalomra?

Kell, hogy legyen hatása az egyes lelkekben, ami később talán a kollektív társadalmi tudatban is jelentkezik. Bízom ebben, de nem ez a célom. Nem nevelni szeretnék, hanem pontosan láttatni a problémákat. Kiutat mutatni, megoldásokat kínálni nem a színház feladata. A mi dolgunk, hogy minél pontosabb, fájdalmasabb, eredetibb látleletet adjunk a valóságról.

Eddigi legnagyobb sikerét a Titkainkkal aratta, egy olyan darabbal, amely a Kádár-rendszerre, azon belül is az ügynökkérdésre reflektál, amit a társadalmunknak szintén nem sikerült eddig feldolgoznia.

Az ügynöktéma még csak nem is a saját ötletem volt. A Nyitrai Színházi Fesztivál kért fel minket arra, hogy részt vegyünk a Párhuzamos életek – a 20. század a titkosrendőrség szemével című projektben, amelyben román, lengyel, cseh, szlovák, német és magyar színházcsinálók működnek közre. Úgy tűnik, a környező országokban sokkal inkább szembenéztek a közelmúlttal és az ügynökkérdéssel. Nálunk egyik oldal sem hozza nyilvánosságra az érintettek listáját, amiből nyilván mindenki arra következtet, hogy mindkét oldalnak megvannak a maga titkai. Nekem is beindult a fantáziám.

Nem félt attól, hogy a jelenleg hatalmon lévők darabba emelésével megütheti a bokáját?

A Titkaink elsősorban az elmúlt rendszer bűneiről szól, de a végén kiderül, hogy a jelenkori keresztény konzervatív funkcionáriusok bizony a rendszerváltás előtt éppenséggel tartótisztek vagy hithű kommunisták voltak. A társulaton belül nem volt vita arról, hogy ez túl sok vagy veszélyes lenne, azzal együtt, hogy tudjuk, akár veszélyes is lehetne. Azért bízom benne, hogy a jelenlegi hatalom nem olyan módszerekkel dolgozik, és nem olyan drasztikusan bánik az állampolgáraival, mint a pártállami rendszer.

Az, hogy a darabjaiban nyíltan vállalja a politikai véleményét, nem hat ki a nézőközönség összetételére?

Vannak jobboldali nézőink, nem is kevés. Mi több, nyíltan Fidesz-szimpatizáns közszereplők is előfordulnak olykor a nézőtéren. De tény, hogy az előadásaink kritikai üzenete az utóbbi időkben egyértelműen ellenzéki. Ezt hiba lenne nem észrevenni. Sokszor mondtam már: az előző kormány pénzt adott a színházi alkotóknak, a jelenlegi pedig témát. Végül is hálás lehetek a hatalomnak.

A siker anyagilag is visszahat a társulat életére? Egyáltalán miből működnek?

Kapunk támogatást az Emberi Erőforrások Minisztériumától, amit minden évben meg kell pályázni. A független színházak közül mi kapjuk a legtöbbet, 35 millió forintot, ami az éves költségvetésünk 40 százalékát teszi ki. A többi a jegybevételekből, illetve a jegybevétel után visszaigényelhető társasági adóból jön össze. Vagyis a sikernek van hatása az anyagi helyzetünkre, hiszen ha többen érdeklődnek az előadásaink iránt, akkor több előadást tudunk tartani, és nagyobb a bevételünk is. Most fele annyi állami támogatást kapunk, mint 2010-ben, de ezt a hiányt nagyjából kompenzálta a jegyáremelés és a nézőszám emelkedése.

Ha több pénzük lenne, az miben segítene?

Többet tudnék fizetni a színészeimnek, és egy évben nem egy, hanem két bemutatót tarthatnánk. Ahogy erre volt is példa, amikor a dupláját kaptuk annak, amit most. A pénz inspiráló erő lenne, hogy még többet dolgozhassunk.

A társadalmi kérdések felvetésén túl minden darabja pszichológiai esettanulmány, kvázi pszichoanalízis. Saját élményekből táplálkozik?

A színháznak gyógyító ereje van, de nem biztos, hogy okosabb lesz tőle az ember. Bármilyen jó darabot látunk is, attól még nem fogjuk azt mondani, na, most már tudom, hogyan éljem az életem. Sok nyomasztó, megoldatlan kérdés van az én életemben is, de attól, hogy megírom és eljátszom őket, még nem fognak megoldódni. Nem azért futok neki egy számomra fájdalmas témának, hogy megszabaduljak tőle, hanem mert jó drámai anyagnak tartom. Ha gyűjtögetni kezdem azokat a sérelmeket, melyek gyermekkoromban értek, akkor az agyam rákattan a témára, és máris azon gondolkodom, hogyan következzenek egymásból a különböző stációk, drámai fordulatok. Nem a gyógyulási szándék vezet, hanem hogy jó darab legyen belőle. Hiszen nem csak én küzdök ezekkel a problémákkal, hanem sokan mások is, akiknek katarzist okozhat, ha sikerül pontosan megfognom és láttatnom egy adott helyzetet.

Nekem a Titkaink mellett A démon gyermekei a kedvenc Pintér-darabom. Ön játssza benne a mindenkit manipuláló démonanyát. Ez sem saját tapasztalatból született?

Szerencsére nekem az anyukámmal kapcsolatban nincsenek ilyen tapasztalataim. A démon gyermekei fikció, pontosabban egy ismerősöm inspirált, aki folyton az anyjára panaszkodott, és miközben az anyja jellemét taglalta, mintha csak saját magáról adott volna jellemrajzot. Van, hogy valaki sokat szenved a szüleitől, mégis átveszi, reprodukálja a gyerekkorában látott viselkedésformákat. Közhely, de sajnos így működik. Ha már arra kíváncsi, hogy melyik darab szól rólam, akkor azt kell, hogy mondjam, a Sütemények királynője jóval több önéletrajzi elemet tartalmaz. Van ismeretem, tudásom a gyerekkor fájdalmairól, és az elmúlt huszonvalahány év alatt annyi színházi tapasztalatra tettem szert, hogy a megélt fájdalmakat meg tudtam fogalmazni a színház nyelvén.

Változnak a tagok a társulatban. Hogy jön ki a színészeivel?

Vannak, akikkel az évek során egyre kevésbé tudtam együtt dolgozni. Volt, akit az új darabokba már nem hívtam. De nagyon nehezen hozok meg egy ilyen döntést. Csak morális vagy csak színészi problémák miatt nem szakítok senkivel, de ha a kettő összeadódik, akkor muszáj lépni.

Elképzelhető, hogy a döntésével tönkretesz egy embert?

Nem kizárt, hogy történt már ilyen az életemben, de tudatosan semmiképp. Ha valaki ilyesmivel szembesítene, nagyon szégyellném magam. Tisztában vagyok a döntéseim súlyával, tudom, mekkora fájdalmat okozok azzal, ha megmondom valakinek, hogy nem akarok tovább együtt dolgozni vele. Tudom, hogy abban a pillanatban kilátástalannak látja az életét, és egzisztenciálisan is komoly nehézségek elé néz, ezért is halogatom sokáig az ilyesmit. Amitől persze csak tovább mérgesednek ezek a szituációk.

Nincs mindenki alárendelve Pintér Bélának?

Sokszor előfordul, hogy egy próbafolyamat során felmerül egy probléma, és valaki másnak jut eszébe a megoldás. Ebből nem csinálok presztízskérdést. Függetlenül attól, hogy ki dobja be az ötletet, átírom a problematikus jelenetet. Tény, hogy a végső verzió mindig az enyém, de a lényeg az, hogy minél jobb legyen a darab. A színészek a próbákon és az előadásokon is sikerélményhez jutnak, nincsenek az agyatlan végrehajtók szerepébe kényszerítve. Szükségem van a színészek kreativitására. Viszont a próbákon határozott vagyok, nincsen gondom azzal, hogy valakinek megmondjam, mi a bajom az alakításával.Társulatvezetőként viszont nem játszom a főnököt.

A Pintér Béla társulat populáris lett. Olyanok is járnak az előadásaikra, akik egyébként sosem mennek színházba. Ez minek köszönhető?

Már a kezdetektől sok olyan nézőnk volt, akik nem jártak máshova. Ennek az eredeti, még sehol nem hallott, nem olvasott történet mellett az az oka, hogy van a társulatnak egy sajátos stílusa, a közvetlenség, a humor és a tragikum libikókája. Kétségtelen, hogy amióta az előadásainkban felerősödtek az aktuálpolitikai reflexiók, a vájtfülű színházi és az alternatív érdeklődésű, eredetiséget kereső nézők mellett megjelent egy olyan réteg, amelyik azelőtt nem hallott rólunk. Őket az vonzotta, hogy mi bátrabban beszélünk a politikai problémákról. De hát végül is már 15 éve jelen vagyunk a színházi szférában. A Szutyok óta nagyobb hangsúlyt fektetek a szövegre, arra, hogy a darab olvasott formában is élvezhető legyen. Persze erre korábban is voltak példák, a Sütemények királynője vagy a Sehova kapuja is a szövegre koncentrált.

Mi inspirálja?

Az, hogy a következő évben is eszembe kell jutnia egy olyan ötletnek, amiből érdemes darabot csinálni. És ha eszembe jut, meg is kell tudom írni. Az, hogy ha krízisbe kerülünk a próbák alatt, akkor ki kell valahogy keverednünk belőle. Hogy a társulat működjön, évről évre érvényes előadásokat hozzon létre.

Más művészetekből nem nyer ihletet?

A zene nagyon fontos számomra, konkrétan segít egy-egy jelenet megírásában. A Titkaink nagyjelenetét konkrétan a Bach concerto ihlette. Amikor rátaláltam a Youtube-on, naponta többször is meghallgattam, ahogy a darabbéli Ballabán István is újra és újra meghallgatja, visszatekeri. Ilyenkor jól jön, ha az ember zenei műveltsége hiányos, mert revelációként hat rá egy olyan zenei részlet megtalálása, mint Bach f-moll concertójának largo tétele, ráadásul Glenn Gould előadásában. Amikor felfedeztem ezt a zenét, még nem tudtam, hogy benne lesz a Titkainkban, és azt sem, hogy Gouldnak külön jelentősége lesz a darabban.

A Parasztoperától kezdve a Tündöklő középszerig az opera, az énekbeszéd szerves része a darabjainak. Majdnem mindegyik operaszerű. Ez azt jelenti, hogy vonzódik ehhez a műfajhoz?

Járatlan vagyok a műfajban, csak benyomásaim vannak róla. Azt hiszem, Puccinit érzem a legtöményebb operaszerzőnek, ő van rám a legnagyobb hatással. A Pillangókisasszonyt és a Köpenyt nagyon szeretem. Ja, és a Toscát. De operába nem járok.

Ha felkérnék opera rendezésére, vállalná?

Nagyon sokat gondolkodnék rajta.

Okoz szorongást, hogy egyre magasabbra tette a lécet? Nagyobb a nyomás egy akkora siker után, mint a Titkaink?

Ez akkor is szorongást okozott, amikor nem voltunk ilyen híresek. A Titkaink nagy sikere után biztos, hogy mindenki azzal a várakozással ül majd be a következő darabunkra, hogy vajon sikerül-e megugranunk a Titkaink szintjét. Csakhogy az új darab annyira más lesz, mint a Titkaink, hogy nem is ad majd lehetőséget az összehasonlításra. Minden munka előtt és közben szorongok, csak az utolsó pillanatokban szoktam kiengedni, amikor összeállt a darab, egyszer már játszottuk, és alapvetően pozitív visszajelzést kaptunk.

Többször előfordult már, hogy néztem egy darabot, és azt gondoltam, bezzeg a Pintér Béla milyen jó előadást csinált volna ebből. Rendez egyszer nem saját darabot?

Sokkal nagyobb kihívás számomra a semmiből létrehozni egy saját ihletésű darabot, mint színre vinni egy klasszikust vagy egy kortárs darabot. De lehet, hogy nem mindig lesz így.

Van, hogy úgy érzi, elege van a színházból?

Soha.

Nincsenek mélypontok?

Dehogynem. Amikor úgy érzem, nem jó a téma, amibe belefogtam. Amikor úgy érzem, elrontottam valamit, nem tettem meg mindent a munka érdekében. Például már rég neki kellett volna kezdenem az új darabnak, de még egy sort sem írtam. Ez tavaly is így volt.

A magyar társadalom hagyományosan bipoláris. Az ember vagy népi vagy urbánus, vagy ősmagyar vagy idegenszívű. Ön viszont pátosz nélkül, 21. századi módon tudja beemelni a magyar hagyományt a saját művészetébe.

Elfogult vagyok a magyar népi kultúrával szemben. A táncházmozgalom annak idején nagy hatással volt rám, ugyanakkor mindig is liberális értékrend szerint gondolkodtam. Aki a magyarságát arra használja, hogy mások fölé helyezze magát, annak komplexusai vannak. Csak az bizonygatja bugyuta érvekkel, hogy a magyarok mindenek fölött állnak, aki valójában attól szorong, hogy értéktelen. Ez egyszerre kínos és szánalmas.

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/20140530-interju-pinter-bela-szinesz-iro-rendezovel.html

Hálás lehetek a hatalomnak – interjú Pintér Bélával, Origo

Figyelmet keltett Pintér Béla és társulata Bécsben: a Titkaink című darabról, amelyet a Bécsi Ünnepi hetek egyik vendégelőadásaként játszották négy estén a Múzeum- negyed egyik színháztermében, a két legrangosabb országos napilap is közölt kritikát. Az alábbiakban Gonda László szó szerinti fordításában közöljük a Der Standard és a Die Presse írását, amely jelzi, miként értik a határon túl, a közeli szomszédban a darabot.

Korábbi évek felforgató néptánca

Jelenleg a „Titkaink” című darab felforgató néptáncosa és illegális kiadványok szerkesztője, Tatár Imre (Pintér Béla) vendégeskedik a Múzeum-negyedben– írja Margarete Affenzeller a Der Standardban.

Néptánc-tábor, úttörők farsangja, ötéves terv: Pintér Béla magyar rendező legújabb darabja az 1980-as évek Magyarországára visz vissza, amikor néhány vicces boksznadrágot viselő, boglyas hajú férfi azon fáradozik, hogy megszabadítsa a magyar szellemet a kommunista gyámkodástól. A felforgató táncosok és népzenészek (vesd össze a 70-es évektől létező magyar táncház-mozgalommal) illegális tevékenységet folytatnak, és illegális folyóiratokat terjesztenek.

A Múzeum-negyed G-csarnokában a Bécsi Ünnepi Hetek premierjén két túlméretezett, folyamatosan forgó magnószalag alkotja a színpadi képet – nyugtalanító jele annak, hogy itt egy kikémlelt társadalom látható. Szerencsés, akinek a szőrmesapkája nem rejt poloskát. Miközben…
A költői vénájú rendszerbírálók versei ocsmány rímeket tartalmaznak, csúnya szavak váltakoznak az ötéves tervvel vagy a kiválasztott politikusok nevével.

Ennek hamarosan vége szakad, mert Balla Bán István zeneszerző (Friedenthal Zoltán) rossz helyen mondott rosszat: terapeutáját szégyenkezve tájékoztatta pedofil hajlamáról. A doktornő rendelője természetesen be volt poloskázva, és a titkosszolgálat aktivizálódott. A zenész hamarosan kétes értékű állami elismerésekben részesült, aminek áraként folyamatosan kémkednie kellett barátai után.

Mesélhető történetekből és életszerű figurákból kortárs színházat varázsolni – ez az, amit Pintér Béla tud. Túllát a (nép)zenéből építkező népszínházon, annak erején, érzelmein és óriási energiáján. A magyar színházi világban – Mundruczó Kornél, Schilling Árpád és Bodó Viktor mellett – az egyik legéletképesebb Pintér társulata.

Hogy „Nyugaton” dicsőítik a rendezéseit, betudható Pintér társadalomkritikus és felvilágosító munkamódszerének, annak, ahogyan kimondja az elhallgatott dolgokat, és kíméletlenül puhatolja az ország múltját. A hidegháború korát idéző Titkaink is a jelenlegi magyar kormány megtorló intézkedéseinek lenyomataként jelenik meg. A kormány már törölte a színház támogatásának a felét. A Titkainkban „állati források minisztériumának” nevezik a kulturális minisztériumot, amelyet a valóságban ma „Emberi Erőforrások Minisztériumának” hívnak.

Az akkurátus, szórakoztató est egyenes vonalú narratívájával és jól komponáltságával visszaidézi a múlt egy darabját; ehhez hozzájárul a képszerű pillantás az 1980-as évekre (ezek úgy néznek ki, mint nálunk az 1970-es évek). A produkció éppen azzal okoz meglepetést, hogy túl ezen a patinán, helytáll az erős cselekménnyel, az érdekes párbeszédekkel és a kitűnő színészi játékkal is.

Tatár Imre szerepében Pintér Béla (a rendező minden saját darabjában játszik) olyan, mint egy rendszerellenes küldetésébe belerészegedett, mazochista keménylegény; a naiv, rendszerhez hű feleségét Szamosi Zsófia játssza, aki azonban végül nagyobb karriert csinál; Stefanovits Angéla játssza a fiút, egy koravén kamaszt, aki az apja népzenéjétől Johann Sebastian Bach-hoz menekül. A hidegszívű és az ugyanakkor stílusosan cselekvő titkosszolgálati főnököt, akinek magának is megvannak a saját titkai, Csákányi Eszter alakítja.

Időugrás a jelenbe

Fridenthal Zoltán afféle megvert zenészként bukdácsol át egy heterogén társadalom panorámáján. Egy mába vezető időutazás bemutatja, hogy valamikor később mi lesz mindannyiukból. És hogy milyen az, amikor az igazi díjat hamis emberektől kell átvenni.
„Hetven év alatt majd mindez kiderül ” – mondja egy kormánytisztviselő. Magyarországon azonban hivatalosan soha nincs szó az egykori titkosszolgálati módszerekről. (Margarete Affenzeller, Der Standard, 2014.05.20.)

Die Presse: Ünnepi hetek: kommunizmus, gyermekbántalmazás és korrupció Magyarországon

Wiener Festwochen

Pintér Béla „Titkaink” című drámája, kényes témákat dolgoz fel, mint az operettek. Az eredmény az eredetitől a népiesig terjed –írja Norbert Mayer a Die Pressében.

A színpadi kép megfelel annak az üzenetnek, amelyet Pintér Béla Titkaink című színdarabja közvetít. A vasárnap bemutatott darabban a színpad csaknem egész hátterét egy régi magnó foglalja el. Az óriás szalagok minden gyanús dolgot felvesznek, ami az előtérben történik. A nyolcvanas évek Budapestjén vagyunk, a gulyáskommunizmus végső szakaszában: nézzétek csak, az 1956-ban véresen indult kommunista Kádár rezsim 32 éve alatt rendszeres volt a lehallgatás és megfigyeltek minden gyanús személyt.

És a végén, a magyar nyelvű, német feliratozással előadott másfélórás előadás után? A cinikusan rövid epilógusból az ember megtudja, hogy a mai Magyarországon a liberálisból elnyomó nacionalistává lett Orbán Viktor miniszterelnök alatt a helyzet nem lett sokkal jobb. Ismét az egykori besúgók és megalkuvók vannak hatalmon, csak éppen más formát öltött az elnyomás. Keserűen dühös a következtetés, amire a szerző, rendező és színész a budapesti szabad színházak között hírnevet szerzett társulatával jutott. Az a tény, hogy a zenei aláfestéssel bemutatott, nagyrészt egy táncházban játszódó darab akár operettnek is elmenne, és a lehangoló téma ellenére ritka módon vidámnak tűnik, még inkább kihangsúlyozza a gonoszságot. Jó adag szarkazmust él meg az ember, amelyet kíméletlenül körbe fon a pusztáról származó, vidám népzene.

A disszidens szereti a funkcionáriusnőt

A cselekmény a következő: István, a zenész (Friedenthal Zoltán) rögtön a darab kezdetén megvallja egy pszichiáternőnek, hogy vonzalmat érez hétéves nevelt lánya iránt. A felesége iránti vágya már kihűlt. Egy másik párnak is gondjai vannak: Imre (Pintér Béla), aki sikeres néptánctanár, miként azt egy alkalommal ki is mondja, megszállottan szerelmes a meggyőződéses kommunistába, Beába. Imre egy szamizdat újság számára ír cikkeket, zeneileg tehetséges, érzékeny fia pedig gyűlöli az apja új kedvesét. A rendszer már mindenről értesült: tud a „Vasfüggöny” című szamizdatújságról és a zenész pedofil hajlamáról is. A táncházban akad besúgó. Istvánt is beszervezik, ki kell szolgáltatnia a rezsimmel szemben kritikus barátját. Ráadásul egy magas rangú politikus, aki még a Kossuth-díjjal is kitüntetteti, szexuális ajánlatot is tesz neki. Ez az István nem áll jól, egy személyben tettes és áldozat. Végül, amikor már mindenkit tönkretett, akiket szeretett, végzetes cselekedetre szánja el magát.

A gyors befejező jelenet jellemző ennek a színházcsinálónak a rendezésére: ahogyan a gúnyban megmutatja a valóságot. Mint a lovagi játékokban, az ember szeretne felkiáltani: hogy volt! Pintér kritikája gyakran fakalapácsra emlékeztet. A bántalmazási jelenetekre csupán utalás történik, igaz, egyértelműen. Imre fia lekicsinylően mondja a népzenéről, hogy az nagyon gyakran a moll-dallam egyszerű hangzására épít. Ez érvényes a Titkainkra is. Számos, komplex összefüggést gyakran puszta effektusokra egyszerűsít le. Gyakorta túlságosan szájbarágó az egész, máskor pedig naivnak tűnik – és ez különösen ott irritáló, ahol István karakterének jellemzéséről van szó. Ez a barátságos szörnyeteg túl sok együttérzést kap.

Az alkalmazkodók diadala

Ezzel szemben könyörtelenül ábrázolja a megalkuvókat, a politikai bűnözőket és a követőiket. Az ő esetükben okosan és hatásosan veti be a tanmese eszközeit. Csákányi Eszter remekel magas rangú funkcionáriusként, Thuróczy Szabolcs elfogadható besúgót alakít, Szamosi Zsófia meggyőződéses együttműködőt. Az ilyen típusú emberek minden rendszerváltozást túlélnek, sőt egy kis türelemmel még egy újabb, igazi karriert is befuthatnak. A Titkaink konklúziója a reménytelenség, de azért ez nem olyan komoly. (Die Presse, nyomtatásban: 2014.05.20.)

Fordította: dr. Gonda László

Forrás: http://www.szervuszausztria.hu/ausztriakultura/szervuszausztria-pinter-bela-becs-standard-presse-127152.html

Der Standard, Die Presse: Pintér Béláék bécsi sikere

A jelen fontosságáról, a zabolázatlanságáról és a tündöklő középszerről beszélt, mi Kaposvárról, Spinoza-beli koncertjéről kérdeztük és Pintér Béláról.

magyaranarancs.hu: Pintér Bélánál mondhatni művészi otthonodra leltél. Milyen a közös munka?

Csákányi Eszter: Az élet gyönyörűen osztja le a lapokat. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy milyen érdekes lenne ez a találkozás. Mindig is voltak, akik érdekeltek engem. Hihetetlen mámor és öröm, hogy egy ilyen magas művészi igényű társulattal dolgozhatom. Az is nagy energiákat ad, hogy kíváncsiak rám. Attól más a munka Bélával, hogy saját maga írja, tervezi, rendezi az előadásait, és nem utolsósorban játszik is bennük. Talán jobban megköveteli a fegyelmet, a szigort, a pontosságot. Zabolátlan ember vagyok, be kell terelni engem.

magyaranarancs.hu: A megzabolázásod Schillinggel kezdődött a Krétakörben.

CSE: Nem, ez egy folyamat attól a pillanattól, amióta színpadon vagyok, Kaposvár óta. Nekem mindig a jelen a fontos. Az, hogy az ember hol tart, abban a múltja is benne van.

magyaranarancs.hu: A késői Kádár-kor világát idéző Titkaink a tizenöt éves Pintér Béla és Társulata csúcspontja. Mit szólsz ahhoz, hogy mégsem válogatták be az idei Posztra?

CSE: Szomorúnak tartom. Annyira friss, ütős előadás úgy tartalmilag, mint képileg, zeneileg, színészileg. Szerintem az évad egyik legerősebb előadása. Rég játszottam olyan darabban, ami ennyire izgatná a szakmát is. A debreceni Deszka fesztiválon a csilláron is lógtak, őrületes siker volt. Meghívták az egyik legrangosabb összművészeti fesztiválra, a Wiener Festwochenre olyan rendezők alkotásai mellett, mint Michael Haneke. A Titkaink egy igaz, fájdalmas komédia. Egy pedofiltörténettel foglalkozik, és az ügynökkérdésen túl a soha el nem számolással, felelősség nem vállalással, ami minden kormány idején megoldatlan probléma.

magyaranarancs.hu: Az általad megformált Pánczél György elvtárs kísértetiesen emlékeztet Aczél Györgyre…

CSE: Igen, de én Pánczél Györgyöt játszom, nem Aczél Györgyöt.

magyaranarancs.hu: Vannak emlékeid az aczéli kultúrpolitika időszakából?

CSE: Természetesen elméletileg kéne, hogy legyenek emlékeim, de gyakorlatilag nincsenek. Nagyon fiatal voltam. Kaposváron tulajdonképpen mindent lehetett csinálni a hatalmi rendszer ügyes kijátszásával. Mire kiderültek a dolgok, egyértelműen országos hírű színház lett, ezért veszélyes lett volna bármilyen retorzió. Az Állami áruház vagy a Marat halála körül volt botrány. Az emberek csak látni akarták az előadást, és mivel a színházak felkészületlenek voltak és féltek, ezért kiterelték a rendőrséget. Mi, színészek, az öltözőablakon húztuk be a kíváncsi nézőket. Hihetetlenül bátrak voltunk.

magyaranarancs.hu: Ma más a színházcsinálás tétje számodra?

CSE: Az soha nem fog változni. Nekem a színházcsinálás mindig a pillanat művészete, és nem foglalkozom az új játékszabályokkal. Fájdalmasnak tartom, hogy most a „tündöklő középszer” kap hangsúlyt. A lényegen ez nem változtat, mert vannak olyan kőszínházak is, amelyek megpróbálnak ellenállni, továbbvinni a saját minőségüket. Ez még jobban összekovácsolja az embereket. A függetleneket folyamatosan lenullázzák, egyre kevesebb pénzt kapnak. Az a harmincötmillió, amit a Pintér Béla és Társulata kapott, évi egy produkcióra elég.

magyaranarancs.hu: A Jövedelmező állással visszatértél a színházi bölcsődbe, Kaposvárra. Kukuskinné figuráján keresztül a pénzemberek kíméletlenségére reflektálsz.

CSE: Nem volt egyszerű szembesülnöm a múlttal, az érzelmeimmel, elvégre tizenkilenc évet töltöttem a Csiky Gergely Színházban. Akkor az ország egyik legjobb színháza volt. Egy korrupt, érdekhajhász nőt játszom a Jövedelmező állásban, de számomra mindig az ember a fontos. A legutolsó jelenetben, amikor elmegy a gyerekéhez egy nyomortanyára, megszólal benne a kétségbeesés, hogy nem ilyen életet szánt neki. Méhes László rendező nem akarta aktualizálni a darabot, hiszen annyira aktuális. És visszatért a régi reflex, mert ahogy ültem az olvasópróbán, és valami kapaszkodót kerestem a szerephez, hirtelen eszembe jutott Tocsik Márta. A bírósági tárgyalás képe, ahogy kiint a fotósoknak. Ez a rideg, számító nő hihetetlenül segített a szerep megformálásában.

magyaranarancs.hu: Mi motivált abban, hogy a civil lényedet intim közelségbe hozd a nézőkkel az új önálló estedben?

CSE: Többek között a monodrámák és az önálló estek azért születnek, mert keveset hívnak játszani. És nem utolsósorban összegyűlik az emberben egy rakás mondanivaló. Szomorú az idősödő színésznők helyzete Magyarországon. A hét asszonya is úgy született, hogy felolvastam Parti Nagy Lajos novelláját, és felvetettem neki, hogy csináljuk meg színpadon.

magyaranarancs.hu: Hogyan jött az ötlet, hogy az Akit az Istenek szeretnek című Weöres-versből rap változatot készíts?

CSE: Ez egy régi történet, a Krétakör zenekarral játszottam ezt a Bëlga-számot. Egy gálaesten adtam elő először baseballsapkában.

magyaranarancs.hu: Az ovis kislánytól a szerelmes nőn át az öregedéstől félő asszonyig a saját életeddé állnak össze a dalok.

CSE: Igen, Zöldi Gergellyel, az önálló műsoraim fő keresőjével és tanácsadójával állítottuk össze az anyagot, és beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha az Akit szeretnek pár évig menne, aztán készítenénk valami újat. Ez a műfaj kiapadhatatlan. Van hozzá kedvem, meg energiám is. Ami izgat az előadásban, az az improvizálás és az együttlét a nézőkkel.

magyaranarancs.hu: Amióta szabadúszó vagy, végképp kilógsz a sorból. Nagyobb köröket kell futnod, mint másnak?

CSE: Nekem mindig többet kell dolgoznom. Valahogy minden meg van csavarva nálam. A Kossuth-díjamat sem tudtam átvenni, mert éppen Berlinben játszottuk a Sirájt. Nyolc hónapra születtem, ami az orvosok szerint a legveszélyesebb. Rögtön kaptam egy bőrfertőzést, teljesen lemaródott a bőröm. Senki nem hitte, hogy túlélem. Anyám mindig azt mondta, hogy nagyon életben akartam maradni. Túlmozgásos lény lett belőlem. Ameddig egészséges vagyok, nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak. Most május van, és még nem látom előre a jövő évadot, de nem vagyok elkeseredve. Alapvetően tisztában kell lenni a helyeddel és a szerepeddel az életben. Nincs értelme hazudni. Megtanultam elfogadni magamat. Csak azt sajnálom, hogy ahogy az ember öregszik, egyre jobb lesz, és pont akkor nem gondolkodnak benne.

magyarnarancs.hu: Önjárónak kell lenned?

CSE: Nem tudom másként csinálni. Sokszor úgy érzem magam, mint egy hegymászó. Pezsdítő dolog figyelni, hogy mi van a világban. Szerencsére nem apadok ki az ötletekből. Hála Istennek az Elnöknőket és A hét asszonyát is játszom a Katonában, Pintér Béla gondolkodik bennem, Orlai Tiborral is dolgozom. Tavaly nyáron két nagyon jó filmet forgattam, a Swinget és az Utóéletet. És várom a felkéréseket!

Forrás: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/csakanyi-eszter-szineszno-90096

Hihetetlenül bátrak voltunk – interjú Csákányi Eszterrel, magyarnarancs.hu

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=8MT4v7wJF3M

eznemaz Szamosi Zsófiával

Az idén Pintér Béla színész, zenész, drámaíró, rendező vehette át az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Drámák című gyűjteményes kötetéért – ami meglepő és örömteli döntés a rangos irodalmi zsűritől. Meglepő, mert Pintér Béla nem tartja magát írónak, ugyanakkor örömteli, mert az 1970-ben, Budapesten született rendező valóban saját maga írja a színműveket, amelyeket a saját társulatával adnak elő, hosszú évek óta nagy sikerrel.

betlehemi
Mások sokáig, olykor napokig töprengenek azon, hogy milyen képet válasszanak, melyik festmény az, amely régóta izgatja őket, amely fontos nekik az életük szempontjából. Te viszont, amikor elmeséltem, milyen típusú beszélgetések ezek, azonnal ezt a festményt említetted. Ennyire fontos ez a kép Neked?

P. B.: Szeretem ezt a festményt, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című előadásomat egyebek között ez a festmény inspirálta. Amikor 2007-ben az Anyám orra szerepelt a brüsszeli Kunst Fesztiválon, eredetiben is megnéztük a múzeumban. Akkoriban készültem a fent említett előadásra, amely Jézus életét, a négy evangéliumot dolgozza fel – feltételezve, hogy Jézus nőként, lánymessiásként jelenik meg a mai, vagyis az akkori Magyarországon.

A havas tájjal különösen szép kép ez, mozgalmas, életteli festmény, amely ráadásul nagy újdonság lehetett 1566-ban az ábrázolás módja miatt is. Mi fogott meg rajta mindebből? Elsőre a szépsége, a hangulata? Vagy azonnal megragadott talán a merészsége, az, hogy Brueghel nem idealizált, profán módon, egyszerű, hétköznapi emberekként ábrázolta Máriát és Józsefet, akik csak azzal tűnnek ki a népszámlálásra érkezők és a faluban serénykedő parasztok közül, hogy a kép középpontjában vannak?

P. B.: A kép szépsége mellett a gondolati játék merészsége, a parafrázis szellemessége, a mitikus történet személyessé tétele volt a legfontosabb számomra. Ez az egyetlen előadásom-darabom, amely nem eredeti, nem saját történetet dolgoz fel. Tulajdonképp az egyetlen kakukktojás. Az összes darabomban megjelennek ismert motívumok, irodalmi párhuzamok, idézetek, áthallások, de ez az egyetlen szövegem, melyben nem változtatom meg a „történelmet”, a történetet. A nézők számára egyértelmű, hogy mi lesz a vége, mik a főbb fordulatok, azon van a hangsúly, hogyan mesélünk, mik az apró eltérések, hogyan tesszük magunkévá az emberiség egyik legalapvetőbb toposzát.

Ha ma ránézel, ma is ugyanezek az érzések elevenednek meg, mint akkoriban? Vagy ma más miatt fontos? Milyen történet ez ma Neked?

P. B.: A kép ma is ugyanezt jelenti, az előadással kapcsolatban talán az volt érdekes, hogy külföldön, Brüsszelben vagy Lisszabonban például nagyobb hatása, nagyobb sikere volt. Mintha jobban ismerték volna a négy evangéliumot, mintha fontosabb lett volna ott ez a kísérlet a történet modernizálására. Itthon sokan nem értették, miért nyúltam ehhez a témához. Nem érezték azt a zsigeri erőt, motiváltságot, mint a többi darabunknál. Ezért (és persze a 16 darabból álló repertoárunk nagysága miatt is) viszonylag ritkán játsszuk, de számomra most is fontos, mint ez a kép és mint Bulgakov regénye, A Mester és Margarita, valamint Grotowski Apocalypsis cum figuris című előadása, melyek szintén az inspiráció alapjául szolgáltak.

Augustus császár rendelte el a népszámlálást, de közben ez egy mozgalmas falusi életkép, a parasztok élik a mindennapjaikat. Akár történelmi dokumentumként is nézhetjük ezt a képet, mint Brueghel több festményét is, nem? Tetszik Neked ez a részletgazdag realizmus?

P. B.: Nagyon tetszik, bizony. Szeretem azokat a műveket, melyek nem csupán absztrakt érzéseket hívnak életre, hanem történetet is mesélnek.

Brueghel a bibliai és mitológiai témákat is paraszti környezetbe helyezte, talán emiatt is szereted ezt a képet, hiszen sokáig néptáncos voltál. Láttam, ahogy például a Magyar Elektrában gyimesit táncoltál. A nagyszüleid parasztok voltak, ahogy ezt többször elmondtad már – mit jelent ma Neked ez a népi, paraszti kultúra?

P. B.: Az előadásaim nagy része táplálkozik a népi kultúrából. Én magam rengeteg népdalt ismerek, tudok valamennyire táncolni és népi bőgőzni, tehát nemcsak távoli rajongója, hanem aktív fogyasztója is vagyok a magyar népi kultúrának. Gyerekkorom meghatározó élményei a tanyai összejövetelek, disznóvágások, nagyapám citerázása, édesanyámék nótázása. Az Arvisurában tizenhét évesen újra találkoztam a magyar – főként az erdélyi magyar – népi kultúrával, akkor kezdtem táncházakba járni. Ez volt a második szakasz, immár felnőtt fejjel, pesti fiatalként szívtam magamba a népi kultúrát. A harmadik fázis azóta is tart – az előadásaimban felhasználom, újrafogalmazom, feldolgozom azt, amit mostanra megismertem, begyűjtöttem.

Mennyire fontos Neked a hagyomány, miként lehet a hagyományból ma modern, új műveket teremteni? Jó példa erre sok rendezésed, akár a Parasztopera, hogy a paraszti kultúra kapcsán a szónál maradjunk, de van erre számodra valamilyen megfogalmazható irány, amit követsz?

P. B.: A lényeg az, hogy élő maradjon a hagyomány, hogy ne mereven, ne patetikusan nyúljunk hozzá. Ne halott anyagként kezeljük. Amit jól ismer és nagyon szeret az ember, azzal merészebben tud bánni. A tudás, a felhalmozott ismeretanyag segít abban, hogy változtassak, hogy akár „szemtelenül”, akár „tiszteletlenül” kiragadjam azt, ami nekem ma izgalmas, és új értelmet adjak neki. Természetesen az eredeti szellemében, az eredeti bölcsességét, humorát követve.

Brueghel kitűnően rajzolt, ez látszik a festményein is, sokszor szatirikus vagy groteszk műveket rajzolt, emiatt is közel áll hozzád? Az előadásaid alapján fontos Neked az irónia és a humor – ez hogyan jelenik meg ezen a képen? Van humor ezen a festményen is?

P. B.: A humor rendkívül fontos számomra. A tragikumot is csak humorral, azon keresztül, annak segítségével tudom átélni, megmutatni. Számomra ez realizmus, életszerűség, hitelesség. Nem hiszek a tisztán tragikus pillanatokban. Ha menthetetlenül komolyan vesszük magunkat a színházban, különösen nagy a veszély a pátoszra, a giccsre. És ha már a komikum-tragikum szembenállását említem, akkor máris ott vagyunk a kontrasztnál, az ellenpontozásnál, amely lényegi mozgatója minden előadásomnak, és a képnek szintén, ahogy nézem. A drámai, a tragikus a hétköznapival; a gyilkosság a rendíthetetlen életszeretettel, a természet erejével, újjászületésével ütközik. Az arányok, a nézőpontok állandó változásban vannak, és ez új megvilágításba helyezi, újra átélhetővé teszi a régi, sokszor ismételt, sokak számára elkopott történetet.

Eszéki Erzsébet

Forrás: http://www.pestimusor.hu/index.php?sect=art&alsect=cikk&id=6810

Pintér Béla A betlehemi népszámlálás című Brueghel-festményről

Drámák című gyűjteményes kötetéért Pintér Béla kapja az Artisjus Irodalmi Nagydíjat 2014-ben. A fődíjas mellett Tompa Andrea, Takács Zsuzsa és Havasréti József írókat szólítják majd színpadra április 23-án az Artisjus Díjak átadó ünnepségén. 2006 óta összesen 43 kitűnő költőt és írót ismert el ezzel a díjjal a szerzői egyesület.

Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek további alkotómunkájához. Éveken át a díjakkal járó pénzjutalom jelentette Magyarországon a legnagyobb összegű civil irodalmi elismerést, ám a szerzői jogi törvény 2012-es módosítása miatt az alkotóknak már nincs lehetőségük arra, hogy saját egyesületük útján kulturális célra fordítsák a jogdíjukból származó összeget. Ezért 2013-tól ezt a pénzt az egyesület a Nemzeti Kulturális Alapnak utalja át.
Az immár eszmei szakmai elismerések díjátadó ünnepségét 2014. április 23-án 17 órakor tartják az egyesület székházában.

A 2014-es elismeréseket kapják:

Artisjus Irodalmi Nagydíj: Pintér Béla – Drámák (mű típusa: dráma)
Artisjus Irodalmi Díj: Tompa Andrea – Fejtől s lábtól (mű típusa: próza)
Artisjus Irodalmi Díj: Takács Zsuzsa – Tiltott nyelv (mű típusa: líra)
Artisjus Irodalmi Díj: Havasréti József – Szerb Antal (mű típusa: monográfia)

Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Pintér Béla kapja. Az 1970-es budapesti születésű színész, zenész, drámaíró, rendező saját társulatával mutatja be a többnyire önmaga által írott színműveket. A klasszikus drámai hagyományra épülő, eredeti, kortárs, a mai magyar társadalmat érintő, egyszerre megrázó és szórakoztató színpadi műveket alkot. Gyűjteményes kötetét a Saxum Kiadó 2013-ban adta ki Drámák címmel, amelyben több olyan híres műve is helyet kapott, amelyeknek színházi hírneve már az ország határain is túlra terjedt.

Tompa Andrea Fejtől s lábtól (Kettő orvos Erdélyben) című regényéért kap elismerést (Kalligram Kiadó). A kolozsvári születésű írónő második regénye két fiatal orvos-egyetemista történetét ábrázolja. Az önvallomásszerű könyvben lenyűgöző aprólékossággal tárul elénk az 1910-es évek modernizálódó Kolozsvárjának fizikai-eszmei forrongása, a hősök ellentmondásos kapcsolatrendszere, a Monarchia végidejének, valamint az első világháborút megelőző és követő évek pazar panorámája.

Takács Zsuzsa költő, műfordító, prózaíró négy ciklusból álló Tiltott nyelv című verseskötetéért kap elismerést. Az 1938-ban született szerző a díj méltatása szerint ebben a kötetben megőrzi és továbbfejleszti sajátos hangnemét, amelyben a költő a közös beszéd emelkedettségével szólal meg, de többes száma a megsokszorozott magányé egy kopár világban.

Havasréti Józsefet Szerb Antal című monográfiájáért díjazza az Artisjus. A több mint hétszáz oldalas tanulmány a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Egyszerre imponálóan alapos szakmunka és klasszikus, szépirodalmi mércével is mérhető irodalmi esszé.

AZ ARTISJUSRÓL
Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület a zeneszerzők, szövegírók, zeneműkiadók és irodalmi szerzők egyesülete. Az alkotók azzal bízták meg, hogy egyes szerzői jogaikat kezelje, s így jövedelemhez jussanak munkájuk után. Ezért jogdíjat szed azoktól, akik a műveket – egyebek között profitszerzési céllal – nyilvánosan felhasználják, és a beszedett díjat kifizeti az érintett szerzőknek. Az Artisjus küldetésének része, hogy minél egyszerűbbé tegye az alkotók és az alkotásokat használók viszonyát mindkét oldal megelégedésére; ezért közvetítő-szerepre törekszik a zenerajongók, könyvbarátok, illetve a szerzők és a jogalkotó között.

Az Artisjus jogelődjét 1907-ben alapították a magyar zeneszerzők, szövegírók és zeneműkiadók. Ma közvetlen megbízással mintegy tízezer magyar szerző jogait kezeli, ezen kívül a hasonló külföldi szervezetekkel kötött szerződései alapján több millió zenei és irodalmi szerző jogkezelését végzi a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál bejegyzett közös jogkezelő szervezetként.
www.artisjus.hu

Forrás:http://prex.hu/pressrelease/597niGy41KWPCBwQU4KxberkWg9tD

Pintér Béláé az Artisjus Irodalmi Nagydíj

Titkaink, Pintér Béla és Társulata a szegedi Thealteren.

“A kitalált történeteknél is borzongatóbbak a megtörtént esetek.”

Bizony, hát még, ha veled esnek meg. Viharos ifjú koromat volt szerencsém a történet filmidejében, a népköztársaságra keresztelt Magyarország renitens metropoliszában, Szegeden pergetni. Az évtized második felében, a rendszerváltásként aposztrofált birodalmi lépegetés előtti években komoly szkandermeccseim voltak a legendás háromperhármasokkal is. Loptam-csaltam, lágydrogokat használtam, szamizdat kiadásban olvastam Orwellt, kerestem és feszegettem a határokat, útlevélhamisításba sodródtam, és magam is ámulva tudtam meg, létezik olyan, hogy „pszichikai bűnsegédlet”. Azért a kajánoknak megjegyzem, engem nem pedofília miatt zsaroltak meg, ennyire nem pikáns a történet. Egy tiszaszigeti (ex-Jugó határ, akkor a relatív szabadság kapuja) Cpg-koncertet úgy konferáltak, ne csináljatok zűrt, reméljük, mindenki tudja, hol a határ… Szénrészeg barátunkat az akkor még nem sengeni, inkább félvasfüggönyös határsávból a fegyveres erők járőrei egy terepjáró belterének merevítő vasaihoz bilincselve voltak szívesek elszállítani. Így ment ez… No, de félre a tatás egotrippel, nézzük, mire figyeltünk a szegedi Kisszínházban a Titkaink kapcsán.

Abban a világban, mely elhallgatásokra, hazugságra és papírmasé igazságokra épül, szinte rendben van, ha a forradalmár szamizdatszerkesztőnek agymosott kommunista nője van. Hogy a táncházas „műparasztok” közé beépült legműbb paraszt valójában a belső elhárítás vérgané tisztje, aki majd napjaikban aztán tényleg „sokra viszi “. Ahol a pszichiáternél lehallgató poloskák vannak, ahol a háromperhármas nagy kutya valójában egy hormonzavaros palotapincsi, „hol nincsenek problémák”, ott tényleg mindenki tetű a népköztársaságban.

A darab felületei, mint hagymarétegek simulnak egymásba, s mire a felére érünk a réteghámozásnak, taknyunk-könnyünk folyik a kádári krumplilevesbe.A sorstragédia minden szála elvarrva, vérpontos helyzetek és jellemek sorjáznak. Egy ilyen halálprecíz színházban a naivabb néző hajlamos azt hinni, ezek a karakterek a való világban nincsenek, ez csak mese, mint ahogy fináléban megéneklik azt. Hát nem, ennyire, tényleg ennyire.

A játszókról, a stábról nem írnék itt, nem vagyok kritikus, illetve nagyon, ám nem színházszakmailag, vannak erre avatottak, olvassátok őket. És nézzétek meg ezt a színházat újra meg újra! Ne törődjetek a pesti sok hónapos várólistával, mi az néhány hét a megvilágosodás ígéretéért cserébe?

Ösztön, vérvalóság, a mindenkori kiszolgáltatottság települt ránk, meg hogy milyen vastag bőrt kell növeszteni ahhoz, hogy ne szabadítsuk egymásra a külső és belső fenevadjainkat, akik majd közösen cafrangolnak szét.

Borzongató az is, amikor ma már történelminek mesélt-megélt hatalmi rémtettek helyszínein vezetnek végig, s miután elköszönsz a kalauztól, azon rágódsz, „Így megy ez”, meg hogy az egykori hatalmak módszerei miféle ártalmatlan-jószándékúra sminkelt szereplőkkel operálnak. Egykor és mindenkor. Ha egy üzlet beindul… Mert „körbe minden összeér, s vissza ugyanoda tér. ” De én sajnos, átlátok rajtatok mindenkor, mindörökké bazdmeg. És így tovább.

Kémeri Attila „Matróz” f.n. bizalmas nyomozott

Forrás: http://librarius.hu/2014/07/23/ezek-mindorokke-mi-titkaink-vaze/

Kémeri Attila: Ezek mindörökké a mi titkaink, vaze!

Rajongótáborában csóró bölcsészhallgató, start-up-okba fektető tőzsdeguru, társművész és jaguáros kommunikációs igazgató egyaránt akad. Társulata 1998 óta zsúfolt nézőterek előtt játszik, darabjaikkal sorra aratják a hazai és külföldi fesztiválsikereket. A szókimondó előadásairól híres színházi fenegyerek szerint a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókhoz.

Előadásaid politikai hangulatjelentéseknek is beillenének. A friss Titkainkban az ügynökkérdést boncoljátok, de még a várandóság körül bonyolódó 42. hétben is kap az egyik színész-szereplő színházat, csak azért mert együtt focizik a potentátokkal. Izgat a közélet?

Igen. A 2010-es választások előtt például a Jobbik előretörése ihlette a Szutyok című előadás vázát. A történet egy kevésbé szeretett gyermekről szól, aki ordas eszmék követője, gárdista lesz. Megpróbáltam egy hiteles verziót írni arra, milyen motiváció működtethet egy ilyen lelki folyamatot, fordulatot. A 2011-es Kaisers TV, Ungarn-t a fülkeforradalom inspirálta. Hogy a választások megnyerése után azt szajkózták, hogy forradalom történt. Felmerült bennem, mit szólna ehhez Petőfi Sándor, aki az életét áldozta a forradalomért. A 42. hétben pedig mellékszál, hogy a Boci nevű színész megkapja a Füst Milán színházat, csak azért, mert együtt szokott focizni a srácokkal. A próbák során ez a mondat vita tárgya volt, de végül benne hagytuk. Ráadásul ez aztán végképp általános, oldalfüggetlen motívum, hiszen a politikusok balról-jobbról meghálálják, ha egy ismertebb művész kiáll mellettük a kampányban. A baj csak az, hogy a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókba.

Ha beszállnál, neked is jutna egy színház?

Képtelen lennék kiállni egy politikai rendezvényen a tribünre. A színházban szerintem így is elég bátran fogalmazunk, ott megmutatjuk, hogy mit gondolunk. Ez a dolgunk. A mi színházunk egyfajta nemzeti színház, kortárs és magyar, ahová a produkció miatt járnak a bal- és jobboldali érzelmű nézők. A színházon kívül viszont ódzkodom bármiféle, nem szakmai megnyilvánulástól.

A konzervatívnak nevezett sajtó mégis a liberálisokhoz sorol.

A színház természeténél fogva liberális. Ez a világ a nyitottságról, az átlényegülésre való képességről szól. A hatás egyik lényege az azonosulás, ez szabadság, szabadelvűség nélkül nem megy. Persze tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden oldalon vannak idióták és a korrupció is pártsemleges. A Heti Válasz nemrégiben a politizáló színházakról értekezett, de a mi előadásainkat nem, csak azt a mondatomat idézték, miszerint az előző kormányzat pénzt adott a függetleneknek, a jelenlegi pedig témát. Kétségtelen, hogy bőven akad manapság téma, amit szerintem ki is kell használni. Nem mehetek el mellettük, csak azért mert félek a következményektől. A Szutyok című előadásunkat például épp baloldalról kritizálták, mert voltak, akik úgy értelmezték, mintha áldozatot csinálna a gárdistából. Holott ő maga feszíti túl a húrt, mint azt a jobbikos képviselő is tette a parlamentben, a zsidók megszámlálását követelve.

Nem gondolod visszásnak, hogy állami forrásokra is igényt tartasz?

Amíg kultúrára, színházra megy pénz, addig a függetlenek is kell, hogy kapjanak. Ha majd a Nemzeti Színház nem kap, akkor mi sem kérünk. Jelenleg is 60 százalék a saját forrásunk, és csak a fennmaradó részt pályázzuk meg az államnál. Mindehhez persze bővített évadban, szeptembertől júniusig játszunk, és az elmúlt tíz évben nem volt nézőgondunk, még úgy sem, hogy jegyárat kellett emelnünk.

Darabjaidban minduntalan szembesíted a közönséged a provinciális magyar rögvalóval is. Emlékezetes volt például a 2007-es Árva csillagban az a figura, aki öltönyt viselt ing nélkül, hozzá gumicsizmát és „honfoglaló” nemezsüvegben tartott számítástechnikai és politikai fejtágítót hízósertéseknek. Ennyire suttyók volnánk?

A honfoglaló nemezsapkát gyönyörűnek tartom, de amikor meglátom ma egy budapesti utcán, azt már röhejesnek. Az öltönyös, gumicsizmás prosztóságra, vagy ha úgy tetszik, a nyomorúságból és szerencsétlenségből fakadó ízléstelenségre való reflektálás pedig az önkritika és a humor része. A fent említett figura épp a motívumok szürreális halmozásától válik szórakoztatóan reálissá, ismerőssé. A humor, a gúny mellett az irónia és az önirónia is elengedhetetlen számomra. A felsőbbrendűség érzése, a lenézés nem gyógyító, nem elemző, értelmező attitűd, felszínessé, unalmassá is teszi a darabot. Kontrasztra viszont mindig nagy szükség van a hatás elérése érdekében. Azokat a pillanatokat tartom a legértékesebbnek, amikor tragikum és komikum, nagy és kisszerűség egyszerre van jelen.

Színészeid ugyanakkor nem a stand up-os, rádiókabarés műparasztot hozzák, nyírségi (más darabokban erdélyi, kunsági) tájszólásuk például szinte tökéletes. Ezzel és az előadások szerves részét képező népzenével, illetve a műdalokkal, magyar nótákkal ellenpontozod a gúnyolódást?

Én már a VII. kerületben születtem ugyan, anyukám viszont kecskeméti, apám pedig Kerekegyháza mellett egy tanyán nevelkedett. Sokat voltam nagyszüleimnél, nagyapám tudott citerázni, a család többi tagja meg szívesen nótázott, különösen disznóvágáskor. Nagy hatással volt rám a táncházmozgalom, az erdélyi népi kultúra. Az egy lagzit elbeszélő, Népi Rablét című első darabunkat, azokkal a kollégákkal hoztam létre, akik tudtak néptáncolni. A színházban az ember az eredetit, az autentikusat keresi, én ezt a népi kultúrában találtam meg, ez az egyik legfontosabb kifejezési eszközöm. Az élő (nép)zene így az előadások szertartásosságát is segíti, bár hangsúlyozom, profán szertartásokról van szó.

Nem inkább táncos-zenés kabarék, ríkató-kacagtató commedia dell’arték?

Minden előadásunkban szabadon keverjük a stílusokat, hangnemeket, erős váltásokkal dolgozunk, de jó esetben végül egységes, csak ránk jellemző stílus alakul ki. A formabontás nem cél, mindig a történethez idomul a forma, ezért nem annyira kísérletezünk, inkább a klasszikus formákat, elemeket használjuk, alakítjuk a saját ízlésünk szerint. Ugyanakkor jobban szeretem a néző képzeletét megmozgató filmes vágásokat, mint azt a kőszínházakban ma is gyakran alkalmazott jelenetváltást, amikor elsötétedik a színpad, és a díszletesek átrendezik a színt. A nem feltétlenül lineáris, de mindenképp követhető történetmesélés az (élőbeszédszerű) szövegközpontúság is jellemző ránk. Van, aki arra sarkall, hogy kevésbé verbális előadásokat hozzak létre, mert azokat jobban lehetne utaztatni. A nemzetközi fesztiválpiacon kelendőbb a szavak nélküli színház, de a dolgok jelenlegi állása szerint, szükségem van a szavakra.

Akkor miért nem csemegézel a drámairodalom klasszikusaiból?

Amíg vannak ötleteim, addig nem nyúlnék klasszikusokhoz. Ráadásul olyan sok remek alkotó van, akik nagyszerűen megoldják ezt a kihívást, és megtalálják a százéves művek aktualitását. Szerintem annak örüljünk, amíg nekem eszembe jutnak dolgok és nem nyúlok a klasszikusokhoz.

S mit vesz le a sajátosan magyar témákból a külföldi közönség?

Kint derül ki, hogy amit itthon belterjes aktuálpolitizálásnak gondolunk, az más olvasatban univerzális is lehet. A Szutyoknak például Bernben és Minszkben is állva tapsoltak. Talán mert nem tézisdrámáról, hanem egyéni, családi, sorstragédiáról van szó – a gárdista-sztori csak egy rétege –, és bárhol megtörténhetne, akár egy svájci vagy egy fehéroroszországi faluban is. Bern épp tele volt szélsőjobbos, a svájci zászlót taposó fekete lábakat ábrázoló plakátokkal, amikor ott jártunk. Svájc zsidói és cigányai a bevándorlók. Minszkben talán a diktatúra is szerepet játszott a sikerben. Hogy mi valamiféle szelepfunkciót töltöttünk be a tavaly őszi színházi fesztiválon.

Vannak, akik Pintér Bélának itthon is efféle szerepkört szánnának?

Egy diktatúrában talán, de most még másról van szó szerencsére.

Tartasz attól, hogy a választások közeledtével elszabadulnak az indulatok, és a ti valamelyik előadásotokon botrányt gerjeszt majd egy sértett néző?

Már a 2000-ben készült, szektásokról szóló Sehova kapuja óta tartok ettől. Hogy mondjuk, valamelyik kisegyház hívei az előadás közben testületileg elkezdenek megátkozni. S bár eleddig nem történt ilyesmi, a többi előadásunkkal kapcsolatban sem vagyok nyugodt.

A függetlenek közül Schilling Árpádtól Mundruczó Kornélon át Bodó Viktorig többen csinálnak színházat külföldön is. Téged nem hívnak?

Macerás lenne a fordítás miatt. Ők nem saját szöveggel dolgoznak, én viszont igen. Erősebb a nyelvi korlát. Persze biztos működne, ha kellene. Amíg lehet, addig én itthon szeretnék előadásokat létrehozni.

Forrás: http://vs.hu/szinhaz-termeszetenel-fogva-liberalis-beszelgetes-pinter-belaval-0216

A színház természeténél fogva liberális – interjú Pintér Bélával, vs.hu

Pintér Béla Társulata Titkaink címmel mutatta be a Kádár-érában játszódó új előadását a Szkéné Színházban. A csapat névadója – írója és rendezője is a darabnak – ellenzéki néptáncost alakít, akit a múlt rendszer „kottája” szerint buktat le ügynöknek beszervezett barátja. A színjátékban nyíltan szó esik mindarról, amiről még ma is inkább hallgatni szokás. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Privát tapasztalatok ösztönözték a darabra?

A Nyitrai Színházi Fesztivál indított el egy ügynöktémát körüljáró projektet, amelyben mi is részt vettünk volna, de aztán túl szűkre szabták az előadás időtartamát, a résztvevők létszámát, ezért kiszálltunk. Ám a téma már annyira foglalkoztatott, hogy meg akartam csinálni, önállóan, korlátok nélkül.

A sztori hátterét adó táncházmozgalom egykori tagjaként alapozta meg tudását?

A nyolcvanas évek végén kezdtem a néptáncot. Az „alulról szerveződő” mozgalom akkoriban már nem volt gyanús. De az „öregek” sokat meséltek a hetvenes évek történéseiről. Utána is olvastam. Ezekben a szűkebb közösségekben általában tudták, ki jelent róluk. Az már más kérdés: ki lehetett önkéntes, kit zsaroltak meg.

Darabjában népzenekutató válik zsarolhatóvá, pedofil hajlamai miatt. Belső gyötrődései mellett a néző arról is képet kap: miként győzik le ösztönei az intellektusát. Konkrét sztori?

Írói fantázia. Eredetileg arra gondoltam: elég megmutatni, miként tudatosul benne a problémája anélkül, hogy a vágyai legyőznék. Próbák közben kiderült: ha csupán ennyi történik, és nem lépi túl a normalitás határait, akkor a történet elveszíti az igazságát.

Bűnbeesésének folyamata összetett karaktert rajzol ki. A beszervező táncoskollégát szimplább indulatok vezérlik.

Az ügyetlen táncos, Szujó figurája nem meggyőződésből, eszmei megfontolásból vadászik „a rendszer ellenségeire”. Saját tehetségtelensége frusztrálja. Azért áll bosszút. Van erre példa a jelen színházi életében is.

A darab név szerint említi a Kádár-rendszer néhány aktív tagját, aki „más zászló alatt” ma is részese a hétköznapoknak. Például Pintér Sándor belügyminisztert. Esetleges következményeit tekintve: ez nem rizikós?

A mi történetünk szerint – ahogy a záróképből kiderül – a rendszerváltás után a meggyőződéses kommunista államtitkár lesz, az egykori tartótiszt pedig miniszterelnök-helyettes. Ami persze a való életben is ismert jelenség, miközben az érintettek általában csak megvonják a vállukat. Azt gondolom, ha foglalkozunk a témával, akkor semmit sem szabad gyáván kihagyni. A köpönyegforgatás vérlázító gyakorlatáról is szólni kell.

Társadalmunk „részproblémáit” feszegető korábbi előadások után most elérkeztek egyfajta „eredettörténethez”. Alkotóként nem érzi korlátnak, hogy közéleti viszonyaink rendre meghatározzák a témaválasztást?

Hogy ne váljon egysíkúvá, demagóggá a mondanivaló, a közéleti viszonyokat a Titkainkban is – a többi darabunkhoz hasonlóan – az egyén szemszögéből láttatom. A politikai erőktől vezérelt manipuláció áldozata, az egyén az érdekes.

Amely politikai erők ugyanakkor akadályozzák az egyén tisztánlátását: az egykori ügynököket a hatalomba szavazzák, a darab megrontott kislánya felnőve alapítvánnyal állít emléket megrontója népzenei munkásságának. Kisülhet ebből bármi jó?

A gyávaság, birkalelkűség a volt a kelet-európai országok frusztrált lelkű társadalmainak általános problémája. Okai között ott vannak a vesztes háborúk, a kommunizmus évtizedei. Generációkra megnyomorították az embereket. Ezt a helyzetet állandósítaná, ha mi sem próbálnánk meg feldolgozni ezt a saját eszközeinkkel.

Mennyiben motiválja az önök bátorságát, hogy idén tizenöt éves társulatuk – számszaki mutatók szerint is – a független szcéna legmeghatározóbb csapata?

Továbbra is támadhatóak vagyunk politikailag. Ránk lehet fogni, hogy a liberálisok szekerét toljuk. Értő elme persze másként, többrétűen értelmezi az előadásainkat. Mindenesetre eljutottunk odáig, hogy ha megpróbálnának megszüntetni, ellehetetleníteni, az botrányt generálna. De most éppen más az irány: csökkentették a független színházak támogatását, ám idén már nem csupán kiírták a pályázatokat, hanem még a pénzt is időben megkaptuk. Remélhetőleg ez a gyakorlat nem csupán a választásig tart.

A pozitív változásnak oka lehet, hogy Vidnyánszky Attila, a hatalom színházi főtanácsadója elérte célját, a Nemzeti Színház igazgatói posztját. Elképzelhető, hogy idővel normális kommunikáció kezdődik szakmájának résztvevői között? Önök számára is hasznos lehetne, ha más világlátású színháziaktól is kapnának amúgy ideológiától független, szakmai szempontokra koncentráló visszajelzéseket.

A Magyar Teátrumi Társaság előretörése akadálya a normális szakmai párbeszédnek. Vidnyánszky Attila nagyobbrészt tehetségtelen sleppjével nem is lehetne miről beszélni. Vannak viszont barátaim – például Ascher Tamás, Duró Győző –, akik a bemutatóink előtt elmondják véleményüket.

Vidnyánszkyval milyen a személyes viszonya?

Szevasz, szevasz. Ennyi. És mi több lehetne?

A Vígszínház direktorváltása kapcsán kialakult helyzetre jutott figyelme?

Azt hallottam: a Vígszínház múltbéli történései kapcsán is vannak olyan titkok, amelyek egész más megvilágításba helyeznék a mai történéseket. De erről nem sok szó esik, mi pedig mindig is a magunk ügyeivel foglalkoztunk.

Egy a Titkainkat elismerő kritika azt is említette: nem csupán a társulatuk zárt, de a közönségük is állandó. Ahogy azt is szóba hozta: soha nincs bukott előadásuk, amely akár hasznos inspirációt is jelenthetne a későbbiekben. Jogos észrevételek?

Abszolút pontatlanok. Az állandóan emelkedő nézőszám bizonyítja, hogy közönségünk folyamatosan változik – szerencsére bővül! Ráadásul bukásaink is voltak: az Öl, butít! és a Párhuzamos óra című előadásainkat azért vettük le műsorról, mert nem tartottuk elég jónak, és a nézők sem jöttek. Mindkettőből tanultunk: az előbbi után született a Parasztopera, az utóbbit a Szutyok követte. A felvetés azt sugallja: van egy komplett hülyékből álló publikumunk, amely a gyengébb produkciókat is vigyorogva megtapsolja, mi pedig boldogan fürdőzünk a látszólagos sikerben – ezt kikérem magamnak!

Az elmúlt tizenöt évben közismert színészek is csatlakoztak társulatához. Csákányi Eszter a Titkainkban két kulcsfigurát is eljátszik. A darab elején liberális pszichológusnőként igyekszik segíteni a pedofil népzenekutatót problémájának feldolgozásában. Majd ő alakítja azt a férfit, aki belügyi funkcionáriusként megzsarolja a népzenei szakembert a pszichológusnál lehallgatott beszélgetése alapján. Önök miként találtak egymásra?

Még egyik előző előadásunkban vett át egy szerepet, amelyre az eredetileg ugyancsak kőszínházból meghívott színésznő a próbák során azt mondta: az nem is szerep. Csákányi Eszter korábban nézőként látogatta a produkcióinkat, a beszélgetések alkalmával kiderült: vele közös nyelvet beszélünk.

A Csákányi formálta karakter – amelyik homoszexuális vonzalmával maga is zsarolható lenne – centrális figurája a titkainkból összeálló társadalmi abszurdnak. Utóbbi kapcsán a darab annyi pozitívumot ígér: hetven év múlva már minden felfedhető lesz, hiszen hol lesznek már akkor a mai érintettek! Van eben némi cinizmus, ami inkább drog, mint gyógyszer.

Ezt a mondatot Szujó, a tartótisztből lett miniszterelnök-helyettes mondja. Az ő szájából cinizmus. Nem látok biztos kitörési pontot máig ható gondjainkból. De annyi biztos: ahol most tartunk, abból jó darabokat lehet írni, és egyelőre még be is lehet mutatni őket. De a Titkaink nem cinikus. Inkább ironikus, lehet akár némi gyógyhatása is.

Forrás: http://www.168ora.hu/arte/korlatok-nelkul-119535.html

Korlátok nélkül – interjú Pintér Bélával, 168óra

← Newer Posts

Older Posts →